patkobandi.blogg.se

Information om Ungern och egna tankar.

Háború megrendelésre

Publicerad 2022-05-30 12:45:58 i Allmänt,

 Voltaképpen milyen célokat szolgál az Ukrajnában zajló háború? Sikerül-e az USA-nak megőriznie a dollár hegemóniáját? Mi a szerepük a magánpénzeknek az utóbbi háromszáz év forradalmaiban és háborúiban? Miért erősödtek fel az utóbbi tíz évben a birodalomépítő törekvések Európában? Milyen jövő előtt áll az európai középosztály, és mire számíthatunk mi a mai viharos időkben? Boros Imre közgazdásszal készült interjúsorozatunk válaszokat kínál a kérdésekre.

 – A magyar közvéleményt is sokkolta a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, és karnyújtásnyira került a harmadik világháború. Ám az első rémület után egyre inkább teret nyert az a közvélekedés, hogy valójában az USA arra használja fel az ukrán népet, hogy helyette háborúzzon. Nagyon messze áll ez az igazságtól?

– Vitán felül áll, hogy Ukrajnában proxyháború zajlik. A proxy kifejezés azt jelenti, hogy egy ügyben a valós tulajdonosok helyett megbízottak hoznak döntést, az ő felhatalmazásukat jelöli a jogi nyelvezet proxynak. Jelen esetben a proxyháború kifejezés azt jelenti, hogy az egyik fél, az ukrán kormány nem saját nemzeti érdekeit, hanem valamilyen más, külső érdeket szolgál. Ám ahhoz, hogy megértsük, milyen érdekek szólnak a háború mellett, és mi történik a világban valójában, érdemes áttekinteni, miként kezdődött és hogyan zajlik a magánpénzek világgazdasági méretű használata, és e pénzvilág milyen eszközökkel érvényesíti saját érdekeit.

– Arra gondol, hogy a magánpénzek gyakorlatilag megvásárolták a közhatalmat, gyakorlatilag a kapitalizmus kezdete óta?

 – A magánpénz világgazdasági méretű használata Nagy-Britanniában kezdődött a Bank of England 1694-es létrejöttével. Máig nem tudni, kik alapították, csak annyi ismert, hogy a tulajdonosok tízezer fontonként adták össze azt a hatszáz tonna ezüstöt, amely a bank alaptőkéje lett. Az intézményt csak 1946-ban államosította az akkori munkáspárti kormány. A frissen létrehozott Bank of England tulajdonosai rövid idő alatt berendezkedtek az országban, megcsapolva annak erőforrásait, majd a bank terjeszkedésbe fogott. Az első kiszemelt célország a katolikus Franciaország lett, lázadást szítva kirobbantották a francia forradalomként ismert eseménysort, és rövid úton megszabadultak a terjeszkedésük elé akadályokat gördítő királyi családtól. Zárójelben: később hasonló okokból hasonló sorsra jutott az orosz cári család is. Arra azonban nem számítottak, hogy a romokon Napóleon ellenbirodalmat épít fel, ráadásul úgy, hogy önálló, a Bank of Englandtől független saját pénzt bocsát ki. A napóleoni birodalommal Anglia mellett Oroszország, Ausztria és Poroszország szállt szembe. A háborúzó felek ugyanakkor kötésig eladósodtak a Bank of Englandnek, és Napóleontól is sikerült megszabadulni. Folytatódhatott a terjeszkedés. Egyébként ez bennünket is érintett, az adósság „kezelésére” 1816-ban betelepedtek Ausztriába Rothschildék, magánbankként megalapítva az Österreichische Nationalbankot, hogy innen vegyék át az ellenőrzést a német nyelvterület pénzügyei fölött. Alig ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kitörjön a porosz–osztrák háború 1866-ban, amelynek a tétje az volt, hogy ki egyesítse a német területeket. Addigra azonban Ausztria már teljesen Rothschildék, azaz a magánbank bűvkörébe került. A győztes Poroszország lett, amely szuverén állam volt. E győzelemnek köszönhetően porosz vezetéssel jött létre a német egység, amelyből azonban a magánbank ellenőrzése alatt álló Ausztriát kihagyták. A poroszoknak ráadásul nem tetszett az a felállás, hogy kiszívják a frissen megalakult államból az életerőt a hitelezésen és más pénzügyi konstrukciókon keresztül: Bismarck saját, immár aranyalapú pénzt bocsátott ki, és hasítani kezdett a német gazdaság. No, ezt nem lehetett hagyni. A magánpénz urainak persze nem volt és ma sincs saját hadseregük, nem tudnak és nem is akarnak maguk háborúzni. Megtették ezt helyettük a tőlük függő, nekik eladósodott államok. Először korlátozott, nemzetek közötti háborúkkal, forradalmakkal, majd a XX. században a pénzhatalom terjeszkedését szolgáló két világháborúval.

Demokrata

Boros Imre

 

Svédeskedés

Publicerad 2019-07-22 13:40:00 i Allmänt,

SVÉDESKEDÉS

Nerike a Närke vármegye régies neve. A vármegye székhelye Örebro, egy várral, történelmi múlttal fémjelzett város, többek között otthont ad a Nerikes Allehanda (NA) helyi napilap szerkesztőségének. Előfizetője vagyok a lapnak, mert szorgalmasan tudósít arról amit érdemes tudni a közvetlen körülöttünk történőkről. Az országot érintő fontosabb dolgokról is említést tesz – summa summárum, egy kellemes helyi orgánum. Az az lenne, ha a stréberség kecskelába, sajnos egy idő óta  rendszereűen, ne lógna ki a liberalizmus cudarúl megkevert szabású köntöse alól. Mint minden állami dotálással fentartott napilap, az NA is – már régen – vallomást tett a Svéd svédtelenség hitközösségében.

     Egy, a már megszokott módon öntudatlan firkász, hallgatva Gabriel Ehrling Perers (GEP) névre, kapott helyet a lap mai számának Vezérkrónikás oldalán a Svédesség jelzőjével ellátva (måndag 22 juli 2019). A cikk címe: Aggódó nacionalizmusról és felnőttekről akik 10-évesek ellen tombolnak (Om ängslig nationalism och vuxna som rasar mot 10-åringar). Sic!

     Persze, a liberálisoktól már régóta megszokott rágalmazás. Ám lehet, hogy sok felnőtt szerint egy megfelelően hajlékony mogyorófa-vessző éppen nem ártana a gyújtogató, romboló 10-évesek hátának. Ez minden józan megítélés szerint Makó – Jeruzsálem távolságban lenne a „tombolástól”. Ám, ennek a vétkes multnak vétkes nevelő eszköze fölött döntsön mindenki saját maga.

     Firkászunk (egy svéd ember) így kezdi alacsony intelligenciára valló írását: „Milyen Svérország? Milyen nem Svédország? Mi az, hogy svédnek lenni? Mikor nem svéd az ember? Mit jelent a svéd értékrend illetve mikor lesz az nem svéd? Ez az évtizedek óta, többé kevésbé nyomtalanúl csépelt identitáspolitikai szóváltás olykor-okykor körforgás szerűen bukkan föl. A továbblépés lehetősége máig is tisztázatlan”. – Lehetne még folytatni, de több mint 60 éves svédországi létem után roppant szégyelem magam, hogy szeretett második hazámban hasonló eszelősök tollhoz jutnak.

     Firkászunk egy 10 évest is megszégyenítő bugyuta fogással kezdi jeremiádját. Szerintem a σ = 1 ezrednyi  hiánnyal megközelítve (valószínűség), előre megtervezett humbug-storyval kezdi hülyeségének nyomós okát igazolni. Ugyanis, egy Kajsa Dovstad (KD) nevű hajadon(?) által produkált, szuper-svédeskedésként beállított cikkel, úgymint példa az elítelendő svédeskedésre, kezdi aggódásainak oksorozatát. KD hajadon(?) ugyanis meglátogatott egy arab élelmiszerkereskedő boltját, ahol felháborodva mutgatott minden svédországban szokatlan élelmiszerek tömkelegére, főleg a „halal” módon levágott állatok húsára (gyermekéveim valamennyi disznóvágása, vasárnapi tyúk/kacsa stb nyakának elvágása, mind „halal” volt, akárcsak a sültnek szánt nyuszi tarkón csapása is); különböző babok, lencsefélék, „fermentált” zöldségek tömkelegére, melyeknek ´tömkelege´ emlékezetem óta élvezett, svédországban is kapható savanyúságok lehettek. – Nos, többek között ezen a felháborító svédeskedésen elszörnyedve írta firkászunk meg tiltakozó elégiáját „a mindinkább elharapozódó svédség hírdetése” fölött. Tipikus példája az előre legyártott „fake news”-nak s annak kapóra jött felahasználásának!  

     A macskakörömmel ellátott ingressz pedig  a következőket tudatja a nyájas olvasóval: „Az azonban nyílvánvaló, hogy ezek a politikai félrcsúszások többnyire kapaszkodni vélhető akarások ama jéghegyre, melynek csúcspontja az egyre kellemetlenebb fanatikus svédeskedés internet-bolondériájának”.     

     Szóval: Te svéd, aki lényegedben nem is vagy svéd ne svédeskedjél avval, ami nincs, és ha netalán még lenne, akkor azt villámgyorsan tagadd meg, hogy elfogadhatóvá válhass.

     Keresetlenűl fölcseng  lelki füleimben (anno dazumal) Lars-Johan S (teol. stud.) általam szárnayat kapott mondása: „Bror skall veta att allt kan hända, och allt händer” – „Testvér, jegyezd med, minden megtörténhet, és meg is történik”. – Kyrie eleison!   

Néptörténetünk keleti párhuzamai

Publicerad 2019-07-19 09:18:00 i Allmänt,

Néptörténetünk keleti párhuzamai a parasztság gazdálkodásában és életmódjában.

 A magyar paraszti gazdálkodás és életmód sajátságairól mutatnék be néhány példát,  keleti párhuzamok felvillantásával. Parasztinak nevezem népünk többségét, az államalapítás után családok faluközösségeiben földet művelő, később jobbágyok és kisnemesekre szétszakadó társadalmát, mely közvetlen kapcsolatban volt a természettel és abból szerezte meg a maga  és az egész nép, társadalom szükségleteit fedező javakat, ugyanakkor kielégítette egyben minden egyéb szükségletét is,  gyarapítva gyermekeivel a népesség egészét. Indokolt ez a különválasztás, mert a parasztság életmódja és   gazdálkodása más volt, mint a számszerint sokkal kisebb uralkodó, hatalommal rendelkező rétegé, de ennek birtokába, tulajdonába ment át a megtelepedésünk után a megélhetést biztosító természeti környezet egésze. Az uralkodó osztály, a nemesség és papság is gazdálkodott jobbágyainak, rabszolgáinak és cselédeinek munkaerejével, de egészen másképpen. Míg a parasztcsalád mindenben magasszintű és sokoldalú önellátásra törekedett, és igyekezett a természetadta lehetőségeket, a környezet-adta életgazdagságot, biodiverzitást megőrizni és javítani, addig a földesúr bizonyos, pénzért eladható árutermelésre törekedett a neki alárendelt jobbágyok, jobbágytelekrész nélküli zsellérek, cselédek robot-munkájával, hiszen alapvető életszükségleteit a parasztok, a jobbágyok fedezték minden termelvényükből leadott tizeddel. A parasztok gazdálkodását tehát a sokoldalú önellátás, a természeti környezet életgazdagságának megőrzése, a földesurakét a minél kevesebb befektetéssel, minél nagyobb nyereségre törekvő árutermelés jellemezte, jellemzi a mai napig is, lényegében nem törődve ennek a természeti környezetet és emberi, társadalmi kapcsolatokat is romboló következményeivel. Ez utóbbit neveztük a történelem során a korszerű, haladó, profit-termelő, európai gazdálkodásnak, a parasztit elmaradottnak és korszerűsítésre szorulónak. A sajátos magyar történeti-társadalmi „fejlődés” során a leggazdagabb, hatalommal rendelkező nagybirtokos réteg már a 13. század során kisajátította a nemzet fogalmát, szembekerülve a parasztságot is védelmezni akaró királyi hatalommal. Nyugat-Európában az igen keresett magyar marha kivitel növelésére, elpusztította az Alföld parasztfalvainak életgazdag, sokoldalúan használt, kertes, ligetes, halastavas, erdős határát, azt puszta legelővé változtatva, miközben a jobbágyságot birtokképtelennek nyilvánították. Ez a pusztásodás egyaránt jelentette a föld egyoldalú, füves legelőként való használatát, és a sokoldalúan gazdálkodó kis falvak elpusztítását is. A kicsi falvak helyén nagyhatárú mezővárosok jöttek létre. (Debrecen határa mintegy 30 falu egykori határára terjedt ki, melyek egykori létezését oklevelek, és ujabban régészeti ásatások is bizonyítanak. (Hofer 2009.) Az  Alföld mezővárosainak népe már  csak kis részben gazdálkodott közvetlenül a természetadta környezet lehetőségei szerint, a lakosság elszakadt a földtől, ezért is a népességszámot fenntartó képessége is eltűnt, és ha távoli, sokoldalúan gazdálkodó parasztfalvak szaporulata nem keresett volna itt megélhetést, a Jászkunság mezővárosai elnéptelenedtek volna, amint  az az 1690-es Pentz-féle  összeírásból láthatóvá lett. Az alföldi mezővárosokba elsősorban Dél-Dunántúl, az Ormányság, a Drávaköz, Dél-Somogy apró falvaiból érkeztek fiatalok, amíg az 1767-es Mária Teréziának úrbéri törvényei alapján e tájakon is a földesurak ki nem sajátították maguknak a jobbágyok közösen használt ártéri erdeiket, rétjeiket. A parasztság   természeti környezetének nagy részétől való erőszakos elszakítása hozta létre e tájak öngyilkos kultúráját, az egykézést, mely az országnak nagyobb emberveszteséget okozott, mint a háborúk. (Kiss 1937.)  A 13.századi marhakivitel helyett a török kiűzése után a gabonatermelés és az erdők pusztításával járó hamuzsír égetés vált a leggazdaságosabb, kivitellel értékesíthető árutermeléssé. Mária Terézia úrbéri törvénye tette lehetővé azt, hogy a földesurak kisajátíthassák a parasztok földművelésre alkalmatlan, nagyobbrészt közösen használt árterületeit, erdeit, vízfelületeit. Az 1730- körüli időben a magyar föld mintegy 5%-a volt a földesúr, kizárólagosan használt u.n majorsági vagy allodiálisnak nevezett földje, ami nem volt felosztva jobbágytelkekre. Az 1767-es törvény alapján, 1790 körül, több megyében is ez a majorsági föld meghaladta az összes termőföld 30 %-át,  az erdők 90%-át, és a rétek 50-60 %-át. (ifj. Barta 1996.) Vagyis ezzel jött létre Magyarországon, a nagybirtokosok egyik legtorzabb, legnagyobb arányú földtulajdonlása Európában, a 3 millió koldus, a másfél millió kivándorló, és az ország népességszámát legnagyobb mértékben fogyasztó egyke-rendszer, a születés-korlátozás és gyermekgyilkosság. Ezek a szomorú tények, nem kaptak méltó megvilágítást tankönyveinkben és történeti kézikönyvekben és így nem formálhatta a magyar társadalom történetszemléletét, hiszen lényegében ennek köszönhetjük Muhit, Mohácsot, a Rákóczi szabadságharc bukását, Világost és Trianont is.

     Ma már nehéz leírnunk, részleteiben feltárnunk, a hagyományos, sokoldalú paraszti gazdálkodás mikéntjét, elsősorban azért, mert az a természeti környezet, amiben ez  tájanként, a természethez igazodva, különböző változatban létrejött, megsemmisült. Az árterületekből, erdőkből kiszorított parasztság sehol sem folytathatta hagyományos gazdálkodását, mert az erdőket, árterületeket már az árutermelő, nyereségre törekvő földesúri gazdálkodás alakította át. A rendi Magyarország, árutermelő, nagybirtokos osztálya sorsát, érdekeit érintő események történelmét, nem a 20. századig a nép többségét alkotó parasztság történelmét azonosítjuk a magyar történelemmel. Így például azt tanultuk, hogy Mária Terézia erdőtörvénye, egyik első modern, európai erdőtörvény volt annakidején.  Ez a törvény tette lehetetlenné a korábbi paraszti erdőművelést, melyben nem az árufa vagy hamuzsír nyerése volt a fontos, hanem a gyümölcstermelés, állattartás (lombtakarmányon), méhészkedés, különböző eszközök, tárgyak készítésére alkalmas különféle fafajta és a növények bámulatosan művelt, fenntartott  együttese. Ugyanez történt az árterületekkel. A folyók szabályozásának nevezett, ártereket felszámoló munkálatok már a 18. század első felében megindultak, mert az áradástól megmentett földet minden további nélkül a földesúr gabonatermelő majorsági birtokához csatolhatta.  A hagyományos paraszti ártéri gazdálkodással nyert, az ember számára hasznos termékek értéke többszöröse annak, amit a víztől, áradástól „megmentett” szántóföld gabonatermése jelenthetett.

     Azokon a tájakon, ahol a tenyészidőben lehullott csapadék kevés, nem fedezi a növényzet vízigényét, a paraszti, természettel való együttműködés legfontosabb része a vízhiány pótlása. Hogyan? Eurázia egészére jellemző, hogy a szárazföld tengerektől távoli, síkabb felületei, tájai nyári csapadékban szegények, de a síkokat határoló hegységekben éppen ebben az időben bőséges a víz, mely a folyókon áradásokkal megy a tengerek felé. Az áradások vize pótolhatja a hiányzó csapadékot, ha az szétterülve részben a síkon marad tavakban, az elöntött ártérben és a talajban. Az itt élők évezredekkel ezelőtt ezt természetes öntözést próbálták kihasználni, elősegítették a víz kiáradását, visszatartását, késletelték átvonulását, majd apadáskor elősegítették az elöntött tájakról a víz visszavezetését a folyómederbe. Tehát egy természetes folyamat előnyös hatását növelték és hátrányos  következményeit, a kiömlött pangó víz, növényzetet, fákat pusztitó hátramaradását megakadályozták. Az árterek magyar paraszti gazdálkodásáról már a honfoglalás előtti századokból is vannak ismereteink.  Amikor eleink még a Magna Hungariában laktak, a Volga és Káma folyók mellékén, ahol Juliánusz még talált magyarokat 1240-es években, Ibn Fadlán, arab földrajztudós ezt írta többek közt  az 5. században: Földjük vizes, fákban gazdag és kiterjedt szántóföldjeik is vannak. (Ott ahol a mi Alföldünk 600mm-es csapadékmennyiségének csak alig több, mint a fele esett le.) A magyarok földjének leírása után a mordatokról is tudósít könyvében, akik valószínű a mordvinokkal voltak azonosak, akikről szintén azt írta , hogy a födjük fás, télen a nagy folyók mellé húzódnak, de ezeknek nincsenek csatornáik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az előtte tárgyalt magyaroknak pedig voltak. Innen Lebédiába, majd a Kárpát-medencébe költözött magyarok vízhaszonvételéről, ártéri gazdálkodásáról is írnak arab, perzsa és nyugateurópai források. Ibn Ruszta, Gardizi is megemlíti azt, hogy a magyarok földje Lebediában nedves, tele van tavacskákkal, télen a nagy folyók mellé húzódnak.  Ma már elképzelni is alig tudjuk, miként érthettek  a nagy folyók kezeléséhez is. 907-ben  a magyarok Pozsony melletti győzelmét az tette lehetővé, hogy meglepetésszerűen átkeltek a Dunán, amire a német hadak nem számítottak. Konrád 1030-ban megtámadta I. István királyt, akinek sokkal kisebb hadserege volt, mint a betörő németeknek, ezért a magyarok a támadó hadsereg útját elárasztással akadályozva hátráltatták, majd valahol Veszprémtől Északra, bekerítve és kiéheztetve, fegyverletételre kényszerítették, aztán megetetve őket hazakergették. Mindezt az a pap írta meg, aki Konrádot elkísérte, hogy a magyarok legyőzéséről tudósítson. (Érdemes erre a tényre felfigyelni, mert ez a humánus eljárás teljesen szokatlan volt abban az időben, amikor a legyőzöttek teljes megsemmisítése volt a gyakorlat. Mindez élesen ellentétben áll azzal, amit a magyarokról Nyugaton írtak akkor és azután is napjainkig.)  1308-ban egy francia szerzetes azt írta Magyarországról, hogy itt van a Világon a legtöbb és legértékesebb hal. Ennyi halat csak Norvégiában látott, de ott halat esznek kenyér helyett is, de Magyarországon az is van bőségben. Edward Brown 1673-ban járt hazánkban, és ezt írta Magyarországról: A  világon sehol nem találtam annyi hasznosan felhasználható folyót, mint itt. A Tisza Európa halban leggazdagabb folyója. Általában az a szólásmondás járja, hogy a folyó két rész vízből és egy rész halból áll. Bél Mátyás a 18. század végén azt írta: Máshol nagy munkával építenek halastavakat, Magyarországon a természet nyújtja azokat. Ortvay Tivadar és Pesty Frigyes középkori, a 13. századig  írt és fennmaradt oklevelekből kigyűjtötték a vizekre vonatkozó adatokat. 3050 víznévből  1050 halastó neve volt. (Ortvay 1882.) Régészeti adatok és máig fennmaradt dülőnevekből következtethető, hogy nem csak a folyók mentén, hanem a dombvidéken is nagy számban voltak duzzasztott halastavak, melyek nagyrésze még a török időkben megsemmisült, például a Dél-Dunántúlon, a Tolna megyei Völgységben. ( Tóth 2007.)          

     Hermann Ottó, aki a 19. század végén még meglévő, mocsaras helyeken kutatta a magyarok ősfoglalkozását, a halászatot, nem fogadta el Ortvay és Pesty  eredményeit. Azt állította, hogy  ennyi halastóra nem is lehetett szükség, és nem tavakat, hanem halászó helyeket jelöltek ezek a nevek. Ezen a véleményen maradt a „vizes szakma” máig. (Andrásfalvy 2007.170.) Számos 20.századi történelem-könyv nevezi a Széchenyi István és Vásárhelyi Pál vezette, 19. század első felében lezajlott folyószabályozásokat és ármentesítéseket, második magyar honfoglalásnak, mellyel az Alföld szántó-területe egy harmadával nőtt meg. Ezért is meglepő az, amit Heinrich Ditz 1867-ben megjelent könyvében Magyarország mezőgazdaságáról írt: Magyarország, az Alföld földje nem alkalmas sem szántó-vetésre, sem állattartásra, mert nincsen elegendő csapadéka. Ezt azelőtt a hegyekből jövő nyáreleji-tavaszi áradás pótolta, de ennek a jótékony érvényesülését  a legújabban befejezett folyószabályozási és ármentesítési munkálatok ellehetetlenítették. Az Alföld talajvízszintje lesüllyedt, számos  kútja kiszáradt. Az öregek emlékezete szerint az árvízes esztendők jelentették régen a bőséges termést.(Ditz 1993.26-27.) A bajor Heinrich Ditz azért jött Magyarországra, hogy tanulmányozza hazánk mezőgazdaságát, mely komoly vetélytársává lett a bajorok gabonakivitelének. Előítéletek nélkül vizsgálta mezőgazdaságunkat, nem vette át a rendi ország történetszemléletét, mely kétségtelenül  nagybirtokos osztály érdekeit szolgáló vízrendezéseket haladó, az árútermelést és annak kivitelét megkönnyítő, korszerű munkálatoknak tartotta. Történetszemléletünk abban is téved, hogy a vízrendezéseket Széchenyi és Vásárhelyi nevéhez köti. Az igazság az, hogy a bécsi államvezetés már a 18. század első felében is szorgalmazta és végeztetett ilyen munkálatokat. Elsőnek a Szávát akarták gabona-szállító hajók számára hajózhatóvá tenni, majd Krieger Sámuel az egész országra kiterjedő viziút hálózatra készített egy tervet,  miszerint az Erdélyben megrakott hajók a Maroson le  Tiszáig, onnan a Tisza-Duna csatornán át a Dunáig, a Sárvíz-Sió torkolatáig jöhettek volna, s onnan fel a Balatonig a kiépített Sió- csatornán. Balaton vízét is levezették volna, csak egy keskeny csatornát hagyva annak déli szegélyén. Az uszályokat ezen vontatták volna  fel a Zala torkolatáig, aztán a Murával összekötött Zalán tovább fel s így végül a gabonával megrakott hajó Grác város piacáig jutott volna el. A  Balaton medencéjét pedig a partbirtokos nagyurak gabonatermő majorsági birtokává tették volna. Szerencsére, e nagyszabású terv csak részlegesen valósult meg annakidején, és ezzel menekült meg a Balaton is a kiszárítástól.

     A 18.századi árvízvédelmi munkákra még ötletszerűen, különböző  megyék nemesi közgyűlésének határozatai szerint, s nem mérnöki számítások, felmérések alapján került sor az egyes nagybirtokos uradalmak területén. Valószínű több helyen is ellenállt a helyi parasztság, amint az erdő-kisajátítások ellen is tiltakozott országszerte, de ennek emlékei alig maradtak fenn, vagy nem kutattuk még ki, vagy elhallgatta a történetírás. Tóth Károly 1896-ban írt munkájában közöl egy, a szekszárdi megyei levéltárban talált könyörgő levelet, melyet a sárközi jobbágyok, „a vármegye megfélemlett szegény fiai Nyéki,Pilisi és Detsi szegénység” írt a megyei közgyűlésnek, amikor megtudták hogy egy kijelölt mérnök utasítására összeírják a Dunából az ártérbe vizet kivezető fokokat és ereket, hogy azokat ezután eltöltve, megakadályozzák az ártér évenkénti elöntését. Tiltakoznak, mert a Duna „rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges  kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbul pedig nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat…szerezhetyük.” Kételkednek abban is, hogy az árvizek ellen egyáltalán lehet  így védekezni, és úgy látják hogy nem, és a kiáradt víz visszavonulását a folyómederbe ez a töltés fogja megakadályozni és ezzel az egész táj tönkre megy,  elmocsarasodik. (Tóth 1896.6, Andrásfalvy 2007.158.) A sárközi jobbágyok félelme nem volt alaptalan, egy következő levélben már azért könyörögtek, hogy engedjék meg nekik a megépült gát átszakítását, hogy az árteret ellepő, pangó víz további pusztítását megakadályozzák. Valóban, a 18. század végén, a Duna övzátonyát megmagasító gátak nem védték meg a Sárközt az eláradástól, annál inkább hozzájárultak az ártér elmocsaradásához, majd lehetetlenné tette annak korábbi haszonvételét. Ezt legjobban a 19.század elején megkezdett, egy átgondoltabb, számításokkal végzett ármentesítés előkészítésére megkezdett térképezés, a„Duna mappáció” lapjai és azokhoz csatolt leírások bizonyítják. (Országos Levéltár. Duna-mappáció.1827-28.,, Andrásfalvy 2010.34-35.) Más szavakkal: a 18. századi, hevenyészettnek nevezhető folyószabályozások és ármentesítési kísérletek, melyek mind, a majorságokhoz csatolható, földesúri szántók kiterjesztését szolgálták volna, lényegében sikertelenek voltak és tönkre-tették, elmocsarasították, a régi ártéri gazdálkodás rendszerét. Erre utalt a 19. század elején elindított mérnöki számításokkal megalapozottabb folyószabályozások vezetője, Vásárhelyi Pál is, akadémiai székfoglalójában, amikor kijelentette, hogy az általa vezetett munkálatok nem a természet régi rendjét bontotta meg, hanem azon próbált segíteni, amit az ember az utóbbi évtizedekben tönkre tett.

     Röviden összefoglalnám az ártéri gazdálkodás lényegét és „összhangját”: A csapadékban szegény síkokra tavasszal, nyár végén a hegyekből lejövő áradás vizét az ismételten kialakuló övzátonyokon emberi munkával áttört és nemegyszer több száz méter hosszúságú árkokkal szétvezették az elönthető ártér minden részébe, mégpedig úgy, hogy a vizet  a folyó folyását tekintve alulról vezették fel, ezzel elkerülték a sebesebb vízfolyás romboló hatását. A sekély, táplálékban gazdag víz a napfény hatására gyorsan felmelegedett és ez az ívó, ikrákat letevő halaknak és a kikelő halszaporulatnak a legmegfelelőbb. A rövid ideig tartó elárasztás igen kedvezett az ártéri erdők gyümölcsfáinak is. Apadáskor a gondosan karbantartott, tisztított fokokon, árkokon át az árvízi többlet-víz hiánytalanul levonulhatott. Ezután, a nyár végén, ősz felé már szárazzá vált ártérbe visszavezették az állatokat, marhát, lovat, sertést és juhokat. A jószág egész télre megtalálta itt a táplálékát. a magasabb, öntözött fűfélék mellett ette a különböző fák leveleit, de szívesen fogyasztotta a friss nádhajtásokat és a dér csípésétől megpuhult gyékény leveleit is, és fellegelte a gyümölcsfákról lehullott, kukacos gyümölcsöt, ezzel is gátolva a kártevők elszaporodását. Az ártérből kissé kiemelkedő hátakon, göröndökön, fák szélvédő árnyékában voltak felállítva a fedetlen, szélvédő, árnyékoló, nádfalas aklok, szállások, melyekben a nyár elejéig étszakázott a jószág, ahol az állatok kihajtása után palánta-ágyakkal kertészkedtek, káposztát, paprikát, dinnyét és más egyéb zöldséget és füszereket termeltek. Az itt felgyülemlett ganéj melegét kihasználva létesültek a palánták nevelésére alkalmas melegágyak, melyeket a fagyok ellen éjszakára gyékényszöttesekkel takartak le. Az ártér más, legelt részein elhullajtott ürülék a tavaszi áradáskor hasznosult, meggyorsította a különböző pici vizi lények, a vizibolhák, szunyoglárvák szaporodását, a kis halak élelemláncának kialakulását. Még az árvíz érkezése előtt  kihajtották az árterületekről a jószágot árvízmentes szintre, ez utóbbinak mező volt a megkülönböztető neve, míg az árteret sárnak vagy rétnek nevezték régen. Már az arab földrajztudósok is megírták, hogy a magyarok télre a nagy folyók mellé húzódtak, nyílván jószágaikkal együtt, elhagyva kiterjedt, a mezei szinten lévő szántóikat. A magyarok lakóhelye tehát a nyári időszakban a mezőn, a téli időben az ártérben, a rétben, sárban volt. Ez tükröződik a magyar helynév anyagban, melyben több helyen is megtaláljuk az összetartozó faluk neveit. Például Rétszilas a Sárvíz mellett és Mezőszilas, az ármentes szinten. Drávaszabolcs a Dráva mellett és Mecsek- vagy Pécs-szabolcs, a Mecsek tövében, E kettős névadásról többen is írtak, például a Tolna megyei Sárközben illetőleg a mellékén. (Győrffy 1977.31.) A középkor folyamán e falupárok elszakadtak  egymástól, de több helyen a 20. századig megmaradt, hogy a mezőről télre a rétben fekvő falu határába hajtották a jószágot és  viszont a rétből nyáron a mezőföldön lévő falu határába terelték a folyómenti falu jószágait, bizonyos egyesség vagy bér fizetésével.

     A magyarok sokoldalú, ártéri gazdálkodása először a 13. században sérült az Alföld pusztásodásával, azután teljesen megsemmisült a 18. században megkezdett vízrendezések során. Mindkét esetben mindez egy, a hatalommal rendelkező, nagybirtokos kisebbség érdekeinek megfelelően történt.

     A magyarok a 18.században végképpen megsemmisített ártéri gazdálkodásához hasonló vízgazdálkodást vagy annak nyomait  több helyen is megtaláljuk Ázsiában. Például a Tarim medencében, Turfán oázisnál, Kashgarban, Kazahsztánban, Iránban, Üzbegisztánban, Dzsungáriában, Kambodzsában, de Marokkó és Algéria sivatag-széli részein is. Van, ahol a felszínen ásott csatornák, és több helyen földalatti csatornarendszerek segítségével vezették a hegyekből jövő vizet az alacsonyabb és síkabb felszineken művelt földek elárasztásos műveléséhez. Mindegyik más és más helyi, természeti adottságokhoz igazodva jött létre, akár több ezer évvel is ezelőtt, de  csaknem mind mára már megsemmisült,  és csak egy kis töredéke „működik”, többnyire már megváltozott módon. Ezért sem lehet megállapítani ma már, hogy mi volt a minta, honnan terjedt el ez a gazdálkodás i„technika”. Tudomásom  szerint ma már sehol sem működik egykori rendeltetésének megfelelően és az így megöntözött „kultúrtáj” legtöbbje ma fátlan steppe vagy sivatag. Nem egy közülük több ezer évvel ezelőtt létesült és „üzemelt”. Én úgy látom ma, hogy sorsuk, pusztulásuk is a magyarországihoz hasonló lehetett: a parasztság jogilag egyenrangú tagjai jól megszervezett közös munkával tartották fenn és működtették ezt a rendszert és egyenlően részesültek annak hasznából, mely minden, nem csak anyagi, szükségletüket fedezte. E társadalom azonban idővel, vagy rétegekre, osztályokra oszlik, és egy, fegyveres hatalommal rendelkező kisebbség már nem elégszik meg alapvető szükségleteik kielégítésével, neki több, helyben meg nem termelhető javakra van szüksége. Ezért sem a közösség, sem a helyi természeti adottságok védelme, fenntartása nem érdeke, rövid idő alatt , távoli „termékek” megszerzésére alkalmas pénzhez akar jutni, kapzsi árutermeléssel. Ezt a magatartást, a produkcionális vagy profit-orientált szemléletet tartja kívánatosnak a társadalmat irányító, magát modernek, haladónak, műveltnek tartó, hatalommal rendelkező réteg és ez elsősorban a társadalmat zilálja szét, majd ennek következtében tönkre teszi a természeti környezetet is. A vízrendezések kárát éles szemmel felismerő, már említett bajor mezőgazdász ezt is találóan fogalmazta meg könyvében: „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt  parasztbirtok, vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik...Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik  a közép-vezető.  Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása.” (Ditz 1993.65.)  A magyar ártéri gazdálkodásnak vannak tehát keleti párhuzamai, bár az alapvetően egy igen ősi, a természettel való hagyományos együttműködés  gyümölcse. De a párhuzam, a hasonlóság nem csak magában az ártéri gazdálkodásban, a vízkezelés módjában  van, hanem e gazdálkodás sorsában is. Nem klímaváltozások  okozták pusztulását, hanem a társadalom, az ország népének és vezetésének a meghasonlása, egy törpe kisebbség kapzsiságának érvényesülése. Ennek következtében szárad ki az Alföld, a sok, kisebb, nagyobb vízfelületek és vizet visszatartó életgazdag növényvilág elpusztítása teszi szárazzá a táj mikroklímáját is.  A száraz, steppévé változott egykori kultúrtáj, a „homokba temetett városok” és csatorna-rendszerek az ember kapzsiságának a következményei, s nem fordítva, a klimaváltozások tették tönkre a területeken az ember sokoldalú ártéri gazdálkodását. Itt van előttünk a megrázó példa, az Aral tó és környékének kiszáradása, mely tulajdonképpen a 20. század modern „árútermelő” gazdálkodásának eredménye.

     Az árterek kisajátításával párhuzamosan történt a paraszti használatban lévő erdők a földesúr általi elvétele országszerte. Ezzel megszűnt az erdők sokoldalú paraszti használata a „ mezőföldi” részeken  is. A parasztok kezelte, művelt erdő magyar megnevezése is fennmaradt, ez a pagony. Berzsenyi írta Kazinczynak: „a pagony…az nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőnek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó”.  Ez a pagony az, ami németül Laubanger, dánul, svédül änge névvel jelölve, tovább megmaradt a szabadabban élő Skandináv parasztok körében, melyről Linné, a természettudós, a 1741-ben Gotland szigetén járva elragadtatással írta, hogy ez nem  természetes fejlemény, hanem állandó emberi munkával fenntartott,(t.k. a mai angol-parkra emlékeztető formáció,) amiben a makktermő, a gyümölcsfa és lombtakarmánynak rendszeresen csonkolt  fák, valamint a széljárástól óvott  dús fűfelületek csodálatos egyensúlyban vannak. (Trier 1963.30-32.) A  családok kezelésében művelt pagonyokban termett azelőtt az ártéri és mezőföldi erdőkben a magyar gyümölcstermelés nagyobb része, ma már elképzelhetetlen mennyiségben, de sok gyümölcs termett a parasztok osztatlanul használt erdeikben is. A 18. század végén a madocsai jobbágyok  összeírták egy egy család birtokában lévő gyümölcsfákat (anélkül, hogy ezeket az ártéri erdőrészeket itt pagonynak nevezték volna).  Ennek alapján kiszámolva évenként egy családnak több tonna gyümölcse is teremhetett, amit nyersen fogyasztottak vagy , aszalva, bornak és ecetnek feldolgozva, főzéssel besűrítve tároltak vagy vittek piacra. A hullott, sérült gyümölcs nagymennyiségű állati takarmányt is biztosított. Amikor a madocsai parasztok gyümölcsfás erdeiket nem akarták átadni a földesúrnak, az más falvakból odarendelt jobbágyaival megkezdte a gyümölcsfák kivágását. Erről a falu jegyzőjének akkor leírt sorai tudósítanak: .. „Szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint atyáink terhes munkával kiirtatott s megisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 80 esztendők alatt nevekedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztíttatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék.” (Andrásfalvy 2007.236.)  A Festetich család csurgai birtokán az erdő átadását megtagadó jobbágyok vezetőit a földesúr elfogadta és a falu főterén lenyakaztatta 1747-ben. (Mindezideig a parasztság ilyen erdőműveléséről, a pagonyokról nem jelent még meg tanulmány, gyümölcsészetének az árterekben fennmaradt emlékeiről többet tudunk. (Például:Andrásfalvy 1964., Balogh 1963., Viga 1993.) Az, hogy a magyar pagonynak Észak-Európában megtalálta a tudomány viszonylag teljesebben fennmaradt emlékeit, nem jelenti még azt, hogy a magyar kultúrába ez onnan kerülhetett, amint a magyar ártéri gazdálkodáshoz hasonló vízgazdálkodás számos hasonlóját találjuk meg, elsősorban a régmúltban Keleten, nem jelenti még azt, hogy ezt onnan kölcsönöztük volna. A paraszti ártéri gazdálkodás és erdőművelés alapja  a különböző adottságú és helyenként is változó természeti adottságok évszázadok, ha nem évezredek alatt kiismert és azzal együttműködő, sajnos írásban nem rögzített tapasztalati tudás, mely mindig a köz, a közösség, vagyis minden ember és a környezet, a fenntartható fejlődés tudatos védelmében alakult ki, jött létre. Ezzel szemben áll évezredek óta a  hatalmat kisajátító kisebbség,  egyes emberek kapzsi vágya, mely sem embertársai többségének érdekével, hasznával, sem a jövővel, e természeti adottságok fenntartásával, védelmével nem törődik. Ez utóbbi szemlélet érdekét szolgálta a mindenkori hatalom írásbeli műveltsége és hirdette ennek a szemléletnek a tudományos, haladó voltát, szemben a parasztság elmaradottságnak nevezett műveltségével, mely összességében mindenkor az emberek számára több értéket termelt, hozott létre. Ezek a felismert tények mintául szolgálhatnak jelenleg egyre növekvő környezeti problémáink, a biodiverzitás pusztulása és a klimaváltozás kérdéseinek megoldásához is.      

                                  

Irodalom:

 Andrásfalvy Bertalan

                1964 Duna menti gyümölcsöskertek. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 53. Series Historica 26. Budapest.

                2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium.Bp.

                2010 Víz és társadalom a magyar történelemben. In: A víz kultúrája, Szerk: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Lajos Veronika. 13-38. Debrecen.

ifj Barta János

                1996 Magyarország mezőgazdálkodásának regenerálódása 1711-1790. In: Orosz István- Fűr Lajos - Romány Pál (szerk): Magyarország agrártörténete.33-80. Mezőgazda. Budapest.

Balogh István

                1963 Almáskertek a Szamos mentén. Élet és tudomány XIII.43.sz.1359p.

Ditz, Heinrich

              1993 A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás…1867.Bp

Hofer Tamás

               2009 Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In: Hofer Tamás: Antropologia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékén. MTA Néprajzi Kutató Intézet. Bp.

 Györffy György

               1977  István király és műve. Budapest.

Kiss Géza

             1937 Ormányság. Budapest.

Ortvay Tivadar

              1882 Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. Budapest.

Tóth Károly

               1896 A Szekzárd –Bátai Dunavédgát-Társulat Múltja és Jelene .Szekszárd.

Tóth József

                2007 Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. FRIG-Kiadó.       

Trier, Jos

               1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub. Böhlau. Köln, Graz.

Viga Gyula

               1993 A tárkányi Tisza-kertek. Ethnographia.CIV.425-235.

FN förklarar krig mot yttrandefriheten

Publicerad 2019-07-15 12:02:33 i Allmänt,

Med andra ord, glöm allt vad fritt utbyte av idéer heter: FN känner att deras 'värderingar' är hotade och de som kritiserar dessa värderingar måste därför stoppas.

A paraszti művelség jelentősége

Publicerad 2019-07-14 19:21:44 i Allmänt,

A paraszti műveltség jelentősége

Andrásfalvy Bertalan

A magyar történelem során a paraszt szó jelentése, tartalma változott és ma is többértelmű, jelentésű. Mára többnyire szitokszóvá lett: paraszt = faragatlan, műveletlen, buta jelentésével sértő, megalázó jelző. Most azonban én e szóval nevezem a magyarságnak a 2o. század közepéig a számszerű többségét alkotó részét, azt a társadalmat, osztályt, népréteget, mely az ország földjét művelve, használva nemcsak megtermelte a nemzet élelmét és más szükségleteinek is nyersanyagát, javait, hanem népességét is gyarapította.

Hogyan jutott el ez a szó a műveletlen jelentéséhez? Mi az, hogy műveltség? Ma egyes országok, népek műveltségét az iskolázottságával minősítik. Művelt ország az, melynek felnőtt lakossága, --legalábbis papíron,-- megtanult írni, olvasni, nincs írástudatlan része. E népek közt is az a műveltebb, melynek tagjai közt nagyobb arányban vannak azok, akik magasabb szakképzetségre is szert tettek. Ez az értékelés ugyancsak egyoldalú, önkényes. Eszerint, ha az emberiség eddigi történelmét 24 órányi időre zsugorítjuk, úgy annak 23. órájában jelentek csak meg művelt népek, mégpedig csak azok hatalmon lévő, szűk rétegében, a nagy többség nem ismerte az írást. Addig az emberiség műveletlen volt? S most, ebben a 21. századi társadalomban, itt nálunk is, mindenki iskolakötelesként megtanult írni-olvasni, de hány a haszontalan, sőt ártalmas, értékeket nem ismerő, boldogtalan ember? Ezek is művelt emberek? Művelt ember, nép az, aki, amely szükségleteit minden téren és vonatkozásban ki tudja elégíteni. Kitudja elégíteni, mert azt megtanulta, hogyan s mivel kell.  Szükségletei nem csak anyagiakból állnak: élelem, ruházat, lakás, élvezeti cikkek stb., hanem vannak lelki-szellemi, kulturális és társas-életbeli, szociális szükségletei is. Az utóbbiak kielégítetlensége az anyagiakhoz hasonlóan, rontja az ember életét, egészségét és boldogtalanná teheti azt. Az ember társas lény, társra, élettársra, családra, rokonságra, közösségre, munka és lakóhelyi, nemzeti, nyelvi-kulturális közösségre vágyik, melyben helyet kap, megbecsülik, értékelik, szeretik és szerethet másokat, tagjai kölcsönösen szerethetik egymást. Kopp Mária, a magyar magatartástudomány professzor asszonya, a Magyar lelki alkat c. könyvében, hatalmas, egész Európa egészségügyi statisztikai adatainak összehasonlítása alapján azt írja, hogy a magyar társdalomban lényegesen nagyobb a különféle testi és mentális betegségekben szenvedők aránya és halála, mint más országokban. Aránylag sokkal többen halnak meg nálunk szív- és érrendszeri, emésztéssel kapcsolatos, rákos és daganatos betegségekben, mint az európai átlag. Igen magas az öngyilkosok száma is, és a várható életkor is alacsonyabb, különösen a férfiak körében. Ennek legfőbb oka nem más, mint az u.n társadalmi tőke gyengesége, az ember-emberközti kapcsolatok hiányossága. (Kopp 1993.)  Más szavakkal: az emberek szociális szükségleteiket hiányosan elégítik ki, ezen a téren műveletlenebbek vagyunk.

Van még egy terület, egy szükséglet, melynek kielégítetlensége, vagy hiányos, gyenge kielégítése megbetegíti az embert és a népet. Ez a kapcsolat a természettel, a minket körülvevő élővilággal, a fákkal, az erdővel, a folyókkal, vizekkel, mezővel, virágokkal, madarakkal, állatokkal. Ezért sietünk ki ma, ha van rá lehetőségünk, a hegyekbe, kirándulunk, fürdünk, veszünk és ültetünk virágokat, tartunk kutyát, macskát, kalitkás madarat, ha már mást nem is lehet. A tudomány biofiliának nevezi ezt a fontos emberi életszükségletet, melynek kielégítetlensége nem csak megmérgezheti az ember életét, hanem a népesség, egy népcsoport vagy falu számbeli gyarapodását, illetőleg fennmaradását is veszélyeztetheti. (Gowdy 2004.) Nem véletlen, hogy ennek az elméletnek kidolgozói a természettől kapott esztétikai élmény fontosságát emlegetik elsősorban, s nem azt, hogy egy adott társadalomban kik birtokolják, ill. használhatják a természeti környezetet, a földet. Az ember-ember kapcsolat és az ember-természet-kapcsolat szorosan összefügg egymással. Az, hogy egy adott országban, a népen belül, ki használja, esetleg mások kizárásával is a természetet, birtokolja a földet, az a társadalom szerkezetétől, emberi kapcsolatainak mikéntjétől függ. (Mert például vannak társadalmak, országok, melyekben egy adott korszakban egy szűk, hatalmat gyakorló kisebbség birtokolja a földet, kizárva a többséget a természeti környezet, a föld, az erdők, vizek, hegyek sokoldalú haszonvételéből.) Végül e két kapcsolatrendszer működésének mikéntjét, az emberi együttélés szabályait, erkölcsét egy legfőbb lény, a Teremtő Istenbe vetett hit, a vallás törvényei fogalmazzák meg, melyek az egyén korlátlan szabadságával, magára az egyénre és másokra és a természeti környezetre is veszélyes kapzsiságával, önzésével szemben a szeretetet, a minden embert egyformán megillető méltóságot hangsúlyozza. Ezeket csak az írásbeliség elterjedésével fogalmazták meg törvénykönyvekbe írottan, ezek évezredeken keresztül a szóbeli hagyományban és gyakorlatban, a szokásokban és művészi-költői alkotásokban éltek. Ezt a régi, íratlan, de az egész emberiségben elterjedt műveltséget nevezem most önkényesen őshagyománynak. Ennek bemutatásánál (amint ezt a magyar történelem később tárgyalt esetében is teszem) szembe kell menjek a Világban ma legelterjedtebb elképzeléseknek, tudományosnak nevezett nézeteknek.  A világmindenség és az élet csaknem általánosan bizonyítottnak látott fejlődési elmélete, az evolúció alapján az egyistenhit, a monoteizmus megjelenését is egy hosszú fejlődés végtermékének tekintik, mely a történelem során a judaizmussal, a kereszténységgel és a mohamedánizmussal jelent meg. (Így olvastam egy katolikus folyóiratunkban is.) Előtte az emberiség, az ősember az animizmusnak nevezhető lélekhitben, a totemizmusban, a különböző népek állat-ősöktől való származásában, az őstiszteletben és többistenhitben (politeizmusban) élt, illetve nem hitt egy, az anyagi világon túli létező életben (materializmus). Ezzel szemben először a francia Quatrefages 1882-ben megjelent tanulmányában bizonyította  a pigmeusok közt végzett terepmunkája alapján azt, hogy ez a megjelenésében törpe, osztálynélküli, „primitívnek” nevezett „természeti” nép, mely nem ismerte a földművelést, állattartást, ipart és a  természet ingyen ajándékaiból, gyűjtögetésből, vadászatból élt, magasabb szervezeteket, törzset, törzsszövetséget, államot sohasem hozott létre, -- egy Legfőbb Létezőben hitt. Ezután a skót Andrew Lang  1898-ban megjelent munkájában a Délkelet-Ausztráliában lakó népek  közt végzett, és a bécsi Leopold von Schroeder 1902-ben ismertetett kutatásai  nyomán W.Schmidt,  az általa alapította Anthropos elnevezésű kutató intézetével, számos kutató, mintegy 15, a Világ  5 kontinensén még fennmaradt hasonló természeti népek vizsgálata alapján megállapíthatta, hogy e különböző világtájakon élő, különböző embertípusokhoz tartozó és különböző nyelveken beszélő „primitív” természeti népek meglepően hasonló egyistenhitet és ehhez tartozó erkölcsöket, magatartást alakítottak ki. Ezt a vallást, műveltséget, erkölcsöt röviden a következő magatartás, etika jellemezte: meglepő altruizmus uralkodik bennük, a betegek, gyengék, öregek, gyermekek önfeláldozó segítése, a természet ajándékainak összegyűjtött, megszerzett javainak megosztása azokkal, akiknek ez nem sikerült, monogám. Tartós házasság, házastársi hűséggel, minden erőszak, versengés visszautasítása, a lopás, erőszak büntetése, minden ember egyenlő jogú tagja a családokból álló hordákban, melyek vezetői azok, akik a legjobb tudásukkal, segítőkészségükkel kitűntek a többiek közül, valamint egy istenben és a halál utáni életben való hit. (Andrásfalvy 2012.) Ennek az egyetemesnek is mondható őshagyománynak számos vonása, származéka élt az európai, de különösen a magyar paraszti néphagyományban. Például a szegényekről való gondoskodás szokásai: Minden nagyobb családi ünnepre, lakodalomra, halotti torra meghívtak a falu szegényei közül. Kenyérsütéskor a dagasztóteknő oldaláról leszedett tészta-maradék, a vakarcs, kisütve a szegényeké volt. Az aratás befejezése után a tarlón maradt kalászok összeszedése a szegények joga volt, ugyanúgy a szüret befejezése után a böngészés, az elmaradt fürtök összeszedése. Az áldott állapotban lévő asszonyok mindent megkaphattak, amit csak kívántak, nem csak a család tagjaitól. A monogám család védelme: Ha a házasok észrevették, hogy korosztályukhoz tartozó pár „nem jól él” egymással, az év egy bizonyos napján ezek háza előtt rögtönzött „komédiában” hívták fel az érintettek figyelmét arra, hogy a közösség nem tűrheti ezt el. E szokás neve magyarul zángózás, csatrangolás, macskazene, kikolompolás, korábban megvolt Európa más országaiban is, pl. franciáknál a Charivari.(A reformáció magyarországi megjelenésének első évszázadaiban az egyházközség is fellépett ez ellen és az egész közösség előtt kellett erről mindkét félnek számadást adnia (egyházkövetés). Ez nálunk a 19. sz.elejéig szokásban maradt. A közösség figyelt arra is, hogy a fiatal lányok közt ki viselheti a szüzességét jelző pártát és ki nem.  Egy igen fontos, és figyelemre méltó tény kimaradt a paraszti faluközösség hagyományainak vizsgálatából, hogy az nemcsak a közös használatú határrészek, árterek, vizek, erdők használatát szabályozta „demokratikusan”, hanem a családok megélhetésében legnagyobb szerepet kapott szántóföldeket bizonyos időközönként, 15-30 évenként újraosztották, mégpedig úgy, hogy minden határrészben, dűlőben minden, telekföldet vállaló falulakó kapott szántóföldet vagy rétet, a sorshúzással eldöntött sorrendben. Ez a 18. században még általános lehetett, de később is megmaradhatott, bizonyos, nagyobb szabadságot élvező népcsoportoknál. Így történhetett meg az, hogy az összeírásokban ugyanaz a család, hol fél-, hol negyedtelkes, hol zsellérként (ha valami oknál fogva, családi munkaerő vagy igásállat hiánya miatt nem vállalt telekrészt) szerepelt. A felsorolt „szokásokhoz” hasonló eljárások szerepelnek az ószövetségi szentírásban is, a felgyűlt adósságok bizonyos idő utáni eltörlésével együtt.  Adatokat találtam arra is, hogy bizonyos, a közösség vagy tagjai ellen elkövetett erőszak, tolvajlás nem került az úriszéki bíróság elé, hanem a közösség maga torolta azt meg. Összefoglalva mondhatom, hogy az őshagyomány lényege az egyéni kapzsiság fékezése a szeretet jegyében. Fél Edit és Hofer Tamás Átány, hevesi magyar faluról írt monográfiájában írt erről a paraszti értékrendről. Angolul és németül is megjelent kötetüket az európai néprajztudomány nagy elismeréssel fogadta, benne felfedezte a magyar parasztok által megőrzött, egykor egész Európa parasztságát is jellemző etikát.                                            

A jó kapcsolat, más szóval, a szeretet, szükséglet. A szeretet nemcsak érzelem, hanem parancs. E parancs, szükséglet kielégítését meg kell tanulnunk.  Ha a szeretetet nem közlöm, nem valósul meg szavakban és tettekben, semmit sem ér. A hagyományos paraszti műveltségben a szeretet kifejezésére, közlésére, tettekre váltására óriási „eszközkészlet”, szóbeli, íratlan műveltség jött létre. Ezt a hatalmas kincset az európai írásbeli műveltségben az iskolázott magyar nemesek, polgárok, értelmiség lényegében csak a reform-korban fedezte fel, amikor német példák után indulva megkezdte a népköltészet gyűjtését. Az ország szellemi vezetői, költők, írók, papok, diákok siettek a parasztok közé és lejegyezték az ott hallott, „használt” népköltészetet, elsősorban szerelmes dalokat.  Berzsenyi Dániel, a nyelvújítás idején, amikor még nem alkottuk meg sok elvont fogalmat jelentő latin szónak megfelelő magyar szavainkat a „poézisről” (költészetről, átvitt értelemben a művészetről is) ezt írta: „ ..látni való, hogy valamint minden szépnek és jónak, úgy a poézisnak is legfőbb oka és célja a szeretet és a szeretetből folyó teremtés…a képzőszellem (a minden emberben meglévő vágy és képesség költői és művészi alkotásra. AB) nem, egyéb lévén bennünk, mint a teremtés örökké folyó munkájának gyönyörben öltözött folytatója…” (Berzsenyi 1956.414.) A népköltészetben az alkotó, a költő, az előadó és „élvező” ugyanaz a személy, aki akkor teremti meg alkotását, amikor szüksége van rá, hogy elmondja, kimutassa érzelmét, szeretetét.  Az európai írásbeli, iskolai műveltségben, társadalomban külön van a költő, a szerző, az író, a művet megtanuló, előadó hivatásos művész, valamint az alkalom, hangverseny, színházi előadás és az azt hallgató közönség. A népköltészetben a legnagyobb nyeresége az egyes embernek tulajdonképpen a szép alkotásának, teremtésének öröme, ami több ember közös öröme is lehet, például a gyermekjátékokban, táncban. Ez a művészet, lehetőség a „művelt, iskolázott polgári társadalomban” már alig van meg. (Amatőr énekkarokban, tánc-csoportokban.) A paraszti faluközösségekben maradt meg a művészet a mindennapokban, az anyagi szükségletek fedezését biztosító munkák közben munkadalokat, rigmusokat  mondtak, az emberi kapcsolatok létesítésében és fenntartásában táncos, dalos népszokásokban és az emberi kapcsolatok „kezelésében” a népdalok, balladák éneklésében és a szeretet kifejezésére, működésére készített tárgyakban, összefonódva a vallás, a hitvilág felvállalt képviseletével. A faluközösség vagy a család ünnepein megerősítették a nagyobb, népi, nemzeti közösséghez való tartozás érzését, vágyát, amikor a búcsúk alkalmával, lakodalomkor vagy más alkalmakkor is régebben meghallgatták a regösöket, énekmondókat, akik a nemzet vezetőiről, hőseiről énekeltek. (A magyar társadalom megosztottságával magyarázható az, hogy ez az utóbbi nálunk a 18-19. századra elhalványult, míg a déli szomszédjainknál, a szerbeknél, albánoknál a 20. századig gyakorlatban maradt.)

Sokirányú szeretet-kapcsolat van. Anya-gyermek, családtagok, gyermekek egymással, fiatalok fiú-leány kapcsolata, egymást választó fiatalok, szerelmesek, házastársak, rokonok, különféle közösségek tagjai, együttlakók faluközössége, népcsoporton belül és a nemzettel való kapcsolat, amit haza- szeretetnek nevezünk. A kapcsolatok egymásra épülnek, de fontossági sorrendjük, rangjuk az egyén korával változik. Minden kapcsolat-fajtának saját, költői műfaja van.  Eleinte csak a szerelmi kapcsolat alkotásainak szövegét írták le, valamint az úgynevezett balladákat, melyek egy egy szeretet-kapcsolatban létrejött, „tipikusan” szomorú eset elmondását, eléneklését jelentette. (Ezeket azok énekelték szerelmüket kifejező dalok helyett, akikkel a balladákban elmondott esetekhez hasonlók történtek.)  Keresték a hősénekeket, de alig találtak. Ennek okáról itt csak röviden annyit, hogy ez a magyar társadalom szélsőséges megosztottságának a következménye. Az országot irányító, a nemzet fogalmát és vezetését kisajátító törpe kisebbség, a 13. század folyamán kialakuló rendi nemzet, „törvényesen” kizárta a nemzetből és alapvető jogaiból a parasztságot, az ország lakosságának akkor mintegy 95 %-t. (Andrásfalvy2014) (Lényegében ettől kezdve bekövetkezett minden romlásunk, veszteségünk erre vezethető vissza: Muhi, Mohács, Világos, Trianon.)  A népköltészet gyűjtői csak a 19. század végén kezdték meg a mondák, mesék, gyermek-játékok, majd a szerelmi költészet dallamainak gyűjtését. (Lényegében Kodály, Bartók, Vikár és tanítványaik.) Csak a 20. század közepén figyeltek fel a gyűjtők a gyermek-altatókra és tánc– és munka-dalokra, majd a hangszeres muzsikára.  

Összességében a magyar parasztság körében gyűjtött költői, művészi néphagyomány Európa egyik, ha nem a leggazdagabb anyagával rendelkezünk, nemcsak a mennyiségével, hanem feldolgozása tekintetében. Nálunk négyszer-ötször nagyobb népességű nemzetek népköltési anyaga számban is messze elmarad a mienktől. Az ember szellemi-lelki szükségleteinek kielégítése tekintetében bizonyítottuk azt, hogy a magyar parasztság hagyományos műveltsége milyen gazdag és magas-szintű volt. Ennek alapján feltételezhető, hogy a magyar népnek, annak anyagi szükségleteit kielégítő műveltsége is magas lehetett. Feltételezzük, pedig a magyar történelemből nem ezt tanultuk, hanem azt, hogy rabló nomádokként érkeztünk ide a Kárpát-medencébe, minden, ami a letelepült életmóddal kapcsolatos, idegen volt számunkra. Rabszolgákkal műveltettük földünket, majd tőlük, szlávoktól és németektől tanultuk meg a földművelést. Lássuk hát a magyar nép műveltségére utaló tényeket, mellyel egykor anyagi szükségleteit magas szinten tudta kielégíteni. Mert csak így érthető meg, magyarázható az, hogy a magyarság itt a Kárpát-medencei honalapítása után, bámulatos és egyedülálló mértékben gyarapodott az első 3-4 évszázadban, népessége számában, műveltségben, katonai erőben és gazdálkodásban egyaránt. Erről tanúskodnak a hazánkba eljutó, Nyugatról és Keletről érkező külföldiek. ( Andrásfalvy 2010. )

Egy nép anyagi szükségleteinek kielégítésére annak parasztsága hivatott. Nem nevezhetjük ezt egyszerűen fölművelésnek, mert az csak egyik módja a természet használatának. Az ember évszázadok és évezredek során megismerte, a környezetét jelentő természet gazdagságát és folyamatait, és tudását a gyakorlatban és szájhagyományozással továbbadta és fejlesztette. Együttműködött a természettel. Kitapasztalta annak számára hasznos működését és ezt tevékenységével elő is tudta mozdítani. Szétágazó minden szükségleteinek mind teljesebb kielégítésére törekedett, mindig figyelve arra, hogy a természet „használatára” mindenkinek joga van, de csak úgy, hogy tevékenységével senkit nem veszélyeztethet, legkevésbé magát annak a folyamatnak a megismétlődését, melyet kihasznált. Ez a természetet és az alapvetően minden embert megillető jogot tisztelő magatartás jellemzett minden ősi társadalmat és magát az európai parasztság magatartását is, amíg a középkor folyamán megerősödő osztálytársadalmak, országonként változó korban és mértékben, éppen a természettel leginkább együtt élő termelő embereket, osztályokat, a parasztságot, meg nem fosztották a természeti környezet történelmileg kialakult, sokoldalú kihasználásától és ennek a környezetnek a fenntartásából is. A parasztság a természeti környezet sokoldalú és „demokratikusnak” is nevezhető használatával szemben áll a parasztságot fokozatosan hatalmába kerítő, a földnek kizárólagosan birtokosaivá lett nemesi, egyházi és királyi szervezetek és személyek, akik már nem elégedtek meg azzal, hogy a parasztok munkájukkal minden anyagi szükségleteiket kielégítették, hanem azt akarták, hogy az önellátás fedezésén kívül, minél több pénzzé tehető árut is termeljenek, melynek jövedelméből fedezték a hadseregre, a közigazgatásra, a művelődés-oktatásra és a rászorulókra fordított kiadásokat, segítségével közvetlenül nem szükséges, de megkülönböztető, fényűzést és rangot jelentő, távoli tájak termékeit is megszerezhették maguknak: fegyvereket, aranyat, ékszereket, művészi alkotásokat, könyveket, selymet és élvezeti cikkeket, bort, teát, kávét. Az európai agrárgazdaságban is a haladást, a fejlődést a pénzzé tehető árú termelésének fokozása jelenti azóta is. Az árutermelés érdekében minden más, a természetet sokoldalúan használó tevékenységet, és azt biztosító élet-sokféleséget, fokozatosan erőszakkal is, visszaszorítottak az egész Világon. Nálunk először a saját lábán Nyugat-európáig is kihajtható, kivihető marha árútermelése érdekében a 13. század folyamán elpusztították az Alföld gazdagon és sokoldalúan kihasználható tájait, a ligeteket, kerteket, gyümölcsösöket, halastavakat, szántóföldeket, hogy elegendő legelője legyen a többtízezer eladható marhának. Ennek a pusztásodásnak elnevezett  tényt és folyamatát, csak alig néhány évtizede ismerhettük meg európai párhuzamaival együtt. Történelmi kézi– és  tankönyveinkben, és így elterjedt történelmi tudatunkban, az Alföld ősi puszta, steppe volt és éppen azért telepedtünk ide be, mert hasonló puszták világából érkeztünk a Kárpátokig vándorlásunk során. A pusztásodás szót két értelemben is használjuk. Egyrészt azt jelenti, hogy a korábbi, biodiverzitásban, életsokszínűségben gazdag táj, erdők, ligetek, szántók, kertek, egyszóval a művelt táj, puszta, fátlan legelővé változott, másrészt azt is jelenti, hogy a sűrű, kisfalus településhálózat helyett nagyhatárú mezővárosok jelentek itt meg, melyek lakatlan határa tíz, húsz harminc elpusztult falu határára is kiterjedhetett. Ezek a nagyhatárú mezővárosok elnéptelenedtek volna a 15.-18. század folyamán, ha nem jött volna azokba távoli, sokoldalúan gazdálkodó jobbágy-parasztfalvak szaporulata. Például a Jászkunságba a Dél-Dunántúlról, ormánysági, baranyai, drávaszögi, belső-somogyi kis falvakból. Nem egy történeti munka ezt a marhakivitelt Magyarországnak a Nyugat-európai kereskedelembe való sikeres bekapcsolódásának tekinti. ( Hofer 2009.21-61. Andrásfalvy 2014a 17-19.)              

A török hódoltság után megélénkülő sokoldalú paraszti gazdálkodást ugyanez, az árutermelést haladásnak, fejlődésnek tekintő szemlélet támadja meg. A marhakivitel mellett az Európában igen keresett magyar gabona kivitelére törekvő földbirtokosok ezért növelik a jobbágyok búza és más termények után nekik járó dézsmáját, valamint robotját, de legfőképpen igyekeznek majorsági szántó- területeiket növelni. Mivel a magyar törvények megtiltották azt, hogy a földesúr jobbágyainak szántóföldjeit kisajátítsa magának, a jobbágyai közös használatában lévő erdeiből és árterületeiből próbált magának allodiális, jobbágytelekre fel nem osztott majorsági földet szerezni. Ez igen nagy ellenállásba ütközött, több helyen a parasztok felkeléséhez vezetett, amit katonasággal vertek le. Például ez történt a Festeticsek csurgai uradalmában,  1747-ben. Az erdeiket elkeseredetten védő parasztok vezéreit a földesúr, kinek pallosjoga volt, lefejeztette. Később Mária Terézia úrbéri rendezése törvényesítette a földesúrnak ezt a törekvését, amikor korlátozta a jobbágytelkek száma után a parasztoknak járó erdők nagyságát. E történelmi folyamat részletes bemutatása helyett csak két statisztikai adat. A 18. század első felében országosan átlag csak 5% alatt volt a részesedése a majorsági földnek az összes, megművelt földből. Az 1790 után megejtett felmérés szerint több megyében már a majorsági föld aránya meghaladta az összes  30%–át is. (ifj.Barta 1996. 65.) Ha a földesúr megszerezte a jobbágyok erdeit, ha azoknak földje szántásra alkalmas volt, kiírtatta, és az így megnyert majorsági földjén kezdetben robottal, majd odatelepített nincstelen zsellérekkel, mint cselédekkel, műveltette meg, termelt rajta gabonát. Ha a megszerzett erdő földje nem volt gabonatermelésre alkalmas, úgy abba faáru-termelésbe kezdett a földesúr. Dicsekszünk avval, hogy Európában az egyik legelső erdőgazdálkodási rendeletet Mária Terézia hozta. Ennek értelmében megtiltották az erdők mindenféle egyéb paraszti haszonvételét, legeltetését, a benne való gyümölcs-termesztést, korlátozta a favágást és az uradalmak arra törekedtek, hogy az erdőkben lehetőleg egy és egykorú fafajta legyen az uralkodó, melynek egyidős fái megfelelő sűrűségben, hosszú, egyenes törzset nevelve törekednek az ég felé.  Igen nagy hasznot hozott a földesúrnak, ha az erdőkben hamuzsírt égetett. Ez a termék kis helyen elfért, könnyen exportálható volt, főként Angliába ment ebből sok, az ottani üvegipar erre épült. A földművelésre alig, de sok minden más haszonvételre alkalmas árterületek is hasonló sorsra jutottak. Egyrészt a Habsburg kormányzat a magyar gabonakivitel megkönnyítésére akarta hajózhatóvá tenni folyóinkat, másrészt az árterületek is a parasztok közös használatában voltak, nem voltak jobbágytelkekre felosztva, így azok nagyobb részét, az erdőkhöz hasonlóan, kisajátítva magának és azt megmentve az áradástól, abból majorsági szántóföldeket alakíthatott ki magának. A 18. század közepén kidolgozott tervek többek közt az egész Balatont kiszárították volna, hogy azon a földbirtokosok majorsági gazdálkodást folytathassanak, csak egy szűk csatorna maradt volna belőle, amin a Maros, Tisza, Duna, Sió csatornán felvontatott búza a Zalán és Murán át megérkezhetett volna Grazba. (Andrásfalvy 2014a.26.) 

Mint az erdők kisajátítása, úgy a vízrendezések ellen is már a 18. század közepén tiltakoztak a parasztok, hiszen láthatóan mindkettő a természeti környezet sokoldalú kihasználását akadályozta meg nekik és a jobbágytelekrésszel nem rendelkező szegényebb társaik, a zsellérek számát és teljes kiszolgáltatottságát is megnövelte.  A Nyugat-európát járt, tanult mezőgazdászaink nem nagyon ismerték és semmire sem értékelték a magyar parasztság hagyományos mezőgazdasági kultúráját. Számukra is a haladást az olcsó, hatékony, földesurat gazdagító áru-termelés jelentette csak.  A keszthelyi Georgikon nem a magyar paraszti mezőgazdasági műveltséget emelte, hanem a földesurak gazdatisztjeinek, ispánjainak modern árutermelési tudását. A külföldön járt és tanult mezőgazdasági „szakemberek”, akik emelni akarták a magyar mezőgazdaság színvonalát, Tessedik Sámuel vagy Berzeviczy nem is tanulmányozhatták már a parasztok sokoldalú természettel együttműködő gazdálkodását, mert az ő életükben már megszűnt és rendeletileg is tiltották az erdők korábbi sokoldalú használatát, azt, amit még a természettudós Linné Skandináviában megfigyelt, és Gotland szigetén megcsodált, leírt. Ez a svéd, dán änge, német Laubanger, tulajdonképpen a mai angol-parkhoz hasonló növénytársulás, melyben az ember arról gondoskodik annak állandó kezelésével, hogy az idős, magában álló makktermő öreg fák, gyümölcsfák és 2-3 évenként lombtakarmánynak csonkolt fák, facsemeték és kisebb-nagyobb nyílt, füves tisztások egyensúlyban legyenek. Ebben sok makk és gyümölcs terem, bőséges a lombszéna és a napos, fátlan réteken termő fűnél sokkal dúsabb, értékesebb szénát kaszálhatnak a fák oltalmában nagyobb harmatot őrző gyepen. Ennek a mesterségesnek, emberalkotottnak nevezhető növény együttesnek fennmaradt a régi magyar elnevezése is. Berzsenyi Dániel írta 1812-ben egyik levelében Kazinczy Ferencnek: „Egyszer kérdezted tőlem, hogy mi a pagony. Akkor nem tudtam, de most tudom, hogy az nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőnek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas megyei szó…” Innen vette Ballagi szótára is a szó magyarázatát. Zalában még élő szó a pagonyos, ami a fentebb leírt, nagy fák, bokrok és füves terek együttesét jelenti. Használatának néhány elszigetelt elemére Magyarországon is rátaláltunk a 20. század végén. Például több helyen is emlékeztek arra, hogy valamikor az első háború előtt az őseik közt volt olyan ember, aki tavasszal járta a határt és a magával vitt nemes gyümölcsfa ágacskákkal beoltotta a közös erdőben vagy akár ismerős kaszálójában talált vadfákat, anélkül, hogy azért fizetséget várt, vagy igényt tartott volna annak termésére. (Zengővárkony, és a moldvai csángók körében. Lényegében erről szól Mécs László költeménye is, mely egy kötetének címet is adott: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld…”) A régi, paraszti erdőhasználat mikéntjét sejtetik a 18. századvégi megyei rendeletek sora, melyek szigorúan megtiltották, hogy ott, ahol még a parasztság legeltethetett az erdőkben, az állatokat kísérő pásztorok nem vihettek magukkal baltákat. Nyílván azért, hogy ne vághassák le azokat a lombos ágakat kedvenc jószágaiknak, melyeket a marhák, lovak szája már nem ért el. Röviden itt csak utalnék arra, hogy azok a római-kori írók, akik foglalkoztak az akkori mezőgazdaság kérdéseivel, így Vergilius és Columella, részletesen bemutatják, melyik fa lombja, mikor és mely állatoknak a legkedvesebb. Akkor és később az európai középkorban egészen a 17-18. századig általános volt a falevelek legeltetése és a lombszéna készítése szinte egész Európában. Skandináviában és nálunk Erdélyben a 20. századig megmaradt ennek gyakorlata. Legértékesebbnek tartották a berkenye és kőrisfa zöldjét. A 18. század folyamán Keletről behozott szederfa levelének az értéke a lucerna tápértékének több, mint kétszerese, amint ezt éppen egy magyar vegyész a múlt század harmincas éveiben kimutatta. Ereki Károlyt az angol-amerikai szakirodalom a biotechnológia szó kitalálójának és első művelőjének tartja.

Az ókori mitológia több eleme emlékeztet a lombtakarmányra. A Venus, a szerelem istennőjének neve visszavezethető arra, az állatok számára legkívánatosabb leveles ágakból kötött csokorra, mellyel az ember kedvenc állatait magához csalogatta. (Trier 1963.)  A fás legelőkben, vagy legelő erdőkben szinte a mai napig is, ha igen megtépázott és csonka formában, fennmaradt a régi paraszti gazdálkodásnak sajátos haszonvételi formája. Például a Dunántúlon, Tolna megyében az elhíresült bogyiszlai, Somogyban a böhönyei, a baranyai nagydobszai, fás legelő, melyben hatalmas, száz évnél is idősebb tölgyfák állnak  egymástól -- ma már ugyancsak megritkulva, -- 40-60-80 méterre is egymástól. Ezek hatalmas, kúp alakú koronája, mivel körülsütheti a nap, szinte minden évben bőséges makktermést hoz, s ez jelentősen hozzájárul a legelő állatok táplálékához. Ugyanakkor ezek a nagy fák fékezték a hajnali légjárást, késleltetve a harmat felszáradását és ez hozzájárult a köztük lévő fű dúsabb regenerálódásához. Nyáron a tűző nap elöl e fák árnyékába húzódva delelhetett a jószág. Ilyen fás legelők valaha igen elterjedtek voltak, és a faluközösséget is összetartó eleme, szerepe is volt. Húsvét táján a falvakban a gyereksorból kiemelkedő fiukat ekkor avatták fel legényekké az ünnepélyes határjárással. A falu ifjúsága vidám csapatban bejárta a község határait, megújítva a határjeleket, megtisztítva a forrásokat és a legelőt is a gaztól.  A fás legelőben kivágtak minden, a jószág számára haszontalan gyomot, a tüskés vadrózsát, kökényt, galagonyát és az ágakat összehordták, abból építve fel a jószágtartó aklok, szőlőskertek kerítését is. Ott ahol egy nagy fa kiszáradt, vagy villámcsapástól elpusztult, ott pótoltak azt, mégpedig úgy, hogy a kijelölt helyen egy-két négyzetméternyi területen nem vágták ki a tüskés bokrokat, hanem meghagyták. Előbb utóbb, egy-két éven belül, csak kinőtt e tüskés növényzet védelmében egy tölgy vagy vadkörte, vadalma csemete, melynek gyenge törzsét még három négy éven át is megvédtek a tüskés bokrok nemcsak a legeltetett jószág, hanem a vadak, a szarvasok és őzek szájától. Mikor a kis fa a bokrok fölé emelkedett, törzsének kérge megkeményedett, árnyékával is meggyengítette az őt felnövésben védő tüskés bokrokat, majd egy másik tavaszi határjáráson ki is takarították a fák alját a fiuk. A természeti környezet ilyen szervezett védelme össze volt kötve a falu ifjúságának ünnepével, mellyel az megismerkedett szülőfaluja határaival és tevőlegesen részt vett a faluközösség földjének művelésében. Egyébként az ilyen legelőerdő számos, keresett gyógynövénynek és kedvelt, szép madárnak is életterét jelentette. Napjainkban nemigen láthatunk szántóföldek tábláiban magányos, öreg fákat, de több történeti adat alapján valószínűnek tartom, hogy két-háromszáz évvel ezelőtt megszűnt, régi talajváltó földhasználat idején, amikor bizonyos, több éves időközökben a szántóföldeket felhagyták és területét több éven át legelőként használták, nem vágták ki ezeket a fákat, meghagyták a szántóföldi használat idején is, amikor körülötte és alatta gabonát termeltek. A paraszti erdőhasználatot a biodiverzitás, tehát a sokféle fa, bokor együttélése jellemezte, szemben a földesúri homogenitásra való törekvéssel. A biodiverzitás előnyeivel a mai biológia és gyakorlati mezőgazdaság is foglalkozik tudományos alappal és kísérletekkel. (Az agróerdészet az Egyesült Európa központilag támogatott „projektje”. Hazánkban is vannak olyan kísérleti földek, melyeken fák és szántóföldi növények együttes művelésével és termeléssel kísérleteznek, például Fajszon.)  A biodiverzitás előnyei valamikor a paraszti talajváltó, és később az örökszántós  földművelési rendszerben is érvényesültek. Közelmúltban eltűnt paraszti földművelésben ez azt jelentette, hogy például a kukorica sorai között babot, tököt, napraforgót és cirokot is termeltek és csak századunkra szűnt meg a kétszeres, a búza és rozs kevert termelése. A bab gyökereivel megkötött anyagok segítették a kukorica növekedését, a kétszeres pedig szárazabb időben bővebb búzát, nedvesebb, hidegebb időjárásban több rozsot termett.  A modern, áru termelő gazdaság nem tűri meg ezt a biodiverzitást.

Összefoglalva a paraszti erdőgazdálkodás termékeit, hasznát, legfontosabbnak magát a fát, mint mindenféle eszköz, használati tárgy nyersanyagát tekinthetjük. Különböző fák, különböző tárgyak készítésére voltak alkalmasak, a gerendától a mezőgazdasági munka-eszközökig, edénynek, bútornak, kocsi tengelynek, rúdnak, koporsónak és fejfának stb. Az erdő terményei a különféle makkok, dió, körte, cseresznye, meggy, gesztenye, szilva, berkenye, mogyoró. Erdei bogyók, málna, eper, áfonya stb. mellett a középkor óta az erdőkben nagyszámban voltak oltott gyümölcsfák. (Erről részletesebben az ártéri haszonvételek kapcsán szólnék.) Faháncs, fakéreg. különféle gyógynövények, gombák valamint ma már elfelejtett, de valamikor jelentős egyéb növények termése, zöldje, gyökere, gumója, pl. csalán, csicsóka, medvehagyma stb.

Az erdei legeltetés jelentőségéről mára teljesen megfeledkeztünk, beleértve a gazdaságtörténeti és néprajzi kutatásokat, irodalmat is. Igen jelentős volt a paraszti méhészet különféle formája, a házi méhészkedés és a vadméz-gyűjtés egyaránt. Magyarország nagyhatalom volt a méztermelésben, amint nyelvrokonaink is azok voltak a Volga mentén és az Ural hegység lejtőin.

Szerencsénkre több helyen fennmaradtak mentesítetlen árterek, de itt is már korlátozott haszonvétellel, melyeket tanulmányozhattam. Néprajzi szakíróink viszont a 19. század végén az árteres, mocsarasnak megmaradt területekben fennmaradt „nyerstájakat” láttak, melyeket elkerült az emberi paraszti gazdálkodás, ott a termelő tevékenységet még nem folytató ősember ősfoglalkozását, a gyűjtögető, zsákmányoló életforma emlékét vélték felfedezni. Nem tudhatták még, hogy ez a mocsár-világ, például az Ecsedi Lápon, Sárréten, az elhibázott vízrendezés következménye volt, egy elrontott, egykor sokoldalúan kihasznált táj romjain.

Röviden bemutatnám most, az elfelejtett, csak az utóbbi évtizedekben feltárt az ártéri gazdálkodás lényegét. A természet sokszínűségében és abból élő ember idővel megismerte annak részeit, elemeit és a természetben lezajló folyamatokat is. Különösen a hegységekben forrásozó folyók, középső és alsó szakasza mentén, síkabb tájakon élők megismerték és együtt éltek e folyók változó vízmagasságával, áradással, apadással, szárazsággal is. Például a Duna és tőlünk Keletre lévő folyók áradása nem a folyó középső vagy alsó szakaszainak csapadékbőségéből indult meg, hanem azok forrásvidékének tavaszi hóolvadása és azt kisérő esőzések után megkésve, a nyár elején érkezett meg a folyó hosszú, középső- és alsó szakaszára. A folyó a maga építette övzátonyok közt megduzzadva, hol itt, hol ott áttörte azokat és elöntötte az azokat kísérő, néha igencsak kiterjedt alacsonyabb felületeket. Az év nagyobb részén, szárazon maradó ártérben szétterülő, sekély víz gyorsan felmelegedett és abban a folyóból az áradással együtt kiúszó halak igen kedvező szaporodásra alkalmas környezetet találtak. Ma is megfigyelhető, hogyha egy folyó kiárad, a legtöbb halfajta, például a ponty is, igyekszik a kiáradt vízzel együtt kijutni erre az elárasztott területre. Halak élettanával foglalkozó tudósoktól hallottam, hogy a ponty elöntött, víz alá került szárazföldi növények kemény szárára, levelére teszi le ikráit, az állandó vízmedrek iszapjában elmerül az ikrája. Minél nagyobb kiterjedésű az ártérre kiáradt, a napfénytől felmelegedő, s kikelő halak táplálására alkalmas élőlánc jön létre, annál gazdagabb lesz a halállomány megújulása. Az elárasztás azonban nem tart sokáig, egy idő után bekövetkező apadást is azonnal észreveszik a halak, és megpróbálnak minél hamarább visszajutni az élő vízbe, a folyóba. Ez azonban nem mindig és mindenhol sikerül a halaknak. Az áradáskor hordott szerves-anyagok, szemét miatt gyakran elzáródnak a visszavezető utak, és, a kint rekedt halak, öregek és a kikelt szaporulat a felmelegedő és elpárolgó posványban tömegesen pusztulhat el. Az ember megismerve ezt a folyamatot, egyrészt segíti a folyó vizének kiáradását, nemcsak az övzátonyok, mint természetes gátak átvágásával, hanem magában az ártérben, akár több száz méter hosszú árkok ásásával is elősegíti azt, hogy a víz minél nagyobb területet öntsön el és biztosítsa ezzel a halak szaporodását. Másrészt apadáskor e kivezető fokok, árkok tisztításával biztosítja azt is, hogy a halak, kicsik és nagyok is, visszajuthassanak a folyóba. Ahol még ilyen ártéri, áradáskori vízhasználat fennmaradhatott egy ideig, az emberek emlékezete szerint, ott ahol a fok, vagy a vízvezető árok a legkeskenyebb volt, ott bizonyos helyi szabályok szerint falábakon álló magas emelvényt építettek, honnan az alkalmi paraszthalász figyelhette a víz mozgását. Amíg az kifelé, az ártér felé ment, nyitva kellett tartania, hogy azon a halak kiúszhassanak. Amint megfordult a víz és ezzel a halak is megfordultak, ráccsal lezárhatta a víz folyását, melyen át a kishalak átjutottak, de a nagyok fennakadtak és azokat az „emécsővel” (emelőhálóval) kiemelhette. Az emécsőn ülő halász éjjel parázsló taplódarabokat dobott a vízre. hogy annak megfordulását időben észrevegye, s akkor lezárhatta a rekeszt, előbb azonban egy perccel sem, a helyi szokásrend szerint.  A fokok, mesterséges árkok nemcsak a folyómedret kísérő természetesen kialakuló övzátonyokon át vezették ki a vizet, hanem az ártérben kialakult mélyebb részeket, állandó vizű holtágakat, tavakat egymástól elválasztó hátakon, göröndökön keresztül is, ezzel igyekeztek minél nagyobb árteret elönteni, tavak vizét felfrissíteni, mert ezzel növelhették a hal szaporodására alkalmas teret, csökkentették a kiáradt víz magasságát, egyben ezzel megöntözték az ártérben oltott fáikat. Fontos megjegyeznem, hogy egy nagyobb, a folyót kísérő, övező, több mélyebb és magasabb felülettel változatos árterületi szakaszt mindig, a folyó folyási irányában a legalsó részén nyitották meg, így az ártér mintegy alulról, a folyó irányával szemben töltődött fel. Ezzel érték el azt, hogy a víz csendesen nyomult felfelé, nem rombolta sebességével az árkok oldalait és apadáskor maradéktalanul távozhatott vissza az folyóba.  A változatos felszín formáinak, sajátságainak igen gazdag névszókincse alakult ki, egyes vízfolyásoknak és nagyobb, áradáskor kialakult nyílt vízfelületeknek, tavaknak tulajdonnevei voltak.1774-ben, a Duna szabályozás előkészítésében Tolna megye elrendelte a Duna mentén lévő részében a fokok összeírását, ennek során 217 fokot találtak. Több foknak a 19. század elején készült térképeken még annak készítőjére, használójára utaló elnevezését is megtaláljuk: „Tót Tamás foka, Borbás fok, Vidrátz fok…” Egy 1771-ben, Mohács és Kölked közti határperben olvashattam: „A kérdésbe vett fokot tudgya és ismerte, mely fokot a régi időkben mohácsi Pere István ásta és tsinálta volna…azértis nevezik Pere fokának.”  A fokok emberkéz készítette voltára a13. századi okleveleink latin szavai is utalnak, ugyanis fossatum (árok), canalis (csatorna), ostia v. porta aquae (vízkapu) szóval fordítják. Figyelemre méltó egy határperben olvasható magyarázat: „ez nem a Vajas (nevű vízfolyás), hanem egy másik, nemrégen készült csatorna (aliud fossatum, non diu factum)”. Ortvay Tivadar,,Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig” c. munkájában 1050 halastó nevét gyűjtötte ki, 3050 folyó- és pataknév mellett.(Ortvay 1882.) Pesty Frigyes 1867-ben, helynévgyűjtése egyik eredményeként középkori halastavaink számát 3-4 ezerre becsülte. (Pesty, 1867.) Hermann Ottó, aki a 19.-20. század fordulóján kutatta a magyarság ősfoglalkozásaként jellemzett halászatot, szembeszállt ezekkel az adatokkal, kijelentette, hogy ezek legfeljebb halászó helyeket jelöltek, s nem tavakat. Halastavakra nem volt szükség folyóink gazdag halállománya miatt,  -- jelentette ki. Ezzel tulajdonképpen tagadta a magyar nép vízkezelési műveltségét, amint azt  szinte máig nem fogadta el a magyar történetírás. Az ellentmondásokat már Bél Mátyás megfogalmazása feloldhatta volna, amikor azt írta 1730-ban: „De míg külföldieknek a halas vizek gyakran nagy költségükbe és mesterkedésükbe kerültek, a magyarok számára a természet nyújtotta. És ha itthon sem hiányoznak, akik maguk építettek halastavakat, kevés volt mégis, aki nem ilyen helyeken épített, amelyeket már a természetes körülmények a halak szaporítására alkalmassá tettek.” (Bél, kézirat.) Magyarország csodálatra méltó halgazdagságáról számos középkori és újkori külföldről jött utazó megemlékezett. Ez csak e fentebb, leírt, a természettel való együttműködés eredménye lehetett. (Bővebben: Andrásfalvy 2007. 11-22.) 

A magyar parasztság vízkezelési műveltsége nemcsak a folyókat kísérő árterek művelésében fedezhető fel. Csak a közelmúltban figyelt fel a magyar történetírás arra, hogy hazánk dombvidékein is sok száz, a völgyek vízfolyásait gátakkal való elzárásával létesített halastavaink is voltak. Első nagyobb áttekintés erről a kérdésről Sztripszky Hiador adta az erdélyi Mezőség halastavairól, még a 19. század végén. A Dél-Dunántúli dombvidék, a Völgység egykori halastavairól Tóth József számolt be századunk elején. Ezek a Tolna, Baranya és Somogy megyei halastavak már nem szerepelnek a hazánk első, részletesebb térképén, II. József császár katonai felmérésében. Úgy találtak rá ezekre a Völgységben, Györe és Izmény határában, a 18. századelején ide érkezet német telepesekkel feltöltött, napjainkra már elnéptelenedő falvak egykori legelőinek feltörésekor, hogy egy a falu történetével foglalkozó helyi tanító a friss szántásban, apró, halat, békát ábrázoló cserépfigurákat talált marokszám, melyekről kiderült, hogy azok hálónehezékek voltak. A meghívott geológusok talajréteg vizsgálatai segítségével megállapították, hogy több más falu egykori völgytalpi legelői is egykori halastavak helyén alakultak ki. Ezek mind, még a német telepesek érkezése előtt, valószínű, legkésőbb, még a 17. század folyamán megsemmisültek. (Tóth 2007.) Feltételezem, hogy a Duna-medence más, dombosabb tájain is lehettek ilyenek, csak fel kéne kutatnunk azokat is. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az árterületeket időszakosan elöntő vízfelületek, hanem a dombvidékek tavai, és az ugyancsak nagy mennyiségű vizet megőrző és párologtató erdők hozzájárultak az egész ország éghajlatának javításához, ami a csapadék növelését is befolyásolhatta. A dombvidékeken a halastavak körüli domboldalak fásak voltak, gyümölcsösök és fás legelők borították és a szántóföldek többnyire a dombok tetején helyezkedtek el, de azok sem voltak teljesen kopárok. A fákkal, bokrokkal szegélyezett dűlőutak, melyek több részletre osztották fel a felületet, nagyban gátolták az oldalak erózióját, a termőföld csapadék általi lemosódását. (Ezeket a gépek jobb kihasználására hivatkozva, a napjainkra kialakult nagyüzemek hatalmas táblákba összeszántották, vészesen megnövelve a humusz vesztését.)  

A vízjárás, összességében több száz négyzetkilométerre kiterjedő, emberi munkával való kezelése (annakidején minden szintező műszer, fizikai, elméleti tudás, épített műtárgyak, pl. zsilipek és vízemelő szerkezetek, szivattyúk nélkül,) -- valóban csodálatra-méltó. Miként irányította, szervezte a falvak népe az ártéri munkákat, szabályozta vagy ellenőrizte tagjainak az ártéri haszonvételekhez való jogát és mennyiségét, -- kérdezhetjük. Sajnos, kevés adatunk van erre vonatkozóan, mert a vizek és árterek paraszti haszonvételéből a 18. - 19. század folyamán a földesurak kiszorították alattvalóikat. A folyók főfolyásának legértékesebb halai, a vizák és tokok kifogása, már a középkorban királyi adományozások tárgya lett, de ezek munkáit is a jobbágyok végezték a földesúr „szakembereinek” irányításával.  Ennek a munkának nehézségeiről egy fennmaradt panaszlevél tudósít: gyakran kellett a több öl mélységű rekeszeket, a vizafogó cégéket a víz mélyére lebukva építeni, javítani. A hagyomány szerint ezek a cégékkel csak a főfolyás szigeteinél, a Duna egyik ágát rekeszthették el, hogy a halak vonulását teljesen ne zárják el. (Ennek egyik emléke a Margit szigettel átellenben lévő Vizafogó.)  A kifogott vizát, tokot hordókban lesózva a magyar királyok gyakran küldték ajándékba uralkodó társaiknak. A paraszti halászatú ártérben, az egyes halfogó berendezések, rekeszek, vejszék stb. elhelyezésének és használatának jogaira a közösség választotta fok-  vagy tóbíró ügyelt és hozott ítéletet társai segítségével vitás ügyekben. Feladata volt az is, hogy a fogásból a földesurat illető hányad, valamint a szerződésben rögzített pénteki vagy ajándék hal időben eljusson az úrnak vagy kolostornak. A parasztok közös, ártéri és halászati munkálatait, például a nagyhálós, 8-10 ember együttműködését igénylő őszi lehalászást a tómester irányította, vezette.          

A magyarok ez irányú műveltségéről, gyakorlatáról, akkor, amikor eleink, még a Volga mellékén, Magna Hungaria területén éltek, ahol Juliánusz barát később még rátalált az ottrekedt maradékra, már Inn Ruszteh, arab földrajztudós hírt adott a 8. században. Magna Hungária táján az évi csapadék-mennyiség jóval alatta volt, lehetett a Magyar Nagyalföldének, mégis vizekben gazdag, fás földnek írja le, melyen kiterjedt szántókat is műveltek és vízvezető csatornáikra is utal. (Pauler – Szilágyi 19oo.)                   

A fentebb leírt ártéri gazdálkodás, vízkezelés nemcsak a halak szaporítását és a halászat megkönnyítését szolgálta, hanem más haszonvételek lehetőségét is segítette. Az ártérnek nagy jelentősége az állattartás megkönnyítésében, szolgálatában, mert benne, jóformán minden emberkéz által készített téli takarmány nélkül áttelelhettek a lovak, marhák, sertések és juhok is. Nemcsak az időszakosan elárasztott réteken a különféle füvek nagyobb mennyisége, hanem az alacsonyabb, mocsarasnak is nevezhető szinteken termő nád, sás és gyékény is fontos téli takarmányt jelentett. A nádhajtások (nádkattyú) kora tavasszal, és a gyékény, miután a korai őszi fagyok megpuhították merev szárát, legelhetővé vált. Átéri téli legelőkre sokszor befogadták távoli, mezőségi falvak jószágait. (Több helyen kettős névadás is utal erre. Mezőszilas a mezőségi, ármentes földön épült település, Rétszilas annak ártéri párja. A rét szóval hasonló értelmű, jelentésű ezekben a névpárokban a sár előtag is. Ez nemcsak azt jelenthette, hogy a falu lakosai télen az ártéri, nyáron a mezőségi  tájon laktak, hanem két falu együttműködését is jelenthette, hogy télen az egyik, nyáron a másik falu fogadta be a párkapcsolatban lévő másik falu állatait. Ilyen kapcsolatok még a 19. század végén, és a 20. század elején is működhettek, például a Dráva meneti és a mecseki falvak között. (Lényegében sokkal nagyobb földrajzi távolságokban hasonló volt ehhez a transzhumáló, főként kisállatokkal való szervezett legelőváltás egész Európában. Az állatokat az áréri, téli legeltetés idején, az abban épített, sokszor mesterségesen is magasított és árokkal, sáncokkal és magasra növesztett árnyékoló tölgy és gyümölcsfákkal körülvett, szállásokban háltatták. Több helyen itató kutat is ástak a közelében és nádkunyhót is emeltek az állatgondozók számára. Tavaszi, nyáreleji magas vízszint idejére az állatokat kihajtották az ártérből, gyakran, ha megkéstek, az alacsonyabb, már elöntött részeken átúsztatva azokat. Annak az emlékét is feljegyezhettem, hogy a Duna közelében lévő szállásokról egyszerűbb volt az állatokat a Nagy-Dunán átúsztatva a keleti part magasabb részeire menekíteni, mint a Sárköz nyugati szegélyét alkotó dombokig, több vízálláson, éren, fokon, Kis Dunán és Sárvízen át. A Nagy-dunát még a kismalacok is átúszták anyjuk mellett, lényeges volt, hogy a pásztor csónakon a jószágokat sekélyebb partszakaszok felé irányítsa, mert a meredek parton a vízben megpuhult körmökkel nem tudtak volna felkapaszkodni, és ha így visszazuhantak, könnyen megfulladhattak. A nyárra kiürült szállásokon, az ott összegyűlt ganétól termékeny és meleg földben, párás környezetben, az árterekben paprikát, káposztát és más zöldségeket termeltek országszerte, ezért találjuk ezek legfontosabb termelő központjait árterekben: Kalocsa, Bogyiszló, Cece, Szeged környéke, Tápé stb. Ezt a kertészkedést nagymértékben az ártérben bőven termő gyékény is elősegítette. Gyékény szőttesekkel takarták le a ganés melegágyban fejlődő palántákat az éjszakai lehűlés és fagy ellen, az üvegházak megjelenése előtt. A gyékény volt több száz éven át az egyik legfontosabb nyersanyaga a paraszti házbelsőnek és eszközkészletnek. A nedvességet és hőt jól szigetelő gyékény-szőttesekkel borították be a földházak padkáit, ülő- és tároló bútorok fából igen későn jelentek csak meg és drágák voltak. Gyékényből készültek a méhkasok, terménytartók, a kocsin utazókat és áruikat gyékény árnyékolta és védte az eső ellen, gyékényre rakták ki a földön az árut vásárokon, gyékényfonattal látták el a fa szék vázakat és használták gabona kévék és szőlő kötözésére is. Még a 20. században is sokan jöttek távoli vidékekről a gyékény-fonással foglalkozók az árteres vidékekre nyersanyagért. Jelentőségében ma már alig elképzelhető jelentősége volt az ártéri gyümölcstermesztésnek. Az ártéri erdők voltak régen annak legfontosabb helyszínei. Egyedül a Tolna megyei Madocsa egykori gyümölcstermeléséről vannak annak nagyságát sejtető adatok.  A 18. század végén a Mária Terézia kezdeményezte úrbéri rendezés értelmében a földesúr Madocsa parasztjaitól is elvette az erdők nagyobb részét. A parasztok azonban ebbe nem nyugodtak bele és nem voltak hajlandók lemondani gyümölcsöseikről. Ezek értékét bizonyítandó 1793-ban összeírták, ki hány gyümölcsfát használ az erdőben. Például volt, akinek 7 alma, 1 körte és 14 szilvafája, és volt, akinek 76 alma, 48 körte, 635 szilvafája volt. Az összeírásból kiderül, hogy a gyümölcsfák termésére ekkor már kialakult valami jog féle, de ez még nem, jelentette a fa tulajdonlását. A földesúrral szemben nem nyerhették meg a pert, aki ekkor más faluból Madocsára rendelt jobbágyaival kivágatta az erdőben a gyümölcsfákat. A madocsai egyház jegyzőkönyvében erről ezt olvashattam: Mivel a földesurak „nem látták magukat a tőlünk elfoglalt birtokaikba megerősödve, edgymás után mind ki vagdaltatták szegény Házunk  népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat…szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint atyáink terhes munkával kiirtott s megtisztított  Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 80 esztendők alatt nevekedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztíttatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék,” (Andrásfalvy 2007.235-236.) Más forrásokból is tudjuk, hogy abban az időben sokkal többféle és több gyümölcsöt fogyasztottunk, nemcsak nyersen, hanem aszalva, bornak és ecetnek feldolgozva és lekvárnak befőzve. (Ma Európában egy főre számolva hazánkban fogyasztjuk a legkevesebbet gyümölcsből és halból egyaránt.)  A gyümölcsöket károsító különféle rovarok és gombák pusztítását is nyílván mérsékelte az, hogy a fáról leesett férges és rothadó almát, szilvát stb. azonnal felfalta a fák alatt legelésző jószág. Ugyanakkor az év nagy részében az ártérben legelő állatok ürüléke nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor az ár elöntötte a réteket, erdőket a napfény hatására felmelegedő sekély vízben ez a trágya meggyorsította a halak táplálékát képező élölény-láncolat kifejlődését a moszatoktól a szúnyoglárvákig. (Még a 20. század végén is gyakorlat maradt a halastavak élővilága kialakulásának meggyorsítására a halastavakba sertések és juhok ganéját szórni.)

Mára már szinte teljesen elfeledett, egykor nagyon is jelentős ártéri haszonvételek közül még megemlíteném a fumonyászást, a tavasszal, nyár elején az árterekben költő vadkacsa /régi nevén a fú/ tojásának gyűjtését. A nálunk költő vízimadarak tojásait csapatostul keresték fel elsősorban az asszonyok és gyerekek, és azokból jelentős mennyiséget is össze tudtak szedni, de úgy, hogy a megtalált fészekaljból nem vették ki az összes tojást, abban 3-4 darabot hagytak a madarak szaporodására. A nagy tömegben összegyűjtött tojásnak egy részét megsütötték, más részét liszttel elkeverve tarhonyaként tartósították a télre. Külföldi utazók említették, hogy Magyarországon, a nagyobb vásárokon sokféle madarat és tollait is vásárolni lehetett, darut, kócsagot, vadkacsát, vadliba fiókát, galambot. Szinte a mai napig is a Duna-menti vásárokon lehet vásárolni a hínárszerű vízi növény, a súlyom tüskés termését főzve, ezt vitték a szegényebbek vásárfiaként az otthonmaradt gyerekeknek. Valaha, háborús időkben a főtt sulyom gesztenyéhez hasonló, életmentő ínségtáplálékként is jelentős volt, főként a rabló ellenség elől az árterek mocsaraiba menekültek számára.

A magyar nép vízzel kapcsolatos műveltsége nem csak annak gazdasági kihasználásából állhatott. Utalnék itt Takács Károly, győri régész kutatásaira, melyet az Árpád házi királyok korában készült, nem csak az egykori ártereket érintő, épített csatorna-rendszerek vizsgálatával végzett. (Takács 2000.) Elgondolkoztató két adat. A magyarok győzelme a 907-es pozsonyi csatában azért volt lehetséges, mert a magyar sereg az egyesült német hadat egy olyan Duna-átkeléssel lepte meg, melyet azok nem is tudtak elképzelni. Amikor Konrád német császár 1030-ban István király országának teljes megsemmisítésére betört, a korabeli források szerint a magyarok a német sereg útját vízzel elárasztották. Ennek mikéntjéről máig nem tudunk semmit. Végül minden utánpótlásától megfosztott és kiéheztetett sereget Szent István fegyverletételre kényszerítette, majd a fegyvereitől megfosztott harcosokat hazaengedte. (Győrffy 1977.311-12.)                                                       

A magyar paraszti műveltség több száz éven át nagyszerűen kielégítette a nép lelki, érzelmi és anyagi szükségleteit. Minderről a magyar történetírás szinte semmit sem írt, mert az csak egy szűkebb, nagy hatalommal rendelkező társadalmi réteg kapzsi, nyereségéhes érdekei szempontjából vizsgálta múltunkat. Ideje van már, hogy a nemzet fogalmát és irányítását kisajátító rendi nemzet történelme helyett a magyar nép többségének, a magyar parasztságnak múltját és műveltségét végre megismerjük, melynek sorsától függött az egész ország jó és balsorsa, pedig Werbőczy a parasztság, a jobbágyok magyar voltát is kétségbe vonta. Nemcsak történelmünk megértéséért lenne ez szükséges, hanem jövőnk alakítása szempontjából is. Múltunkat és jövőnket nagymértékben vízzel való kapcsolatunk határozta meg.  A Kárpát-medence, történelmi hazánk középső része csapadékban szegény, de életsokféleségben, biodiverzitásban és napfényben gazdag.  A parasztságunk a természettel való együttműködéssel a környező hegyekben bőségesen lehulló csapadék évenként ismétlődő árvizét a folyókban nem kergette át az országon, hanem visszafogta és nagy részében megőrizve tárolta az árterekben és az egész medencében mindenütt létesített halastavakban és erdőkben is.  Az így vízzel, párával ellátott napfényes föld emberi gondoskodással a legjobb minőségű növényi és állati termelvények, termékek előállítását tette lehetővé. Hazánknak az Egyesült Európában, a leggazdagabb tőkések érdekeit szolgáló élelmiszer- nyersanyag-termelő szerepet szánták, ezt javasolta Zwi Lerman csatlakozásunk előtt, ezért javasolta ő azt is, hogy Magyarországon ezért nem szabad korlátozni a birtoknagyságot.  (Andrásfalvy 2014a, Tanka 2011.)  A 19. század elején szabályozott és lerövidített folyású Tiszán, a magas gátak közé szorítottan hatalmas édesvíz-tömeget kergetünk a Dunán át a Fekete-tengerbe, melyben, napjainkban évenként többezer tonna szinte trágya értékű humuszt is visz a víz, ami azelőtt itt az országban szétterülve hasznosult.  A folyók gátjai közt a hullámtér felszíne évenként emelkedik, ezzel szűkül a folyó vízvezető kapacitása, ezért a gátakat amióta a 19. század elején megépültek, már többször is emelni kényszerültünk, és emelnünk is kell még a jövőben. Napjainkban árhullámok idején az ország mezőgazdasági területéből mintegy 15.000 négyzetkilométer van lejjebb a folyók vízszintjénél, honnan a belvizeket csak szivattyúk tömegével tudjuk beemelni a gátak közé. Ezek a belvizekkel sújtott területek termékenysége, azok víztől való megszabadítása után  is, csekély.  A nagyüzem persze kártalanítást kap, amit a társadalom fizet ki, nincs nagyon érdekelve a helyzet változtatásában. Ha ezeken a területeken a régi, ártéri gazdálkodás valamelyik formáját elevenítenénk fel, négyszer-ötször nagyobb értéket termelhetnénk ma is, mint amikor ugyanezen a területen búzát vagy repcét termelnénk. (Oláh 2002. 91-92. Andrásfalvy 2010a.)  A folyók kisvíz idején, rövidítésükkel elmélyített medrükbe folyamatosan leszívják a környezet talajvizét, így az Alföld kiszáradása, sivatagosodása ezzel is gyorsul.  A Kárpát-medence nagyobb vízfelületei és több vizet tározó fái, erdei egykor nagyobb táj éghajlatát is megjavították, élhetőbbé tették, amikor itt a magyar parasztság Európa legértékesebb és leghíresebb gyümölcseit, veteményeit, húsát, halát és mézét termelte. Igen értékes édesvíz- és gyógyvíz-kincsünket, ha nem pazarolnánk el, mint ahogy azt most tesszük, nemcsak mi, országunk nyerne vele sokat, hanem az egész földrész.  Amíg nem tudjuk ezt a mai vízkezelési gyakorlatunkat megfordítani, addig is ellent kell állnunk mindannak, ami vízgazdálkodásunkat veszélyezteti, például nem szabad engednünk a Duna és más folyók, medrének elmélyítését a nemzetközi hajózás érdekében és nem szabad engednünk a termőtalaj szerves anyagának további csökkentését, például a szalma, mint megújuló bioenergia elégetését. Szorgalmaznunk kell, különösen dombvidékeken a nagykiterjedésű, több egykori dűlő összeszántásával kialakított táblák felosztását, az eróziót gátló, évelőkkel vagy fákkal beültetett sávokkal. Hozzuk vissza a legeltető állattartást, a változatosabb vetésforgókat, tegyük kifizetőbbé az emberi élőmunkát, a természettel együttműködő családi kisüzemet és a minőségi termelést és feldolgozást. Mindazt, amit parasztságunk magas, de íratlan művelődése megteremtett egykor.

A magyar parasztságnak az árutermelő nyereség-központú, sem a társdalom egészével, sem a jövővel nem törődő nagybirtokos rablógazdaság által elpusztított vízgazdálkodása nem áll egyedül a világtörténelemben. Ázsia ás Afrika nem egy tájának hasonlóan egykor magas-szintű vízgazdálkodása hasonlóan pusztult el a hatalmat gyakorlók kapzsiságától.  Az egykori vízépítéses gazdálkodás nyomai, csatornái és azzal összekapcsolt kultúra nyomai Belső-Ázsiában, Nyugat-Ázsiában a Közel Keleten, a Nílus völgyében, Afrikában homoksivatagok vagy steppék alá kerültek. Kambodzsa történetének rövid bemutatásában, egy idegenforgalmat szolgáló francia szórólapon olvastam néhány évvel ezelőtt: Itt van a Mekongnak egy mellékfolyója, melyben a víz fél évig Keletről Nyugatra, majd a másik félévben Nyugatról Keletre folyt. A medence, melyen átfolyt fél évig csodálatos halastó volt, melyben a halászok egy nap alatt fejenként több, mint egy mázsa halat fogtak, a másik félévben pedig rizst és egyéb gabonát termeltek. Ez a vízrendszer 300-400 évvel ezelőtt pusztult el a nagyhatalmú Kmer királysággal együtt. Nem lehet tudni a királyság azért bukott meg, mert a vízgazdálkodás tönkrement, vagy azért bukott meg a vízgazdálkodás, mert a Kmer királyság megbukott.  A magyarországi, egykor magas színvonalú, víz- és ártéri gazdálkodás akkor bukott meg, amikor a magyar társadalomban egy kisebbség hatalmával nem az ország egésze javát, hanem csak a maga kapzsiságát kezdte szolgálni.  Az egykor megirigyelt gazdag és erős ország azóta fogy területében, magyar lakosságában, gazdagságában és századok óta a vesztes oldalon maradt. Az anyagi szükségletek kielégítésében a legfontosabb szerepe a vízgazdálkodásnak volt és ma is az, de az csak a magyarság egységének helyreállításával, a parasztság művelődési értékeinek elismerésével és elfogadásával történhet meg.                                                                                                                                                          

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan: (2007) A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium.                       Budapest.

(2010) A magyarságkép torzulásai a Világban és bennünk. Szent György Könyvek. Balaton Akadémia Kiadó, Keszthely.

(2010a) Víz és társadalom a magyar történelemben. In: A víz kultúrája. Szerk.Bartha Elek… Debrecen.

(2012) Őshagyomány és népköltészet. In: Tükröződések. Ünnepi tanulmánykötet Domokos Mária…tiszteletére. Szerk: Szalay Olga..L’Harmattan. Bp.15-27.p.

             (2014) A szeretet a néphagyományban. Magyar Művészet. II.évf. 3-4. szám. 98-106.p.

             (2014a) Magyarország földjének és népének múltja, jelene és jövője. MÁS-KOR

             könyvek 29. Balaton Akadémia, Keszthely.

Barta János, ifj: (1996) Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása. 1722-1790. In: Magyarország agrár-története. Szerk: Orosz István, Fűr Lajos, Román Pál. 33-80. Mezőgazda. Bp.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Berzsenyi Dániel: (1956) Összes művei. Budapest.

Győrffy György: (1977)  István király és műve. Gondolat. Budapest.

Hofer Tamás: (2009)  Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának

európai párhuzamai. In Hofer T: Antropológia és/vagy néprajz. MTA Néprajzi Kutató Intézet, Budapest.

Gowdy, John M: (2004) A biodiverzitás értéke. Kovász VIII. 1-4. 44-73.

Kopp Mária –Skrabszki Árpád. (1993) Magyar lelkiállapot. Budapest.

Oláh János: (2002) Ártéri erőforrások és haszonvételek a Tisza völgyében. In

„JUTEKO 2002”.szerk, Szabóné Dr Komlovszky Ildikó. Szarvas.

Ortvay Tivadar: (1882) Magyarország régi vízrajza a XIII, sz.végéig. Budapest.

Pauler Gyula-Szilágyi Sándor: (1900) Magyar honfoglalás kútfői. Budapest.

Pesty Frigyes: (1867) Magyarország régi vízhálózata. Századok. I.k.       

Takács Károly: (2000) Árpádkori csatornarendszerek kutatásáról. In: Táj és Történelem. Szerk R. Várkonyi Ágnes. Osiris. Budapest.

Tanka Endre—Molnár Géza:(2011) Nem én kiáltok, a föld dübörög. A földről És a vizekről. Budapest.

Tóth József: (2007) Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. FRIG Kiadó.

Trier, Jost: (1963) Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln- Böhlau.

           

     

   

Magyarságtudomány

Publicerad 2019-07-13 23:02:00 i Allmänt,

A magyarságtudomáy távlatai
A kongresszus fő témái: Kultúra- és tudományköziség, - a magyarságtudomány a 21. században. A „magyarságtudomány… nem a szó hagyományos értelmében vett tudomány, hanem különböző tudományágak együttműködésének kerete. A magyarság nyelvi, etnikai ás kulturális jellemzői, művészi önreprezentációjának formái, politikai és szervetődésének típusai, érintkezésének története Európa és a világ többi népeivel és kultúrájával – e kérdések szinkron és történeti vetületben egyaránt eredményesen vizsgálhatók a kulturális antropológia, a néprajz, a nyelv-, a történet- és az irodalomtudomány, a zenetudomány, a film- és a színháztudomány, a művészettörténet, a filozófia, valamint szélesebb perspektívájú kultúratudomány szemszögéből is… A magyarságtudomány tehát, mint interdiszciplináris, jelentős múlttal és komoly nemzetközi tudásbázissal rendelkező kutatási terület, nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. A tudományköziség módszertani előnyeinek felismeréséből egyszersmind újabb feladat is származik. A különböző megközelítésmódok párbeszéde, a módszertani integráció lehetőségének megteremtése…” – idézem a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Programfüzetéből. Mindezen különböző tudományágak eredményeinek összevetése alapján jutottam arra a felismerésre, hogy a magyar történetírás és az általa kialakított, általánosnak nevezhető történetszemélet felülvizsgálását szorgalmazom, mint a hungarológia ma legsürgetőbb feladatát.

A történészeink nagy, összefoglaló munkáikat „a magyar nemzet történetének” nevezték. Asztalos Miklós térténszen kívül a nemzettöténészként nevet szerző Németh László adott csak magyarázatot a nemzet szó értelmezésére a fentebbi szókapcsolatban. Asztalos Miklós világosan fogalmazott: A 13. századra alakult ki a rendek, lényegében a legnagyobb birtokkal rendelkező nemesek nemzete, mely megfogalmazta jogaikat a királlyal szemben és kizárta a magyarul beszélő népesség túlnyomó többségét, a jobbágyokat, a nemzetből. Dózsa György vele egy második nándorfejérvári diadalban reménykedő mintegy hetvenezer kuruc kivégzése után Werbőczi fogalmazta Hármas Könyv szerint a jobbágy a nemes föltétlen és örökös szolgálatára van kárhoztatva, a birtok-képtelen soraikból kikerültek magasabb tisztséget az egyházban sem viselhetnek, „röghöz vannak kötve”, tehát el sem költözhetnek. Mai napig is nagyrabecsült Tripartitum alapján még a 19. században is azt tanították az iskolákban, hogy „a honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép (a jobbágyság) az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra emeltek.” Németh László pedig így fogalmazott 194ö-ben: „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él, (hanem) két külön világban és kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet, /ezzel csak/ … tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek”. (Németh 1992. 1275.) Maga Németh László sem állítja azonban azt, hogy ez minden, kelet-európainak tartott népre egyformán érvényes. Azt írja, hogy irigyli a szerbeket, akiknél minden faluban a nép énekli a szerb történelem utolsó félezer éve vezéreinek, fejedelmeiknek hőstetteit, népszerű hősénekekben. Hasonló hősénekek néhány töredék kivételével, teljesen hiányoznak a magyar népénekekből, helyettük a betyárdalok népszerűek, melyek azokról a magányos népi hősökről szólnak, akik egymagukban az egész világ gazdag hatalmasai ellen fognak fegyvert és szükség szerűen elbuknak. Nietsche, a német filozófus, a magyar puszták betyárjában látta az igazi, mindentől független szabad embert, az Übermentsch megvalósulását, mintáját. A magyarságtudomány, a hungarológia nem támaszkodhat csak a rendi nemzet történelmének ismeretére, annak kutatnia és ismernie kell az egész magyarságnak, a rendi nemzetből kitagadottoknak, a földből minden ember életének szükségleteit megteremtő, mindenkori parasztság igaz történetét is.
A magyar történetírás a 13. századtól kezdve nem az egész magyar nép sorsáról, hanem a nemzet fogalmát kisajátító rendi nemzet küzdelméről szól, arról, hogy miként vívta ki kiváltságait a központi, királyi hatalommal szemben, (mely utóbbi nemegyszer éppen a jogaitól megfosztott jobbágyság, a nép érdekeit is képviselte nemes uraikkal szemben, IV. Bélától II. Józsefig). A haladást egyértelműen e rendi nemzet tagjainak szélesedő szabadságjogainak érvényesülését jelenti, miként sikerült nekik egyre racionálisabban gyarapítani vagyonukat bekapcsolódva Európa nemzetközi kereskedelmi vérkeringésébe. Például már a 13. századtól a magyarországi marhák évenkénti tízezreit exportálták a saját lábain egészen az Atlanti Óceán partjáig és az így szerzett pénzzel hozzáférhettek Nyugat-Európa luxus-javaihoz. Hogy mi volt ennek a külkereskedelmi sikernek az ára, arról csak az utóbbi évek „interdiszciplináris” kutatásai alapján tudtunk meg egyet-mást. Az, hogy ennek az exportnak egyik feltétele volt a legnagyobb birtokos nemesség meggazdagodása a királyi birtokok rovására is, és ezek a nagybirtokosok egymás ellen is véres háborúkat viseltek, hogy marháinak nagyobb legelőterületet biztosítsanak. A történetírás ezt a kort a feudális anarchia korszakának nevezi, ami ellen IV. Béla próbált valamit tenni, ezért az urak nem támogatták őt a tatárok elleni fellépésben, egyenesen kinevették a véres kard körül hordozásával való hadba hívásukat. Megölték Frigyes osztrák herceg segítségével a királyt hűségesen támogató kunok fejedelmét és egész családját, mire azok pusztítva elhagytak az országot. Az elmélyültebb történelmi és demográfiai és néprajzi, valamint régészeti kutatások kimutatták, hogy ez a kor egyben a pusztásodás kora is volt. (Hófer 2009. 51-65., Kubinyi 1997. 106.) Pusztásodás két értelemben is. Egyrészt sokszáz kicsi, a természeti környezetet sokoldalúan kihasználó jobbágyközösség pusztult el ebben a nagyurak egymásellen vívott testvérharcában és az elnéptelenedett kis falvak egykori határát mezővárosok olvasztották be a maguk határába. (Debrecen például mintegy 3ö egykori kis falu határát foglalta magába.) A elpusztult kis faluk nevét és több esetben pontos helyét is ismerjük már a történeti, demográfiai és régészeti kutatások alapján. A pusztásodás másik jelentése: az egykori sokoldalúan művelt táj, szántók, kertek, erdők, ligetek, rétek, halastavak területe fátlan legelővé, szteppévé változott. Ekkor alakult ki a magyar Nagy-alföld pusztája, melynek, képezte a betyárral együtt Magyarország európai képét adja máig. Ezt a folyamatot nagyon kevés történeti adat tükrözi, de a talajtani vizsgálatok meggyőzően bizonyítják. Ezzel a középkori Magyarország legsűrűbben lakott tája pusztult el, lett a mezővárosokkal sokkal gyérebben lakottá, és ami ennél is lényegesebb, elvesztette nemcsak az egész ország népességét eltartó mezőgazdálkodásának nagy részét, hanem népesség-termelő erejét is, demográfiailag passzív, fogyó népességűvé vált. Amikor Lipót császár az Alföld nagy részét alkotó Jászkunságot a Német Lovagrendeknek elzálogosította 1690-ben, az akkor megejtett népszámlálás kimutatta, hogy az ebbe tartozó mezővárosok lakóinak nagy része, nem született ott, hanem távoli, Dél-dunántúli falvakból, például Somogyból, az Ormányságból és a Drávaszögből költözött ide, s ez e beköltözés e kis sokoldalúan gazdálkodó falvakból több évtizedes hagyományra megy vissza és még valamikor a 17. század elejétől folyamatos volt. Napjainkban a fenntartó fejlődés és a természeti környezet problémáival foglalkozó tudomány foglalkozik a biofilia kérdésével. (Gowdy 2004.59.) Eszerint az ember és a természet közvetlen, aktív kapcsolata, alapvető emberi szükséglet, mint a társas lét és táplálkozás. Ha ez sérül, vagy elégtelen, úgy a természettel való eleven kapcsolatból kizárt népesség nem tudja reprodukálni magát. Európa napjainkra mintegy 60-80 %-ban urbanizálódott, elszakadt a természettől, ezért vészesen elöregedett és fogy. Összefoglalva a lényeget: a rendi nemzet tagjainak önző, az egész magyar nép érdekével mit sem törődő kapzsiságnak következménye nem csak Muhi csatavesztés, ahová hadbahívást semmibe véve a nemsurak egy része el sem ment (erről egy kortárs adott hírt) hanem az Alföldnek, mint kultúrájának a pusztulása és népesség-teremtő erejének elvesztése olyan mértékben fogyasztotta meg a magyar nép gazdasági, erkölcsi erejét és népesség-számát is, hogy az egész későbbi történelmünket meghatározta. Minderről Szekfű Gyula azt írta, hogy az Alföld pusztásodásának oka a tatárok és a törökök hadjáratai voltak, s erről az igazságot máig nem tartalmazzák a térténelem-tankönyvek.

A magyar történetírás a későbbiekben is, mindig az uralkodó osztály, a rendi nemzet tagjainak egyre racionálisabbá váló, tőkés gazdálkodását tekintette haladásnak, az ország európaizálódásának, következesen megfeledve az ország többségét alkotó jobbágyság, az egész magyar nép sorsáról. Az 1896-ra, a Milleneumra megjelent a Magyar Nemzet Története még több, forrást és tényt idéz fel az eseményekkel kapcsolatban, mint a korabeli tankönyvek, melyek durván elhallgatják e bűnös, rendi kapzsiságot érintő adatokat. Például ez a mű kitér a Dózsa vezette kereszteseket ért támadásokra és a parasztoktól félő földbirtokosok a keresztesek gyülekezését durván akadályozó intézkedéseire, ugyanakkor több, ebben az időben és utána is használatos tankönyv megtévesztően hazudik. Szószerint idézek az egyikből: „A török elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek … és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak…” (Andrásfalvy 2010 b.45.) A mohácsi csatavesztés több részlete, körülménye máig tisztázatlan: egyes csapattestek késlelkedése vagy a király halálának körülményei, de minden esetre másként végződött volna, ha él az a megközelítően 60-70.000 „keresztes”, akiket Dózsával együtt kivégeztek az urak.

Még néhány példa a magyarság történelmét meghatározó esemény, tény kétféle értelmezésére. A rendi Magyarország történelme úgy emlegeti Mária Teréziát, mint a kegyes királynőt, aki egyértelműen a jobbágyok mellé állt és enyhített az azokat sújtó rendszabályokon, mérsékelte terheiket és szabad költözködésüket is engedélyezte, keresztény lelkiismeretre hivatkozva. Ez igaz, de a sokat emlegetett úrbéri rendelete tulajdonképpen törvényesítette a földbirtokosoknak azt a követelését, hogy a jobbágyaik közös használatában lévő erdőket és árterületeket immár jogosan maguk kisajátíthassák. A rendelet jobbágyközösségeket közös használati területeinek, erdeinek, ártéri legelőinek nagyságát a jobbágyok művelés alatt álló területeinek arányában határozta meg. Tehát több, telekre felosztott mezőgazdasági művelés alatt álló föld után több erdő és árterület járt a faluközösségeknek. Így éppen azok a faluközösségek jártak legrosszabbul, melyek megélhetését, gazdálkodását nem a szántóföldi művelés, hanem a közös erdő és árterület, legelő és rétgazdaság biztosította. E sokoldalúan, közös területen gazdálkodó közösségek e változatos műveléssel sokkal több értéket állítottak elő, mint szántóföldi gabonatermesztéssel. Igen, de a közös erdőkben, ártereken folytatott gyümölcstermelés, állattartás, méhészkedés, kertészkedés és halászat után a földesúrnak járó tized értékesítése, pénzért, a földesúr számára szinte lehetetlen volt. Neki nagytömegű, könnyen nem romló gabonára, fára volt szüksége. Mihez kezdett volna akár csak nagytömegű gyümölcs, kerti termelvény, zöldség, hal, s mindenféle állat tizedével, hol értékesíthette volna azokat? Ezért sokfelé meg az 1767-es úrbéri rendelet előtt, erőszakosan is kisajátította a jobbágyok erdeit, hogy azokat kiirtva annak földjét gabonatermelésre alkalmassá tegye és azon kialakítsa saját, majorsági gazdálkodását, melyhez eleinte a telkes jobbágyok megemelt robot-napszáma, majd telek nélkül maradt zsellérek, nincstelenné vált napszámosok biztosították volna a szükséges kézimunkát. Az úrbéri rendelet kihirdetése előtt e kisajátítások több helyen is elkeseredett ellenállásba és azt követő véres megtorlásokba torkollottak. Például a Festetichek csurgói uradalmában az erdőt átadni nem hajlandó jobbágyok vezetőit a herceg katonaság bevetésével lefogata és Csurgó főterén lefejeztette 1749-ben, lévén neki ehhez „pallosjoga”. (A Festeticheket a történelmünk azért emlegeti, mert nevükhöz fűződik az egyik első, mezőgazdasági ismereteket oktató tanintézet Keszthelyen. Ezeket az ismereteket nem a jobbágyok, hanem az uradalmak gazdatisztjei sajátították el.) Mária Terézia úrbéri rendeleteit követően több évtizedig is eltartottak az elkülönözések, vagyis a közös használatú területek kisajátítása és azok kimérése. 1750 körül a megművelt mezőgazdasági területnek alig 5 %-a volt majorsági, vagyis földesúri, vagy allodiális kezelésben. E század végre, a II. József császár idején, 1790-ben megejtett részletesebb fölmérés alapján volt több olyan megye, ahol a majorsági féld nagysága meghaladta a megművelt föld 40 %-át is. Ugyanebben az időben az erdők több, mint 90 %-a, a rétek, árterületek mintegy 50-60 %-a volt kizárólagos földesúri kezelésben. Ezzel született meg a magyarországi nagybirtok, mely az ország mezőgazdasági termőterületének mintegy 30 %-át foglalta magába. (Bartha /ifj/ 1996. 33-79.) Ez Európában a legnagyobb arányú nagybirtokot jelentette, melyhez hasonló arányú csak Oroszországban volt. A nagyüzemeknek ez az aránya csak az 1945-ös földreform során szűnt meg, egy időre!

Hasonlóan ellentmondásos a magyarországi vízrendezések, folyószabályozások ügye. Már a 18. század elején felmerült a központi kormányzat szorgalmazására, egy nagyléptékű folyamszabályozási és ármentesítési tervezet. Krieger Sámuel részletesen kidolgozott tervezete szerint a magyarországi folyók a hazánkban termelt és Nyugat-Európában igen keresett gabona kivételét tette volna lehetővé, vízi úton. Először a Szávát szabályozták, tették hajózhatóvá, majd a tervezet lehetővé tette volna, hogy a Szamoson, Erdélyben megrakott uszályt a Maroson, Tiszán és a később meg is épült Tisza-Dina csatornán át, fel a Sión a Balatonig ‒ a Balaton egy keskeny hajózó csatornává zsugorították volna, és a felülete a lecsapolás után a környező földbirtokosok majorsági földjévé lett volna ‒, a Balatontól a Zalán át a Murába vezetett csatorna segítségével Grátz piacteréig vontathatták volna. Az ármentesítéssel s vízöntéstől megszabadított, eddig közös használatban lévő felületek csaknem mind a földbirtokosoké lettek és az okon gabonatermesztésbe foghattak. Szerencsér ez a tervezet csak részben valósult meg, de tény, hogy Európában az egyik legnagyobb méretű vízrendezés hazánkban történt, Hollandiához hasonlóan. Történetírásunk ezzel, a Széchenyi Istvánnal és Vásárhelyi Pál nevével összekötött, lényegében már csak a 19. század elején végbement munkálatokat második magyar honfoglalásnak nevezi, mert az Alföld mezőgazdaságilag művelhető területe egy harmadával megnőtt. Évtizedes munkálatok szinte teljesen eltüntették a magyarság hagyományos, már az egyik óhazában, a Volga menti Magna Hungáriában is működő ártéri gazdálkodását, mely egészében több értéket termelt az ember számára, mint az árvíztől megmentett földek gabonatermesztése. Erről a 8. század arab, perzsa földrajzi munkák tanúskodnak, valamint középkori Magyarországot bejárt külföldi utazók jelentései, melyek mind csodálatos halbőségről és páratlan ízű gyümölcsökről és kertészeti termékekről szólnak. Ez az ártéri gazdálkodás mutathatna utat a mai mezőgazdasági termelésünk számos problémájának megoldására is, hiszen ma, lerövidített és elmélyült Tiszában évenként többszázezer tonna műtrágya értékű, termékeny iszapot kergetünk a Fekete-tengerbe, ami azelőtt szétterülve itt maradt, miközben a belvizeket csak nagy költségekkel tudjuk beemelni a megmagasított gátak közé. Ezeket a jövőben is is tovább kell emelnünk, mert a hullámtér lassan feltöltődik, miközben szárazság idején az egykori, víztől megmentett ártérben kipusztul a növényzet. Ma a Tiszából az 1840-es évekig kifogott halmennyiség 1 %-át sem fogjuk ki, pedig a hal a legegészségesebb fehérje tápláléka az embernek. Ma, Európában egy főre számítva a legkevesebb halat hazánkban fogyasztjuk. (Andrásfalvy 2000. 709-719.)

Magyarországon gyümölcs és más, kerti ás szántóföldi termelvényeinek beltartalmi értéke, másutt utolérhetetlen zamata a napfényes órák nagyobb számának bolt köszönhető, miközben szükséges vizet, az Alpokban lehullott csapadékok a nyár elején onnan rendszeresen megérkező, és emberi munkával kezelt, szét- és elvezetett árvizek biztosították a napsütötte Alföldön.

Már az eddigiek alapján megfogalmazhatunk két meghatározó gazdálkodási – és történeti szemléletet. A racionálisnak, modernek, haladónak nevezett gazdálkodási elv: minél kevesebb befektetéssel rövid idő alatt minél nagyobb tömegű árú megtermelése, és annak nyereséges eladása. A termelő egyén független, szabad, semmi nem korlátozhatja abban, hogy a lehető legnagyobb haszonnal gazdálkodjon. Ennek alapján a nagyüzem s modern, kifizető gazdálkodási forma. Ezzel szemben áll a parasztság ősi, gazdálkodási elve, mely a természeti környezet sokoldalú kihasználásával magas-szintű önellátásra törekszik, de úgy, hogy gondoskodik a kihasznált természeti források fenntartásáról, sőt, azokkal emberi munkával együttműködve gondoskodott a természet folyamatok bővítéséről, vagyis a jövő nemzedék szükségletei fedezéséről is, ugyanakkor ez a paraszti közösség elismerte minden tagjának egyenlő jogát a természeti források felhasználására. A paraszti faluközösségek Magyarországon is a 18. századig tagjaik egyenlő haszonvételt biztosítottak a közösen birtokolt erdő- és árterületekből és a különböző földminőségi dűlőkben lévő telekrészeket bizonyos idő elteltével újraosztották, úgy, hogy mindegyikből jutott mindenkinek, aki igényelte azt. Sorshúzással döntötték el a földdarabok sorrendjét s dűlőn belül, ezt nevezték nyilas osztásnak. Sajnos, az erdők, árterületek közös használatának részletesebb mikéntjéről már nem tudhatunk sokat, mert lényegében ez a közösségi, sokoldalú erdő-és ártéri haszonvétel megszűnt az úrbérrendezés és a vízszabályozások során. Kevés, csak ezzel foglalkozó forrás maradt csak fenn és az emlékezeteket sem gyűjtöttük fel időben. Mégis annyit megállapíthatunk, hogy például az Ormányságban vagy a Duna mentén lévő falvak fő jövedelme nem a szántóföldi gabonatermesztésből származott, hanem az erdőkben, érterületeken folytatott gyümölcs- és kerti vetemények (paprika, káposzta, tök stb.) termeléséből, állattartásból és halászatból származott. Egy, a 18. század végi madocsai összeírásból kiderült, hogy eg egy gazdának több tonna gyümölcs is teremhetett (alma, körte, szilva), melynek javát nyersen, aszalva vafy csigernek, ecetnek vagy éppen lekvárnak feldolgozva fogyasztották, nagy részét távoli piacokon értékesítették, hibás, sérült, kukacos vagy apró darabjait állataikkal etették fel. Ugyanakkor Magyarországon is az állatok falombbal való etetése és téli, ártéri legeltetése jelentősebb volt, mint a szénás, abrakos, istállózó tartás, mely csak a 19. század folyamán terjedt el, vált meghatározóvá. Észak-Európában, Skandinávban tovább fennmaradhatott a jobbágyok és szabad parasztok sokoldalú erdőművelése. Karl von Linné, a híres svéd botanikus, a 18. század második felében, Gotland szigetén talált és csodált rá a sokoldalú paraszti erdőművelés legszebb formájára, makk- és gyümölcstermő nagy fák, két-három évenként csonkolt, lombtakarmánynak nevelt fák és fák közt kialakított füves terek együttesére, ami állandó emberi gondoskodást, kezelést kívánt. Ennek, a mai angol-parkra emlékeztető formációnak svéd neve änge, németül Laubanger volt. (Trier 1963., Andrásfalvy 2014. 23-31.) Véletlenül rá Berzsenyi Dánielnek egy Kazinczyhez írt levelében ennek valószínű magyar megfelelőjére, a pagonyra. Berzsenyi szerint „nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőknek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó”. (Berzsenyi 1956. 568.)

Történetírásunk azzal dicsekszik, hogy Mária Terézia hozott Európában elsők közt erdőművelési rendtartást, mellyel lényegébe megtiltotta annak sokoldalú, paraszti használatát, az a földesurak, lehetőség szerint egynemű és egykorú fák tömegárú termelő bortoka lett. Magyarország a 18. század végétől évtizedeken át Európa egyik legnagyobb hamuzsír termelő és főként Angliába exportáló országa lett. Több földesúr telepített Németországból erdeiben kifejezetten hamuzsír-égetésben jártas embereket, akik üveghutákat is létesítettek, de fő jövedelme e alapanyagnak kiviteléből származott.

Az 1848.49-es magyar forradalom és jobbágyfelszabadítás csak a telekkel rendelkező jobbágyok számára adott földbirtokot, az akkorra már több milliósra növekedett, föld nélküli zsellérek, cselédek, napszámosok nem jutottak földhöz, Táncsis, Petőfi és a hozzájuk hasonló radikálisabb forradalmárok magukra maradtak. Ennek ellenére a magyar földesurak és a volt jobbágyok között olyan nemzeti összefogás jött létre, mely eddig, talán Hunyadi János nándorfehérvári győzelme óta, még nem volt, de ez sem volt teljes. A legszegényebbek nagy része kimaradt belőle. A forradalom és szabadságharc, majd a kiegyezés után az államhatalom a nagybirtokosok mellé állt és meghozta a hitbizományok védelmére a törvényeit. 1871-ben, az 1767-es úrbéri rendelethez hasonlóan, a magyar képviselőház megszavazta az u.n. arányosítási törvényt, a volt szabadalmas székelyek közösen használt havasainak, erdeinek kisajátítására. Eddig a faliközösségek közszékelyei mind rendelkeztek a havasok használatára vonatkozó joggal. Az új törvény a havasokat felosztotta, és azokból a völgyekben nagyobb birtokokkal rendelkező földesurak birtokainak arányában kaptak erdőrészt. A kisbirtokos, vagy már mezőgazdasági területtel nem rendelkező székelyek alig kaptak néhány hold erdőt, azt is a hetedik határban. Ugyanakkor az arányosítás költségeit egyenlőképpen osztották szét. Sok így korábbi jogaiktól megrövidített közszékely eladósodott, hogy házát feje fölül elárvereztette a magyar bank, majd a csendőrök kikergették eddigi otthonából. A székely kisgazda felvette tehénkéje hátára kis batyuját és gyermekeivel megindult Moldovába. Több tízezer szegény székely vándorolt akkor ki Bukarestbe vagy Moldovába, mely kivándorlásról a magyar történtírás, még a legutóbbi, az Akadémia által kiadott Erdély története sem emlékezik meg. Erről a székely kivándorlási hullámról egy sepsiszentgyörgyi tanár, Simón Péter írt egy kis könyvet 1903-ban, melyet meg sem említ a szakirodalom. Az 1936-ban megjelent Történeti Erdély című művében, félreérthetetlenül látszik, hogy a székelység nagyméretű birtokvesztéséről, kivándorlásáról szóló részt kitörölték, így a mondat értelmetlenné is vált. Talán nem véletlen, hogy Mikszáth Kálmán, a Pénzügyminiszter reggelije c. karcolatából is ki van törölve az a mondat, mely a székely kivándorlásról szól, ebben a csonkított formában került bele a középiskolai tankönyvekbe. Hozzá kell tennem, hogy amikor a magyar parlament megszavazta az erdélyi arányosítási törvényt, abban az évben alakította meg a bukaresti ifjúság kezdeményezésére az erdélyi román értelmiség az Albina Bankot, mely minden románnak, aki Erdélyben ingatlant vásárolt, kamatmentes kölcsönt adott. A 19. század végére Erdélyben az Albínának már több tucat fiókja működött. (Andrásfalvy 2014. 35.)

Hallgatnak a magyar történelem egészét áttekintő kézikönyvek és tankönyvek arról is, melyről Berlász Jenő írt 1940-ben. Ebben felidézett egy 1768-ban kelt németnyelvű levelet, melyet név nélkül írt egy erdélyi magyar a Bécsi Császári Udvarnak. Ebben azt olvassuk, hogy Erdélyben sok magyar és német földesúr elkergeti birtokáról a magyar és székely jobbágyait és románokat telepít be helyükre. Sok faluban már román a többség, melyekben azelőtt 20-30 évvel még egyetlen román sem lakott. A hosszú levél nem ír arról, hogy miért, de azt megemlíti, hogy a román alázatosabban szolgálja urát és nem pereskedik vele, mint a magyar. Igazi oka az lehetett, hogy a jobbágyoktól beszedett tized, mindenféle terményből, állatból stb. nem volt könnyen pénzre váltható, de a román gyapjúval fizetett, ami egyre keresettebb lett és raktározva nem romlott meg. Különösen az erdélyi Mezőség lakossága cserélődött ki ezáltal, ezt a tényt Wass Albert saját őseinek történetével kapcsolatban is megemlíti. A többségében már románok lakta Mezőség, kopár, suvadásos hegy és domboldalainak régi magyar neve, erdők, ligetek, művelt kertek és halastavak egykori létére utalnak. A túllegeltetés elpusztította a sokoldalúan művelt tájat, Erdély egykori éléstárát. (Berlász 2010. 27-28.)

Itthon, a hárommillió koldus országában a 19. század végére már megérett egy radikálisabb földosztás, a legszegényebbeket megsegítő társadalom- és gazdaságpolitikát követelő reform-mozgalom létrejötte. A katolikus egyház szociális igazságszolgáltatást követelő, 13. Leo pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának a hatására az Alföldön megmozdultak a szegények és még templomi zászlók alatt követeltek igazságot. Az enciklika kihirdetését több püspök is megakadályozta, és a Katolikus Népszövetség nevű szervezet is elhatárolta magát e radikálisabb követelésektől. A megmozdulásokat, tüntetéseket csendőrök verték szét és sokszáz résztvevőjét ítélték el. Ezért nem alakulhatott meg hazánkban egy igazi, keresztényszociális párt, mely a magyarság többségének felemelésével nemzetté alakíthatta volna népünket. Ennek hiánya is hozzájárult a 20. századi megosztottságunkhoz, és ebből következő vereségeinkhez. Azt a történészt, mely őszintén megírta, és akit XI. Pius pápa a legjobb keleteurópai egyháztörténészként kitüntetett, vitéz Málnási Ödönt, 1937-ben a magyar bíróság börtönbüntetésre ítélte, mert „könyve vádirat a magyar államot évszázadok óta fenntartó nagybirtokos… és tőkés rendszerrel szemben”. Málnási Ödönt 1945-ben bolsevista- és szovjetellenes cikkeiért 9 évi fegyházra ítélték, 1956-ban a szabadságharc leverése után emigrált az Egyesült Államokba. Onnan is menekülni kényszerülve Ausztriában telepedett meg és ott is halt meg nagy szegénységben. Megírta a magyar nemzet 1937 és 1959 közötti történetét is. Bírálhatjuk politikai meggyőződését, de fel kell használnunk a „hivatalos” történetírásból kihagyott vagy kifelejtett, a 21. század beköszöntéséig magyar nemzet többségét adó nép, a nemzetet egyedül gyarapító és a természeti környezettel együttműködő, a biodiverzitást megőrző és védő kisbirtokos és nincstelen földműves parasztnév sorsáról szóló tényeit. Ezek nélkül csonka, hiányos marad magyarságunkról kialakított kép. (Málnási 1959.)
A ma is kifizetőbbnek, racionálisabbnak. Korszerűbbnek tartott nagyüzemi árutermelésnél nem vesszük figyelembe azt, hogy az így, nagyüzemben termelt élelmiszer-nyersanyagoknak mennyire leromlott vas-, vitamin-, nyom-elem tartalma, mennyire veszi magába a védelemre fordított vegyszerek hatóanyagát, mennyire megy tönkre és fogy szerves-anyag tartalma a nagyüzemben használt földnek és végül területén lakókból hányat tart el? Ez a nagyüzemi mezőgazdaság és társadalom, a termőföld és a táplálék minőségét veszélyezteti, hosszabb távon fenntarthatatlan mai formáiban.

A magyarságtudományban is nagy szükség van, amint a politikában is, az őszinte párbeszédre és vitára, hogy ezen alapon tervezzük meg jövőnket. A magyarságtudomány az eddigi történelem-tanításból kirekesztett népet is tanulmányozva, sz egységesített nép-nemzet jövőjének tudománya lehet.

Andrásfalvy Bertalan

Irodalom:

Andrásfalvy Bertalan
- 2000 A vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyománya Magyarországon. Magyar
Tudomány 2000/6. 709-719.
- 2010a A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk. Szent György könyvek. Balaton
Akadémia Kiadó. Keszthely.
- 2010b Történelem a hagyományban. In: Szent László nemese. Bakay Kornél 70 éves. Szerk.
B. Perjés Judit, Varga Tibor. Respenna. Budapest. 43-49.
- 2014 Magyarország földjének és népének múltja, jelen és jövője. MÁS-KOR könyvek 29.
Balaton Akadémia Kiadó. Keszthely.

Berlász Jenő
- 2010 Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság. (Válogatott tanulmányok.) Szerk. Búza János –
Meyer Dietmar. Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 5. Argumentum
Kiadó. Budapest.

Berzsenyi Dániel
- 1956 Berzsenyi Dániel összes művei. Széporodalmi Kiadó. Budapest.

Gowdy, John
- 2004 A biodiverzitás értéke. KOVÁSZ VIII. évf. 1-4. szám.

Hofer Tamás
- 2009 Az alföld marhatenyésztő monokultúra… Antropológia és/vagy néprajz.
MTA Néprajzi Kutató Intézet. Budapest. 51-65.

Kubinyi András
- 1997 A magyar királyság népessége a 15. század végén. In: Magyarország történeti
Demográfoája (896-1995). Szerk. Kovacsis József. Budapest.

- Málnási Ödön
1963 A magyar nemzet története őszintén. München.

- Trier, Jost
1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln-Böhlau.

















Beszámoló

Publicerad 2019-07-08 16:54:52 i Allmänt,

Beszámoló

Meg lett hát legalább is a bronz, habár szerinten, minden elfogultság nélkül, bejuthattak volna a döntőbe, ha nem lett volna olyan fontos, hogy a nenünek (C Seger) meg legyen a 200. válogatottja (maga a 198 is egy felette érdemes páyafutás). A néni olykor-olykor útjába került egy-egy labdának. Állítólag a csapat morálját erősítendő sétálgathatott mindvégig a pályán, de a végeredménynél, akárgogy is vesszük, a gólok aránya a mérvadó.

Az időjárás számomra igen kedvező. A hőség max 25° C alatt van ami lehetővé teszi a kinti életet úgymint szerszámvásárlás, kerti munka (legnagyobb részben gyom irtás), ablakgittelés stb. Néha még esik is, de azért időközben be kell kapcsolnom a „bólogató” öntozőt. A sóska (kicsit megksésve lett ültetve) szépen nő apja-anyja örömére, megítélésem szerint augusztus közepe táján már lesz sóskaszósz a grilezett tarjához. A napokba hozom az új gázpalackot, hogy ha szerény körülmények között is (két láng), de majd lehessen főzőcskézni. Ám a darazsakat előbb ki kell űznöm a gázpalack bódéjából (minden elő van készítve). Napelem fel- és beszerélse is tervbe van véve, lehet, a héten megkezdődik a munka.

Erről jut eszembe (világítás) a  Rikkancs-bácsi. Ha jól emlékszem a 1948-ban lehetett, aki a fürészporos kályhákkal fűtött „bocipullmannokban” állomásokon fel-leszállva, esti sötétségben (télviz idején vagyunk), árulta újságjait kiáltva: „Világ-világosság, szabad a nép, ludas a matyi”. Pár hét után volt-nincs Rikkancsbácsi – azután valahol, valószínűleg egészen máshol, kiabálhatott – ha akart, ha nem. Lehet ő is tábornok volt 1945 előtt, akárcsak az Utcasöprőbácsi, aki a Szabadság útat tartotta példátlan tisztaságba az állomástól a Zsolnai szoborig (akkortájt volt még lócitrom bőviben az utcákon). Egy szezon után ő is eltünt, pedig egy kukkot sem szólt, még Metzingerbácsi deci-jét is csak egy katonás, határozott fejbiccentéssel köszönte meg feszítve a duppla piroscsíkos (vagy talán trippla detto), akkor már flekkes de még mindig világoskék nadrágjában.

A politikai élet zajlik a maga monoton útján, mint mindig is. A hatalom felsőbbrendű mindennél, természetesen a tartalomnál is. A Birodalom nyolc parlamenti pártja lözül csupán egy párt tartja magát csökönyösen meghírdetett programjához, a majdnem 20 %-kos SD (májusi felmérés). Nem hajlandó fűt-fát össze-vissza ígérgetni hanem inkább a jelen uralkodó totális káosznak szeretne véget vetni, de a többi hét egymást állandóan túllicitáló párt nem hajlandó az SD-vel érdemben tárgyalni, szídják mint a bokrot. Nem is csodálom, az elmegyógy intézetekben dolgozók mindig ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a „bolondok”, akik nagyszerűen összetartanak, megtámadják őket (diákkoromban gyakran dolgoztam mint extra személyzet ilyen intézetekben). Nem lesz ennek jó vége, de hát a kocka el van dobva – és hát majd csak meglátjuk. Részemről remélek az Úr irgalmában és az ibolyát majd csak alúlról szaglászgatva kell néznem a jövendő förtelmeit. – Csak úgy mellékesen jegyzem meg: A Birodalom már majd egyharmada úgymond nem született svéd s ennek az egyharmadnak ijesztő többsége készséggel ki is jelenti, hogy esze ágában sincs alkalmazkodni, a svéd törvényeket tiszteletben tartani. – Nincs még egy ember a világon aki annyira kívánja, hogy ne legyen igaza, mint szerénységem.

Az Utolsó Ítélet Napja

Publicerad 2019-07-02 08:39:00 i Allmänt,

Klíma-ölelgetők

Néha lapulnak, azután egy idő núlva hirtelen teljesen virágba borulnak. Mint amikor Severn Suzuki kisasszony Rio-ban az 1992-es ENSZ Konferencián, könnybe lábadt szemekkel elmondta mondókáját a küszöbön álló világ végéről – ha azonnal nem tesznek semmit. A világ végének persze esze ágában sem volt beköbetkeznie dacára annak, hogy jóformán senki nem tett semmit. Ezután, ha tetszik, ha nem, viszonylagos csönd volt teljes húsz évig, míg föl nem bukkant a következő világmegváltó Brittany Trillford kisasszony képében az ENSZ Earth Summit Konferenciáján 2012-ben. Bizony. Szerinte is, szinte lóhalálában kellett igyekezni, mert akkor volt az utolsó sanszunk arra, hogy megállítsuk a megint csak küszöbön lappangó Világvégét. És megint csak, a figyelmeztetés ellenére, a Világ nem volt hajlandó véget vetni magán.

A fentebb említett húsz évig tartó lapulás tanulsága, mármint, hogy a Világ csak nem akar véget vetni magán, nyílvánvalóvá tette, hogy bizony megint csak szükségeltetik egy új kisasszony – lehetőleg fiatalabb, és a csínosság mellett más „adottságokkal”  is rendelkező hajadon – aki újfent felhívja a világ figyelmét, az iskolás gyermekeket nem kihagyva, az újfent küszöbünkig tolakodó Világvégére. És egy ilyen hajadon meg is találtatott 2018 őszén Greta Thunberg kisasszony személyében, aki, többek között, Katowicében tisztelt meg bennünket szónoklatával (Greta Thunberg full speech at UN Climate Change…). Ám imitt-amott kívülről is szívesen elmondta a napra szánt igét. Úgy az 1992-es, 2012-es mint a 2018-as liturgia kétség kívül egy és ugyanazon szerkesztőségben látott napvilágot, telve lényegében ugyanazon elferdített tényekkel, hazugságokkal valmint felhívással: Tegyetek most!!! Számottevő variációk a rossz-érzetet keltő frazeológiákban használt mesterfogásokban valamint a színpadok nem éppen ordító másságában voltak észlelhetők.    

Az emberben felmerül, szinte keresetlenül, egy-pár kérdés:

1. Hol van az a határ amelyen túl a törvény is tiltja a rágalmazást, férevezető hazugságot illetve kinek szabad hazudni és rágalmazni és kinek nem? 2. Ki szabja meg, hogy mi hazugság és mi az igazság (egy ősrégi kérdés, de mégis)? 3. Miért emelik állandóan a széndioxid és más hirtelenjében kitalált adót mindenegyes „környezetvédelmi katasztrófa” riport után és vajon hol helyezkedig térben el azok  erkölcsi valamint szakmai nivója, akik az eket az adókat a Parlamentben szó nélkül megszavazzák? 4. A svéd adófizetőknek miért nem szabad megtudni, hogy mennyi pénz is hiányzik a Birodalom  „bőségszaru”-jából (egészségügy, oktatás, személyi biztonság és sok más mindennapi)  valamint miyen állapotban is van a monetáris biztonság illetve állják-e a bankok a sarat?

 Hogy hol vannak az u.n. tényfeltáró journaliszták azt nem is érdemes kérdezni mert amennyiben éppen léteznek elsöprő többségükben a fősoddratot irányítói által megrendelt dolgokról firkálnak vagy csinálnak rádió valamint tévé programokat – mindezt az adófizetők pénzéből. Hát persze, hogy akad egy-két „udvariasan” nem pk irányvonalat követő publicista de azok, dacára udvariasságuknak, igen ritkán kapnak helyet – már amelyik kap – a Birodalom legolvasottabb lapjaiban

 Ám aki keres, talál! Tudományos korrektséggel feltárt és publikált valóságokat, érdemes átgondolni valókat manapság nem lehet csak úgy eltitkolni. Webboldalakon egy kis utánajás árán felfedezhetők, mint Svédországban a Kreapneör, SwebbTV és a Lars Bern ápolta anthropocene.com („Att skrämma med barn är djupt omoraliskt” valamint „Fjärde statsmakten 12” – szellemi és politikiai erkölcsöt tápláló irományok, video-elõadások)

 ”MONDOTTAM EMBER: KÜZDJ, ÉS BÍZVA BÍZZÁL”!

Pogrom

Publicerad 2018-10-21 23:51:00 i Allmänt,

A facebookon majdnem minden nap megjelennek anti-homoszexuális ”írások”, melyek arról tanúskodnak, hogy a pogromok ideje Magyarországon még mindig nem múlt el. Az alaptörvény világosan meghatározza a család fogalmát és ezt lehet helyeselni/nem helyeselni. A dolog vallási árnyalatával nem óhajtok foglalkozni, ezt a témát magam lerendeztem a Teremtővel, tegye ezt meg más is.  A törvény azonban nem mondja ki, hogy homoszexuálisak nem élhetnek társaséletet. A szexuális hajlamosság kialakulása egy komplex biológiai procedúra következménye az embrió fejlődése alatt. Ebbe a fejlődésbe az embrió nem szólhat bele, mint ahogy a megszületett gyermek sem, de még a szülőanya sem. A homoszexuális emberektől megvonni azt az érzelmi világot, amit a nem-homoszexuális emberek szívesen kultiválnak nem vall éppen magas IQ-ra. De ha már az IQ-nál tartunk, személyesen tudom bizonyítani, hogy legalább is az ismeretségkörömbe tartozó homoszexuális hajlamú barátaim magas iskolázottságúak és jóval az átlagon felüli IQ-vel rendelkeznek. Nagyszerű, kreatív emberek, munkájukkal, tudásukkal szolgálják a társadalmat, beleértve annak azt a részt is, amely utálja őket. A témát még lehetne ragozni ám értelmes emberek érthetnek eleget ennyiből is - gondolom.

Más azonban az, amikor elítéljük azokat a randalírozókat, akik utcákon stb. ízléstelen módon fitogtatják magukat vindikálva azt, hogy ők a homoszexuális hajlamú embertársaik jogaiért „harcolnak”. Azok beteg emberek. Ha a homoszexualitás, mint olyan nem létezne, akkor is kimennének valamiért randalírozni, mint ahogy teszik azok, akik horogkeresztes zászlókat lengetve hirdetnek emberi jogokat, vagy éppen más idétlen gyűlölet keltésen szorgoskodnak.   

Magyarságtudomány

Publicerad 2018-06-29 21:18:33 i Allmänt,

A magyarságtudomáy távlatai
A kongresszus fő témái: Kultúra- és tudományköziség, - a magyarságtudomány a 21. században. A „magyarságtudomány… nem a szó hagyományos értelmében vett tudomány, hanem különböző tudományágak együttműködésének kerete. A magyarság nyelvi, etnikai ás kulturális jellemzői, művészi önreprezentációjának formái, politikai és szervetődésének típusai, érintkezésének története Európa és a világ többi népeivel és kultúrájával – e kérdések szinkron és történeti vetületben egyaránt eredményesen vizsgálhatók a kulturális antropológia, a néprajz, a nyelv-, a történet- és az irodalomtudomány, a zenetudomány, a film- és a színháztudomány, a művészettörténet, a filozófia, valamint szélesebb perspektívájú kultúratudomány szemszögéből is… A magyarságtudomány tehát, mint interdiszciplináris, jelentős múlttal és komoly nemzetközi tudásbázissal rendelkező kutatási terület, nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. A tudományköziség módszertani előnyeinek felismeréséből egyszersmind újabb feladat is származik. A különböző megközelítésmódok párbeszéde, a módszertani integráció lehetőségének megteremtése…” – idézem a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Programfüzetéből. Mindezen különböző tudományágak eredményeinek összevetése alapján jutottam arra a felismerésre, hogy a magyar történetírás és az általa kialakított, általánosnak nevezhető történetszemélet felülvizsgálását szorgalmazom, mint a hungarológia ma legsürgetőbb feladatát.

A történészeink nagy, összefoglaló munkáikat „a magyar nemzet történetének” nevezték. Asztalos Miklós térténszen kívül a nemzettöténészként nevet szerző Németh László adott csak magyarázatot a nemzet szó értelmezésére a fentebbi szókapcsolatban. Asztalos Miklós világosan fogalmazott: A 13. századra alakult ki a rendek, lényegében a legnagyobb birtokkal rendelkező nemesek nemzete, mely megfogalmazta jogaikat a királlyal szemben és kizárta a magyarul beszélő népesség túlnyomó többségét, a jobbágyokat, a nemzetből. Dózsa György vele egy második nándorfejérvári diadalban reménykedő mintegy hetvenezer kuruc kivégzése után Werbőczi fogalmazta Hármas Könyv szerint a jobbágy a nemes föltétlen és örökös szolgálatára van kárhoztatva, a birtok-képtelen soraikból kikerültek magasabb tisztséget az egyházban sem viselhetnek, „röghöz vannak kötve”, tehát el sem költözhetnek. Mai napig is nagyrabecsült Tripartitum alapján még a 19. században is azt tanították az iskolákban, hogy „a honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép (a jobbágyság) az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra emeltek.” Németh László pedig így fogalmazott 194ö-ben: „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él, (hanem) két külön világban és kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet, /ezzel csak/ … tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek”. (Németh 1992. 1275.) Maga Németh László sem állítja azonban azt, hogy ez minden, kelet-európainak tartott népre egyformán érvényes. Azt írja, hogy irigyli a szerbeket, akiknél minden faluban a nép énekli a szerb történelem utolsó félezer éve vezéreinek, fejedelmeiknek hőstetteit, népszerű hősénekekben. Hasonló hősénekek néhány töredék kivételével, teljesen hiányoznak a magyar népénekekből, helyettük a betyárdalok népszerűek, melyek azokról a magányos népi hősökről szólnak, akik egymagukban az egész világ gazdag hatalmasai ellen fognak fegyvert és szükség szerűen elbuknak. Nietsche, a német filozófus, a magyar puszták betyárjában látta az igazi, mindentől független szabad embert, az Übermentsch megvalósulását, mintáját. A magyarságtudomány, a hungarológia nem támaszkodhat csak a rendi nemzet történelmének ismeretére, annak kutatnia és ismernie kell az egész magyarságnak, a rendi nemzetből kitagadottoknak, a földből minden ember életének szükségleteit megteremtő, mindenkori parasztság igaz történetét is.

A magyar történetírás a 13. századtól kezdve nem az egész magyar nép sorsáról, hanem a nemzet fogalmát kisajátító rendi nemzet küzdelméről szól, arról, hogy miként vívta ki kiváltságait a központi, királyi hatalommal szemben, (mely utóbbi nemegyszer éppen a jogaitól megfosztott jobbágyság, a nép érdekeit is képviselte nemes uraikkal szemben, IV. Bélától II. Józsefig). A haladást egyértelműen e rendi nemzet tagjainak szélesedő szabadságjogainak érvényesülését jelenti, miként sikerült nekik egyre racionálisabban gyarapítani vagyonukat bekapcsolódva Európa nemzetközi kereskedelmi vérkeringésébe. Például már a 13. századtól a magyarországi marhák évenkénti tízezreit exportálták a saját lábain egészen az Atlanti Óceán partjáig és az így szerzett pénzzel hozzáférhettek Nyugat-Európa luxus-javaihoz. Hogy mi volt ennek a külkereskedelmi sikernek az ára, arról csak az utóbbi évek „interdiszciplináris” kutatásai alapján tudtunk meg egyet-mást. Az, hogy ennek az exportnak egyik feltétele volt a legnagyobb birtokos nemesség meggazdagodása a királyi birtokok rovására is, és ezek a nagybirtokosok egymás ellen is véres háborúkat viseltek, hogy marháinak nagyobb legelőterületet biztosítsanak. A történetírás ezt a kort a feudális anarchia korszakának nevezi, ami ellen IV. Béla próbált valamit tenni, ezért az urak nem támogatták őt a tatárok elleni fellépésben, egyenesen kinevették a véres kard körül hordozásával való hadba hívásukat. Megölték Frigyes osztrák herceg segítségével a királyt hűségesen támogató kunok fejedelmét és egész családját, mire azok pusztítva elhagytak az országot. Az elmélyültebb történelmi és demográfiai és néprajzi, valamint régészeti kutatások kimutatták, hogy ez a kor egyben a pusztásodás kora is volt. (Hófer 2009. 51-65., Kubinyi 1997. 106.) Pusztásodás két értelemben is. Egyrészt sokszáz kicsi, a természeti környezetet sokoldalúan kihasználó jobbágyközösség pusztult el ebben a nagyurak egymásellen vívott testvérharcában és az elnéptelenedett kis falvak egykori határát mezővárosok olvasztották be a maguk határába. (Debrecen például mintegy 3ö egykori kis falu határát foglalta magába.) A elpusztult kis faluk nevét és több esetben pontos helyét is ismerjük már a történeti, demográfiai és régészeti kutatások alapján. A pusztásodás másik jelentése: az egykori sokoldalúan művelt táj, szántók, kertek, erdők, ligetek, rétek, halastavak területe fátlan legelővé, szteppévé változott. Ekkor alakult ki a magyar Nagy-alföld pusztája, melynek, képezte a betyárral együtt Magyarország európai képét adja máig. Ezt a folyamatot nagyon kevés történeti adat tükrözi, de a talajtani vizsgálatok meggyőzően bizonyítják. Ezzel a középkori Magyarország legsűrűbben lakott tája pusztult el, lett a mezővárosokkal sokkal gyérebben lakottá, és ami ennél is lényegesebb, elvesztette nemcsak az egész ország népességét eltartó mezőgazdálkodásának nagy részét, hanem népesség-termelő erejét is, demográfiailag passzív, fogyó népességűvé vált. Amikor Lipót császár az Alföld nagy részét alkotó Jászkunságot a Német Lovagrendeknek elzálogosította 1690-ben, az akkor megejtett népszámlálás kimutatta, hogy az ebbe tartozó mezővárosok lakóinak nagy része, nem született ott, hanem távoli, Dél-dunántúli falvakból, például Somogyból, az Ormányságból és a Drávaszögből költözött ide, s ez e beköltözés e kis sokoldalúan gazdálkodó falvakból több évtizedes hagyományra megy vissza és még valamikor a 17. század elejétől folyamatos volt. Napjainkban a fenntartó fejlődés és a természeti környezet problémáival foglalkozó tudomány foglalkozik a biofilia kérdésével. (Gowdy 2004.59.) Eszerint az ember és a természet közvetlen, aktív kapcsolata, alapvető emberi szükséglet, mint a társas lét és táplálkozás. Ha ez sérül, vagy elégtelen, úgy a természettel való eleven kapcsolatból kizárt népesség nem tudja reprodukálni magát. Európa napjainkra mintegy 60-80 %-ban urbanizálódott, elszakadt a természettől, ezért vészesen elöregedett és fogy. Összefoglalva a lényeget: a rendi nemzet tagjainak önző, az egész magyar nép érdekével mit sem törődő kapzsiságnak következménye nem csak Muhi csatavesztés, ahová hadbahívást semmibe véve a nemsurak egy része el sem ment (erről egy kortárs adott hírt) hanem az Alföldnek, mint kultúrájának a pusztulása és népesség-teremtő erejének elvesztése olyan mértékben fogyasztotta meg a magyar nép gazdasági, erkölcsi erejét és népesség-számát is, hogy az egész későbbi történelmünket meghatározta. Minderről Szekfű Gyula azt írta, hogy az Alföld pusztásodásának oka a tatárok és a törökök hadjáratai voltak, s erről az igazságot máig nem tartalmazzák a térténelem-tankönyvek.

A magyar történetírás a későbbiekben is, mindig az uralkodó osztály, a rendi nemzet tagjainak egyre racionálisabbá váló, tőkés gazdálkodását tekintette haladásnak, az ország európaizálódásának, következesen megfeledve az ország többségét alkotó jobbágyság, az egész magyar nép sorsáról. Az 1896-ra, a Milleneumra megjelent a Magyar Nemzet Története még több, forrást és tényt idéz fel az eseményekkel kapcsolatban, mint a korabeli tankönyvek, melyek durván elhallgatják e bűnös, rendi kapzsiságot érintő adatokat. Például ez a mű kitér a Dózsa vezette kereszteseket ért támadásokra és a parasztoktól félő földbirtokosok a keresztesek gyülekezését durván akadályozó intézkedéseire, ugyanakkor több, ebben az időben és utána is használatos tankönyv megtévesztően hazudik. Szószerint idézek az egyikből: „A török elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek … és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak…” (Andrásfalvy 2010 b.45.) A mohácsi csatavesztés több részlete, körülménye máig tisztázatlan: egyes csapattestek késlelkedése vagy a király halálának körülményei, de minden esetre másként végződött volna, ha él az a megközelítően 60-70.000 „keresztes”, akiket Dózsával együtt kivégeztek az urak.

Még néhány példa a magyarság történelmét meghatározó esemény, tény kétféle értelmezésére. A rendi Magyarország történelme úgy emlegeti Mária Teréziát, mint a kegyes királynőt, aki egyértelműen a jobbágyok mellé állt és enyhített az azokat sújtó rendszabályokon, mérsékelte terheiket és szabad költözködésüket is engedélyezte, keresztény lelkiismeretre hivatkozva. Ez igaz, de a sokat emlegetett úrbéri rendelete tulajdonképpen törvényesítette a földbirtokosoknak azt a követelését, hogy a jobbágyaik közös használatában lévő erdőket és árterületeket immár jogosan maguk kisajátíthassák. A rendelet jobbágyközösségeket közös használati területeinek, erdeinek, ártéri legelőinek nagyságát a jobbágyok művelés alatt álló területeinek arányában határozta meg. Tehát több, telekre felosztott mezőgazdasági művelés alatt álló föld után több erdő és árterület járt a faluközösségeknek. Így éppen azok a faluközösségek jártak legrosszabbul, melyek megélhetését, gazdálkodását nem a szántóföldi művelés, hanem a közös erdő és árterület, legelő és rétgazdaság biztosította. E sokoldalúan, közös területen gazdálkodó közösségek e változatos műveléssel sokkal több értéket állítottak elő, mint szántóföldi gabonatermesztéssel. Igen, de a közös erdőkben, ártereken folytatott gyümölcstermelés, állattartás, méhészkedés, kertészkedés és halászat után a földesúrnak járó tized értékesítése, pénzért, a földesúr számára szinte lehetetlen volt. Neki nagytömegű, könnyen nem romló gabonára, fára volt szüksége. Mihez kezdett volna akár csak nagytömegű gyümölcs, kerti termelvény, zöldség, hal, s mindenféle állat tizedével, hol értékesíthette volna azokat? Ezért sokfelé meg az 1767-es úrbéri rendelet előtt, erőszakosan is kisajátította a jobbágyok erdeit, hogy azokat kiirtva annak földjét gabonatermelésre alkalmassá tegye és azon kialakítsa saját, majorsági gazdálkodását, melyhez eleinte a telkes jobbágyok megemelt robot-napszáma, majd telek nélkül maradt zsellérek, nincstelenné vált napszámosok biztosították volna a szükséges kézimunkát. Az úrbéri rendelet kihirdetése előtt e kisajátítások több helyen is elkeseredett ellenállásba és azt követő véres megtorlásokba torkollottak. Például a Festetichek csurgói uradalmában az erdőt átadni nem hajlandó jobbágyok vezetőit a herceg katonaság bevetésével lefogata és Csurgó főterén lefejeztette 1749-ben, lévén neki ehhez „pallosjoga”. (A Festeticheket a történelmünk azért emlegeti, mert nevükhöz fűződik az egyik első, mezőgazdasági ismereteket oktató tanintézet Keszthelyen. Ezeket az ismereteket nem a jobbágyok, hanem az uradalmak gazdatisztjei sajátították el.) Mária Terézia úrbéri rendeleteit követően több évtizedig is eltartottak az elkülönözések, vagyis a közös használatú területek kisajátítása és azok kimérése. 1750 körül a megművelt mezőgazdasági területnek alig 5 %-a volt majorsági, vagyis földesúri, vagy allodiális kezelésben. E század végre, a II. József császár idején, 1790-ben megejtett részletesebb fölmérés alapján volt több olyan megye, ahol a majorsági féld nagysága meghaladta a megművelt föld 40 %-át is. Ugyanebben az időben az erdők több, mint 90 %-a, a rétek, árterületek mintegy 50-60 %-a volt kizárólagos földesúri kezelésben. Ezzel született meg a magyarországi nagybirtok, mely az ország mezőgazdasági termőterületének mintegy 30 %-át foglalta magába. (Bartha /ifj/ 1996. 33-79.) Ez Európában a legnagyobb arányú nagybirtokot jelentette, melyhez hasonló arányú csak Oroszországban volt. A nagyüzemeknek ez az aránya csak az 1945-ös földreform során szűnt meg, egy időre!

Hasonlóan ellentmondásos a magyarországi vízrendezések, folyószabályozások ügye. Már a 18. század elején felmerült a központi kormányzat szorgalmazására, egy nagyléptékű folyamszabályozási és ármentesítési tervezet. Krieger Sámuel részletesen kidolgozott tervezete szerint a magyarországi folyók a hazánkban termelt és Nyugat-Európában igen keresett gabona kivételét tette volna lehetővé, vízi úton. Először a Szávát szabályozták, tették hajózhatóvá, majd a tervezet lehetővé tette volna, hogy a Szamoson, Erdélyben megrakott uszályt a Maroson, Tiszán és a később meg is épült Tisza-Dina csatornán át, fel a Sión a Balatonig ‒ a Balaton egy keskeny hajózó csatornává zsugorították volna, és a felülete a lecsapolás után a környező földbirtokosok majorsági földjévé lett volna ‒, a Balatontól a Zalán át a Murába vezetett csatorna segítségével Grátz piacteréig vontathatták volna. Az ármentesítéssel s vízöntéstől megszabadított, eddig közös használatban lévő felületek csaknem mind a földbirtokosoké lettek és az okon gabonatermesztésbe foghattak. Szerencsér ez a tervezet csak részben valósult meg, de tény, hogy Európában az egyik legnagyobb méretű vízrendezés hazánkban történt, Hollandiához hasonlóan. Történetírásunk ezzel, a Széchenyi Istvánnal és Vásárhelyi Pál nevével összekötött, lényegében már csak a 19. század elején végbement munkálatokat második magyar honfoglalásnak nevezi, mert az Alföld mezőgazdaságilag művelhető területe egy harmadával megnőtt. Évtizedes munkálatok szinte teljesen eltüntették a magyarság hagyományos, már az egyik óhazában, a Volga menti Magna Hungáriában is működő ártéri gazdálkodását, mely egészében több értéket termelt az ember számára, mint az árvíztől megmentett földek gabonatermesztése. Erről a 8. század arab, perzsa földrajzi munkák tanúskodnak, valamint középkori Magyarországot bejárt külföldi utazók jelentései, melyek mind csodálatos halbőségről és páratlan ízű gyümölcsökről és kertészeti termékekről szólnak. Ez az ártéri gazdálkodás mutathatna utat a mai mezőgazdasági termelésünk számos problémájának megoldására is, hiszen ma, lerövidített és elmélyült Tiszában évenként többszázezer tonna műtrágya értékű, termékeny iszapot kergetünk a Fekete-tengerbe, ami azelőtt szétterülve itt maradt, miközben a belvizeket csak nagy költségekkel tudjuk beemelni a megmagasított gátak közé. Ezeket a jövőben is is tovább kell emelnünk, mert a hullámtér lassan feltöltődik, miközben szárazság idején az egykori, víztől megmentett ártérben kipusztul a növényzet. Ma a Tiszából az 1840-es évekig kifogott halmennyiség 1 %-át sem fogjuk ki, pedig a hal a legegészségesebb fehérje tápláléka az embernek. Ma, Európában egy főre számítva a legkevesebb halat hazánkban fogyasztjuk. (Andrásfalvy 2000. 709-719.)

Magyarországon gyümölcs és más, kerti ás szántóföldi termelvényeinek beltartalmi értéke, másutt utolérhetetlen zamata a napfényes órák nagyobb számának bolt köszönhető, miközben szükséges vizet, az Alpokban lehullott csapadékok a nyár elején onnan rendszeresen megérkező, és emberi munkával kezelt, szét- és elvezetett árvizek biztosították a napsütötte Alföldön.

Már az eddigiek alapján megfogalmazhatunk két meghatározó gazdálkodási – és történeti szemléletet. A racionálisnak, modernek, haladónak nevezett gazdálkodási elv: minél kevesebb befektetéssel rövid idő alatt minél nagyobb tömegű árú megtermelése, és annak nyereséges eladása. A termelő egyén független, szabad, semmi nem korlátozhatja abban, hogy a lehető legnagyobb haszonnal gazdálkodjon. Ennek alapján a nagyüzem s modern, kifizető gazdálkodási forma. Ezzel szemben áll a parasztság ősi, gazdálkodási elve, mely a természeti környezet sokoldalú kihasználásával magas-szintű önellátásra törekszik, de úgy, hogy gondoskodik a kihasznált természeti források fenntartásáról, sőt, azokkal emberi munkával együttműködve gondoskodott a természet folyamatok bővítéséről, vagyis a jövő nemzedék szükségletei fedezéséről is, ugyanakkor ez a paraszti közösség elismerte minden tagjának egyenlő jogát a természeti források felhasználására. A paraszti faluközösségek Magyarországon is a 18. századig tagjaik egyenlő haszonvételt biztosítottak a közösen birtokolt erdő- és árterületekből és a különböző földminőségi dűlőkben lévő telekrészeket bizonyos idő elteltével újraosztották, úgy, hogy mindegyikből jutott mindenkinek, aki igényelte azt. Sorshúzással döntötték el a földdarabok sorrendjét s dűlőn belül, ezt nevezték nyilas osztásnak. Sajnos, az erdők, árterületek közös használatának részletesebb mikéntjéről
már nem tudhatunk sokat, mert lényegében ez a közösségi, sokoldalú erdő-és ártéri haszonvétel megszűnt az úrbérrendezés és a vízszabályozások során. Kevés, csak ezzel foglalkozó forrás maradt csak fenn és az emlékezeteket sem gyűjtöttük fel időben. Mégis annyit megállapíthatunk, hogy például az Ormányságban vagy a Duna mentén lévő falvak fő jövedelme nem a szántóföldi gabonatermesztésből származott, hanem az erdőkben, érterületeken folytatott gyümölcs- és kerti vetemények (paprika, káposzta, tök stb.) termeléséből, állattartásból és halászatból származott. Egy, a 18. század végi madocsai összeírásból kiderült, hogy eg egy gazdának több tonna gyümölcs is teremhetett (alma, körte, szilva), melynek javát nyersen, aszalva vafy csigernek, ecetnek vagy éppen lekvárnak feldolgozva fogyasztották, nagy részét távoli piacokon értékesítették, hibás, sérült, kukacos vagy apró darabjait állataikkal etették fel. Ugyanakkor Magyarországon is az állatok falombbal való etetése és téli, ártéri legeltetése jelentősebb volt, mint a szénás, abrakos, istállózó tartás, mely csak a 19. század folyamán terjedt el, vált meghatározóvá. Észak-Európában, Skandinávban tovább fennmaradhatott a jobbágyok és szabad parasztok sokoldalú erdőművelése. Karl von Linné, a híres svéd botanikus, a 18. század második felében, Gotland szigetén talált és csodált rá a sokoldalú paraszti erdőművelés legszebb formájára, makk- és gyümölcstermő nagy fák, két-három évenként csonkolt, lombtakarmánynak nevelt fák és fák közt kialakított füves terek együttesére, ami állandó emberi gondoskodást, kezelést kívánt. Ennek, a mai angol-parkra emlékeztető formációnak svéd neve änge, németül Laubanger volt. (Trier 1963., Andrásfalvy 2014. 23-31.) Véletlenül rá Berzsenyi Dánielnek egy Kazinczyhez írt levelében ennek valószínű magyar megfelelőjére, a pagonyra. Berzsenyi szerint „nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőknek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó”. (Berzsenyi 1956. 568.)

Történetírásunk azzal dicsekszik, hogy Mária Terézia hozott Európában elsők közt erdőművelési rendtartást, mellyel lényegébe megtiltotta annak sokoldalú, paraszti használatát, az a földesurak, lehetőség szerint egynemű és egykorú fák tömegárú termelő bortoka lett. Magyarország a 18. század végétől évtizedeken át Európa egyik legnagyobb hamuzsír termelő és főként Angliába exportáló országa lett. Több földesúr telepített Németországból erdeiben kifejezetten hamuzsír-égetésben jártas embereket, akik üveghutákat is létesítettek, de fő jövedelme e alapanyagnak kiviteléből származott.

Az 1848.49-es magyar forradalom és jobbágyfelszabadítás csak a telekkel rendelkező jobbágyok számára adott földbirtokot, az akkorra már több milliósra növekedett, föld nélküli zsellérek, cselédek, napszámosok nem jutottak földhöz, Táncsis, Petőfi és a hozzájuk hasonló radikálisabb forradalmárok magukra maradtak. Ennek ellenére a magyar földesurak és a volt jobbágyok között olyan nemzeti összefogás jött létre, mely eddig, talán Hunyadi János nándorfehérvári győzelme óta, még nem volt, de ez sem volt teljes. A legszegényebbek nagy része kimaradt belőle. A forradalom és szabadságharc, majd a kiegyezés után az államhatalom a nagybirtokosok mellé állt és meghozta a hitbizományok védelmére a törvényeit. 1871-ben, az 1767-es úrbéri rendelethez hasonlóan, a magyar képviselőház megszavazta az u.n. arányosítási törvényt, a volt szabadalmas székelyek közösen használt havasainak, erdeinek kisajátítására. Eddig a faliközösségek közszékelyei mind rendelkeztek a havasok használatára vonatkozó joggal. Az új törvény a havasokat felosztotta, és azokból a völgyekben nagyobb birtokokkal rendelkező földesurak birtokainak arányában kaptak erdőrészt. A kisbirtokos, vagy már mezőgazdasági területtel nem rendelkező székelyek alig kaptak néhány hold erdőt, azt is a hetedik határban. Ugyanakkor az arányosítás költségeit egyenlőképpen osztották szét. Sok így korábbi jogaiktól megrövidített közszékely eladósodott, hogy házát feje fölül elárvereztette a magyar bank, majd a csendőrök kikergették eddigi otthonából. A székely kisgazda felvette tehénkéje hátára kis batyuját és gyermekeivel megindult Moldovába. Több tízezer szegény székely vándorolt akkor ki Bukarestbe vagy Moldovába, mely kivándorlásról a magyar történtírás, még a legutóbbi, az Akadémia által kiadott Erdély története sem emlékezik meg. Erről a székely kivándorlási hullámról egy sepsiszentgyörgyi tanár, Simón Péter írt egy kis könyvet 1903-ban, melyet meg sem említ a szakirodalom. Az 1936-ban megjelent Történeti Erdély című művében, félreérthetetlenül látszik, hogy a székelység nagyméretű birtokvesztéséről, kivándorlásáról szóló részt kitörölték, így a mondat értelmetlenné is vált. Talán nem véletlen, hogy Mikszáth Kálmán, a Pénzügyminiszter reggelije c. karcolatából is ki van törölve az a mondat, mely a székely kivándorlásról szól, ebben a csonkított formában került bele a középiskolai tankönyvekbe. Hozzá kell tennem, hogy amikor a magyar parlament megszavazta az erdélyi arányosítási törvényt, abban az évben alakította meg a bukaresti ifjúság kezdeményezésére az erdélyi román értelmiség az Albina Bankot, mely minden románnak, aki Erdélyben ingatlant vásárolt, kamatmentes kölcsönt adott. A 19. század végére Erdélyben az Albínának már több tucat fiókja működött. (Andrásfalvy 2014. 35.)

Hallgatnak a magyar történelem egészét áttekintő kézikönyvek és tankönyvek arról is, melyről Berlász Jenő írt 1940-ben. Ebben felidézett egy 1768-ban kelt németnyelvű levelet, melyet név nélkül írt egy erdélyi magyar a Bécsi Császári Udvarnak. Ebben azt olvassuk, hogy Erdélyben sok magyar és német földesúr elkergeti birtokáról a magyar és székely jobbágyait és románokat telepít be helyükre. Sok faluban már román a többség, melyekben azelőtt 20-30 évvel még egyetlen román sem lakott. A hosszú levél nem ír arról, hogy miért, de azt megemlíti, hogy a román alázatosabban szolgálja urát és nem pereskedik vele, mint a magyar. Igazi oka az lehetett, hogy a jobbágyoktól beszedett tized, mindenféle terményből, állatból stb. nem volt könnyen pénzre váltható, de a román gyapjúval fizetett, ami egyre keresettebb lett és raktározva nem romlott meg. Különösen az erdélyi Mezőség lakossága cserélődött ki ezáltal, ezt a tényt Wass Albert saját őseinek történetével kapcsolatban is megemlíti. A többségében már románok lakta Mezőség, kopár, suvadásos hegy és domboldalainak régi magyar neve, erdők, ligetek, művelt kertek és halastavak egykori létére utalnak. A túllegeltetés elpusztította a sokoldalúan művelt tájat, Erdély egykori éléstárát. (Berlász 2010. 27-28.)

Itthon, a hárommillió koldus országában a 19. század végére már megérett egy radikálisabb földosztás, a legszegényebbeket megsegítő társadalom- és gazdaságpolitikát követelő reform-mozgalom létrejötte. A katolikus egyház szociális igazságszolgáltatást követelő, 13. Leo pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának a hatására az Alföldön megmozdultak a szegények és még templomi zászlók alatt követeltek igazságot. Az enciklika kihirdetését több püspök is megakadályozta, és a Katolikus Népszövetség nevű szervezet is elhatárolta magát e radikálisabb követelésektől. A megmozdulásokat, tüntetéseket csendőrök verték szét és sokszáz résztvevőjét ítélték el. Ezért nem alakulhatott meg hazánkban egy igazi, keresztényszociális párt, mely a magyarság többségének felemelésével nemzetté alakíthatta volna népünket. Ennek hiánya is hozzájárult a 20. századi megosztottságunkhoz, és ebből következő vereségeinkhez. Azt a történészt, mely őszintén megírta, és akit XI. Pius pápa a legjobb keleteurópai egyháztörténészként kitüntetett, vitéz Málnási Ödönt, 1937-ben a magyar bíróság börtönbüntetésre ítélte, mert „könyve vádirat a magyar államot évszázadok óta fenntartó nagybirtokos… és tőkés rendszerrel szemben”. Málnási Ödönt 1945-ben bolsevista- és szovjetellenes cikkeiért 9 évi fegyházra ítélték, 1956-ban a szabadságharc leverése után emigrált az Egyesült Államokba. Onnan is menekülni kényszerülve Ausztriában telepedett meg és ott is halt meg nagy szegénységben. Megírta a magyar nemzet 1937 és 1959 közötti történetét is. Bírálhatjuk politikai meggyőződését, de fel kell használnunk a „hivatalos” történetírásból kihagyott vagy kifelejtett, a 21. század beköszöntéséig magyar nemzet többségét adó nép, a nemzetet egyedül gyarapító és a természeti környezettel együttműködő, a biodiverzitást megőrző és védő kisbirtokos és nincstelen földműves parasztnév sorsáról szóló tényeit. Ezek nélkül csonka, hiányos marad magyarságunkról kialakított kép. (Málnási 1959.)

A ma is kifizetőbbnek, racionálisabbnak. Korszerűbbnek tartott nagyüzemi árutermelésnél nem vesszük figyelembe azt, hogy az így, nagyüzemben termelt élelmiszer-nyersanyagoknak mennyire leromlott vas-, vitamin-, nyom-elem tartalma, mennyire veszi magába a védelemre fordított vegyszerek hatóanyagát, mennyire megy tönkre és fogy szerves-anyag tartalma a nagyüzemben használt földnek és végül területén lakókból hányat tart el? Ez a nagyüzemi mezőgazdaság és társadalom, a termőföld és a táplálék minőségét veszélyezteti, hosszabb távon fenntarthatatlan mai formáiban.

A magyarságtudományban is nagy szükség van, amint a politikában is, az őszinte párbeszédre és vitára, hogy ezen alapon tervezzük meg jövőnket. A magyarságtudomány az eddigi történelem-tanításból kirekesztett népet is tanulmányozva, sz egységesített nép-nemzet jövőjének tudománya lehet. 

                                                                                                                                                 Andrásfalvy Bertalan

Irodalom:

Andrásfalvy Bertalan
2000 A vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyománya Magyarországon. Magyar 
          Tudomány 2000/6. 709-719.
2010a A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk. Szent György könyvek. Balaton 
          Akadémia Kiadó. Keszthely.
2010b Történelem a hagyományban. In: Szent László nemese. Bakay Kornél 70 éves. Szerk. 
          B. Perjés Judit, Varga Tibor. Respenna. Budapest. 43-49.
2014 Magyarország földjének és népének múltja, jelen és jövője. MÁS-KOR könyvek 29. 
          Balaton Akadémia Kiadó. Keszthely.

Berlász Jenő
2010 Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság. (Válogatott tanulmányok.) Szerk. Búza János –
           Meyer Dietmar. Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 5. Argumentum  Kiadó. Budapest.

Berzsenyi Dániel
1956 Berzsenyi Dániel összes művei. Széporodalmi Kiadó. Budapest.

Gowdy, John
2004 A biodiverzitás értéke. KOVÁSZ VIII. évf. 1-4. szám.

Hofer Tamás
2009 Az alföld marhatenyésztő monokultúra… Antropológia és/vagy néprajz.
           MTA Néprajzi Kutató Intézet. Budapest. 51-65.

Kubinyi András
1997 A magyar királyság népessége a 15. század végén. In: Magyarország történeti
           Demográfoája (896-1995). Szerk. Kovacsis József. Budapest.

Málnási Ödön
1963 A magyar nemzet története őszintén. München.

Trier, Jost
1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln-Böhlau.







Ungern och islam

Publicerad 2018-03-15 09:44:00 i Allmänt,

Ungerska premiärministern belyste inför beskickningschefer regeringens ståndpunkt i fråga migrationsvågen.
I politisk mening vill Ungern inte anta någon anti-islamistisk synpunkt, och med hänsyn till föreliggande västeuropeiska exempel, vill Ungern inte diskutera heller islams natur – sade Orbán Viktor (OV). ”Vi bara önskar bevara det rådande etniska mönstret i Ungern; Turkiet och Golfstaterna är våra vänner och vi gärna vill finna vägen till dialog med Iran också, sade OV, och tillade att Ungern inte har några som helst problem med de i Ungern befintliga muslimska samfunden, ”vi vill hedra dem och vi är glada för kebabrestaurangerna på Ringvägen” (i Bp, övers. anm.).

Premiärministern manade till att den ungerska ståndpunkten får inte ändras, ”ju mera man angriper den desto mera stringent skall man framhålla den”.

De jó európai képviselőnek lenni

Publicerad 2018-01-25 17:01:00 i Allmänt,

De jó európai parlamenti képviselőnek lenni!

Az EU-parlamenti képviselőknek teljesen kötetlen munkaidejük van, senki nem nézi, hogy mikor, hova járnak el. Semmilyen visszatartó erő nincs, ha valaki nem akar bejárni. Csak rajtuk múlik, hogy mennyit dolgoznak: van, akit havonta csak négy-öt napon, a plenáris üléseken látni.

Ha azokat nem is büntetik, akik nem járnak be dolgozni, a munkamániások nagyon jól járnak: a képviselők ugyanis a fizetésükön felül napidíjat is kapnak azokra a napokra, amikor igazoltan Brüsszelben vagy a strasbourgi plenáris üléseken vannak. Mégpedig nem is keveset: *napi 304 euró, azaz közel 95 ezer forint jár *nekik a költségeik fedezésére.

A számlákat nem kell bemutatni, aki reggel aláírja a hivatalos jelenléti íveket, annak aznapra jár a napidíj. Reggel hétkor nyitnak, és péntekenként nem ritka, hogy a képviselők bőröndökkel állnak ott hosszú sorban, még gyorsan aláírnak, aztán mennek a reptérre, és indulnak haza „hétvégére” - mesélte az egyik volt asszisztens, aki szerint hétköznapokon a bizottsági ülésekről is simán le lehet lépni aláírás után.

Aki havonta 20 napon aláírja a jelenléti íveket, az összesen *6080 eurót, azaz 1 848 320 forintot kap. * Így pedig a fizetésükkel együtt már 3,75 millió forintnál járnak havonta. *

És ez még nem minden, mert a képviselők a munkával járó egyéb költségeikre - irodabérlésre, számítógépekre, telefonszámlákra - is kapnak költségtérítést. A költségtérítést csak egyszer kell igényelni, és onnantól kezdve automatikusan utalják a képviselőnek a *havi 4299 eurót, azaz 1 306 896 forintot.* „Az irodanyitás” bizonyítására csak egy címet kérnek, a bérleti díjról szóló számlákat nem kell bemutatni, úgyhogy elég, ha valaki egy ismerőse címét bediktálja, soha senki nem fogja ellenőrizni, hogy tényleg van-e irodája.

Autó elszámolás:
Egy oda-vissza autóúton simán meg lehet spórolni *1000 eurót (kb. 300 ezer forintot) * -magyarázta az egyik, korábban egy magyar képviselő mellett asszisztensként dolgozó férfi, miért népszerű megoldás ez a képviselők körében.

"Idővel persze arra is rájönnek, hogy nem is muszáj utazniuk, elég, ha egy sofőr megjáratja az autót Budapest és Brüsszel között, és begyűjti a bizonylatokat. De még úgy is nagyon jól járnak, ha a sofőr viszi az autót, elszámolják az utazást, ők meg egy olcsó fapados jeggyel hazarepülnek". Havi négy utazással számolva így könnyen megtakaríthat magának egy képviselő még *egymillió forintot. *

Az ingázáson felül egyéb utazásokat is elszámolhatnak a képviselők, hiszen előfordulhat, hogy konferenciákra vagy más hivatalos rendezvényekre egy másik országba kell utazniuk. Ezeket az utazásokra éves keret van*: 4243 eurót (1 289 872 forintot) * kell beosztaniuk. Ez az összeg nem jár automatikusan, bizonylatok ellenében fizetik ki. "Azt viszont senki nem ellenőrzi, hogy miért utazott oda a képviselő, úgyhogy csak a lelkiismeretüktől függ, hogy mennyire használják munkára, és mennyire nyaralásra ezt a keretet"

A képviselők asszisztenseket, gyakornokokat is alkalmazhatnak, erre is külön keretet kapnak az EP-től. *Havonta 21 209 euróból (6 447 536 forintból) * gazdálkodhatnak, ebből fizethetik ki a segítőiket. Nem véletlenül került bele az EP-képviselőkről szóló törvénybe külön kitételként az, hogy a képviselők nem részesülhetnek ebből az összegből, ugyanis sok esetben elvárták, hogy az alkalmazottak osztozzanak velük. Egy egykori asszisztens szerint hiába a tiltás, ez még most sem ismeretlen gyakorlat.

"Általában úgy egyeznek meg, hogy a pénz kétharmada marad az asszisztensnél, az egyharmadát pedig megkapja a képviselő. Sok ilyen eset van még most is. Van, aki hivatalos panaszt is tesz, de nem tudják ezt ellenőrizni, bizonyítani is nehéz."

A végkielégítést az EP-ben töltött évek után fizetik, minden év egy hónapot ér, de legalább hat hónapot mindenki megkap, és akármilyen sokáig volt valaki képviselő, legfeljebb *kétévnyi fizetés jár neki*. A 2009 óta EP-képviselő Bokros Lajos például biztosan nem fogja folytatni a munkáját, mert a pártja nem tudott listát állítani, így öt év képviselőségért még félévnyi fizetést, azaz nettó 11,4 millió forintot fog kapni.

"Igyatok csak, próbáljátok ki a legdrágább söröket, ingyen van, mindent fizetnek!" - buzdította egy magyar európai parlamenti képviselő néhány évvel ezelőtt egy brüsszeli kocsmában azt a tucatnyi újságírót, akiket azért utaztatott ki, hogy közelről is bemutassa nekik, milyen fontos intézmény az Európai Parlament.

Egy busznyi vendég jól hoz a konyhára. A cikkünk elején említett sörözést persze nem az eddig felsorolt keretekből állta a magyar EP-képviselő, hanem még *erre is külön pénzt kapott. * Minden képviselőnek lehetősége van rá, hogy évente 110 vendégnek megmutassa, hogyan működik az Európai Parlament. A vendégeknek legalább 10 fős csoportokban kell érkezniük, és a képviselő évente legfeljebb öt csoportot hívhat, tehát úgy jár a legjobban, ha minél több embert összeszervez egyszerre.

Az ismeretterjesztő munkát és a vendégfogadást az EP támogatja. Az utazásra kilométereként 0,09 eurót fizetnek egy vendég után. Ez azt jelenti, hogy egy Budapestről érkező vendégért körülbelül *243 eurót (73 872 forintot) kap a képviselő. *Ez bőven fedez egy fapados repülőjegyet is. Az étkezésekre vendégeként *40 eurót (kb. 12 ezer forint) *, a szállásra pedig *60 eurót (kb. 18 ezer forint) * fizetnek, azaz nagyjából összesen százezer forintot kapnak egy vendég után.

Az egyik asszisztens tapasztalata szerint vannak olyan képviselők, akik csak megutaztatják a csoportot, reggel jönnek a fapadossal, kapnak egy ebédet Brüsszelben, este pedig mennek haza: ezt *80-90 euróból ki lehet hozni, * úgyhogy bőven marad a támogatásból. De, akik mesterei a spórolásnak, azok inkább összegyűjtenek egy busznyi látogatót, ami sokkal olcsóbb, mint a repülős utaztatás. Ráadásul minél messzebbről jön a vendég, annál több pénz jár utána. Egy busznyi iskoláson legalább 13-14 ezer eurót (körülbelül 4 millió forintot) meg lehet spórolni" - mesélte a volt asszisztens, aki maga is segédkezett ilyen utazások szervezésénél.

*...AZÉRT NAGYON KÍVÁNCSI LENNÉK ARRA, HOGY EURÓPÁBAN MINDENKI TISZTÁBAN VAN MINDEZEKKEL??? ...KINEK KERÜL EZ ENNYIBE, MINT AMENNYI??? ...MIÉRT ÉS MEDDIG MEHET EZ ÍGY, MIKÖZBEN EURÓPA EGYRE SZEGÉNYEDIK, ÉHEZIK???!!!*

Ha erre nem forr fel az agyad, sürgősen keresd fel a háziorvosodat!

Üdv
Jóska, Sopron, 2018.01.19
 
Az írást egy megbízható, komoly barátomtól kaptam e-postán (AN).

Utkast: Jan. 25, 2018

Publicerad 2018-01-25 16:59:42 i Allmänt,

De jó európai parlamenti képviselőnek lenni!

Az EU-parlamenti képviselőknek teljesen kötetlen munkaidejük van, senki nem nézi, hogy mikor, hova járnak el. Semmilyen visszatartó erő nincs, ha valaki nem akar bejárni. Csak rajtuk múlik, hogy mennyit dolgoznak: van, akit havonta csak négy-öt napon, a plenáris üléseken látni.

Ha azokat nem is büntetik, akik nem járnak be dolgozni, a munkamániások nagyon jól járnak: a képviselők ugyanis a fizetésükön felül napidíjat is kapnak azokra a napokra, amikor igazoltan Brüsszelben vagy a strasbourgi plenáris üléseken vannak. Mégpedig nem is keveset: *napi 304 euró, azaz közel 95 ezer forint jár *nekik a költségeik fedezésére.

A számlákat nem kell bemutatni, aki reggel aláírja a hivatalos jelenléti íveket, annak aznapra jár a napidíj. Reggel hétkor nyitnak, és péntekenként nem ritka, hogy a képviselők bőröndökkel állnak ott hosszú sorban, még gyorsan aláírnak, aztán mennek a reptérre, és indulnak haza „hétvégére” - mesélte az egyik volt asszisztens, aki szerint hétköznapokon a bizottsági ülésekről is simán le lehet lépni aláírás után.

Aki havonta 20 napon aláírja a jelenléti íveket, az összesen *6080 eurót, azaz 1 848 320 forintot kap. * Így pedig a fizetésükkel együtt már 3,75 millió forintnál járnak havonta. *

És ez még nem minden, mert a képviselők a munkával járó egyéb költségeikre - irodabérlésre, számítógépekre, telefonszámlákra - is kapnak költségtérítést. A költségtérítést csak egyszer kell igényelni, és onnantól kezdve automatikusan utalják a képviselőnek a *havi 4299 eurót, azaz 1 306 896 forintot.* „Az irodanyitás” bizonyítására csak egy címet kérnek, a bérleti díjról szóló számlákat nem kell bemutatni, úgyhogy elég, ha valaki egy ismerőse címét bediktálja, soha senki nem fogja ellenőrizni, hogy tényleg van-e irodája.

Autó elszámolás:
Egy oda-vissza autóúton simán meg lehet spórolni *1000 eurót (kb. 300 ezer forintot) * -magyarázta az egyik, korábban egy magyar képviselő mellett asszisztensként dolgozó férfi, miért népszerű megoldás ez a képviselők körében.

"Idővel persze arra is rájönnek, hogy nem is muszáj utazniuk, elég, ha egy sofőr megjáratja az autót Budapest és Brüsszel között, és begyűjti a bizonylatokat. De még úgy is nagyon jól járnak, ha a sofőr viszi az autót, elszámolják az utazást, ők meg egy olcsó fapados jeggyel hazarepülnek". Havi négy utazással számolva így könnyen megtakaríthat magának egy képviselő még *egymillió forintot. *

Az ingázáson felül egyéb utazásokat is elszámolhatnak a képviselők, hiszen előfordulhat, hogy konferenciákra vagy más hivatalos rendezvényekre egy másik országba kell utazniuk. Ezeket az utazásokra éves keret van*: 4243 eurót (1 289 872 forintot) * kell beosztaniuk.
Ez az összeg nem jár automatikusan, bizonylatok ellenében fizetik ki. "Azt viszont senki nem ellenőrzi, hogy miért utazott oda a képviselő, úgyhogy csak a lelkiismeretüktől függ, hogy mennyire használják munkára, és mennyire nyaralásra ezt a keretet"

A képviselők asszisztenseket, gyakornokokat is alkalmazhatnak, erre is külön keretet kapnak az EP-től. *Havonta 21 209 euróból (6 447 536 forintból) * gazdálkodhatnak, ebből fizethetik ki a segítőiket. Nem véletlenül került bele az EP-képviselőkről szóló törvénybe külön
kitételként az, hogy a képviselők nem részesülhetnek ebből az összegből, ugyanis sok esetben elvárták, hogy az alkalmazottak osztozzanak velük. Egy egykori asszisztens szerint hiába a tiltás, ez még most sem ismeretlen gyakorlat.

"Általában úgy egyeznek meg, hogy a pénz kétharmada marad az asszisztensnél, az egyharmadát pedig megkapja a képviselő. Sok ilyen eset van még most is. Van, aki hivatalos panaszt is tesz, de nem tudják ezt ellenőrizni, bizonyítani is nehéz."

A végkielégítést az EP-ben töltött évek után fizetik, minden év egy hónapot ér, de legalább hat hónapot mindenki megkap, és akármilyen sokáig volt valaki képviselő, legfeljebb *kétévnyi fizetés jár neki*. A 2009 óta EP-képviselő Bokros Lajos például biztosan nem fogja folytatni a munkáját, mert a pártja nem tudott listát állítani, így öt év képviselőségért még félévnyi fizetést, azaz nettó 11,4 millió forintot fog kapni.

"Igyatok csak, próbáljátok ki a legdrágább söröket, ingyen van, mindent fizetnek!" - buzdította egy magyar európai parlamenti képviselő néhány évvel ezelőtt egy brüsszeli kocsmában azt a tucatnyi újságírót, akiket azért utaztatott ki, hogy közelről is
bemutassa nekik, milyen fontos intézmény az Európai Parlament.

Egy busznyi vendég jól hoz a konyhára. A cikkünk elején említett sörözést persze nem az eddig felsorolt keretekből állta a magyar EP-képviselő, hanem még *erre is külön pénzt kapott. * Minden képviselőnek lehetősége van rá, hogy évente 110 vendégnek megmutassa, hogyan működik az Európai Parlament. A vendégeknek legalább 10 fős csoportokban kell érkezniük, és a képviselő évente legfeljebb öt csoportot hívhat, tehát úgy jár a legjobban, ha minél több embert összeszervez egyszerre.

Az ismeretterjesztő munkát és a vendégfogadást az EP támogatja. Az utazásra kilométereként 0,09 eurót fizetnek egy vendég után. Ez azt jelenti, hogy egy Budapestről érkező vendégért körülbelül *243 eurót (73 872 forintot) kap a képviselő. *Ez bőven fedez egy fapados repülőjegyet is. Az étkezésekre vendégeként *40 eurót (kb. 12 ezer forint) *, a szállásra pedig *60 eurót (kb. 18 ezer forint) * fizetnek, azaz nagyjából összesen százezer forintot kapnak egy
vendég után.

Az egyik asszisztens tapasztalata szerint vannak olyan képviselők, akik csak megutaztatják a csoportot, reggel jönnek a fapadossal, kapnak egy ebédet Brüsszelben, este pedig mennek haza: ezt *80-90 euróból ki lehet hozni, * úgyhogy bőven marad a támogatásból. De, akik mesterei a spórolásnak, azok inkább összegyűjtenek egy busznyi látogatót, ami sokkal olcsóbb, mint a repülős utaztatás. Ráadásul minél messzebbről jön a vendég, annál több pénz jár utána. Egy busznyi iskoláson legalább 13-14 ezer eurót (körülbelül 4 millió forintot) meg lehet spórolni" - mesélte a volt asszisztens, aki maga is segédkezett ilyen utazások szervezésénél.

*...AZÉRT NAGYON KÍVÁNCSI LENNÉK ARRA, HOGY EURÓPÁBAN MINDENKI TISZTÁBAN VAN MINDEZEKKEL??? ...KINEK KERÜL EZ ENNYIBE, MINT AMENNYI??? ...MIÉRT ÉS MEDDIG MEHET EZ ÍGY, MIKÖZBEN EURÓPA EGYRE SZEGÉNYEDIK, ÉHEZIK???!!!*

Ha erre nem forr fel az agyad, sürgősen keresd fel a háziorvosodat!

Üdv
Jóska, Sopron, 2018.01.19

Folken vaknar

Publicerad 2017-11-24 23:41:00 i Allmänt,

Nov 16, 2017 │Blogg, Dr. László Csizmadia│
 
Vår gamla kontinent formligen ropar efter en förnyelse av dess styre. Det är förlusten av vår försvarsförmåga som utgör det största hotet denna gång. Galna försök av imperiebygge och ökande maktbegär börjat sprida sig alltmer över kontinenten.
 
I sin välfärd slumrande Europa reagerar med en viss fördröjning, de nya erövrarna har fått ett försprång. Historiens stilla flöde rullar nu i vågor. Europas stormakter börjar betrakta varandra med misstänksamhet. Ett ännu större problem är det att ledarna i vissa länder vägrar lyssna på medborgarnas röst, partipolitiken har fått en alltmer ökande roll i att avleda uppmärksamheten från samhälleliga ödesfrågor och dess lösningar.
 
De europeiska stormakternas strävan mot hegemoni har blivit alltmer synlig och brexit är det första tecknet därpå. Storbritannien vägrade att knäböja inför en tysk-franska tandem. Resultatet av detta: en betydande försvagning av EU:s såväl militära som ekonomiska system. Macrons Janus ansikte blev uppenbar: hans främsta strävan är att få Tyskland att stå för Frankrikes skuldbörda genom att, för tillfället, erkänna Tysklands ledande roll men samtidigt behålla möjligheten för avancemang längre fram.
 
Detta stormakters pokerspel betraktas med leende medhåll av amerikanska monetära stormakter. Deras agent är György Soros som med sorgfälligt uppbyggda organisationer försöker med manisk iver påtvinga Europa det ”öppna samhällets” ideal. Han använder mutade parlamentärer och NGO grupper för att få fotfäste i EU:s styrande organ.
 
Soros roll är förtruppens: att jämna vägen för en än så länge inte klart synlig organisation med syfte att förena monetära oligarker. Han bl.a. spelade en viktig roll i att störa det amerikanska valsystemet och i att starta mellanösterns och arabländers s.k. vårar med ty följande folkvandringar. Sin förklarade övertygelse om en skickelse gör honom till ett skrämmande fenomen. Hans manifestationer manar oss medborgare och Europas folk till vaksamhet vad Europas framtid anbelangar. Viktigt för Europas medborgare är försvar och fortsatt utbyggnad av sin nedärvda civilisation, att försvara nationell suveränitet och identitet på ett sätt som säkrar framtida vällevnad för våra barn och barnbarn.
 
Att försätta Europas historiska befolkning i en minoritetsställning (genom obligatoriskt kvotsystem) skulle medföra en ökning av skarpa konflikter. Medvetet framkallade motsättningar, eventuellt väpnade sådana med religiösa förtecken, skulle välkomnas av oligarkerna bakom Soros eftersom de skulle underlätta maktövertagandet över Europa; vår kontinent skulle därefter tjäna som brohuvud inför underkuvandet av Asiens ekonomi. De nutida inbjudna slavarna (illegala migranter), deras förväntade billiga arbetskraft skulle i grund och botten tjäna just detta syfte. Styrda av människosmugglare och NGO grupper startade en till synes aldrig sinande flod av vilseledda människor med ingivna föreställning om en paradisisk tillvaro i Europa. Enligt statistiska uppgifter lever 25% av Europas befolkning i fattigdom. En god portion av solidaritet skulle vara välkommen även hos oss.
 
Med kansler Helmut Kohls ord i gott minne hävdar vi att behövande människor skall hjälpas till självhjälp i det land de lever i. Detta synsätt blir mer och mer uppenbart hos allt fler nyktra politiker. Den ungerska regeringen bemödar sig i att hjälpa till där det behövs på ort och ställe. Vid FN:s senaste session som handlade om kristenhetens förföljelser rönte Ungerns bemödanden erkänsla såsom ett exempel för andra att följa. Europas folk börjar ge uttryck för sitt missnöje över att EU:s ledande politiker inte vill höra vad medborgarna har för åsikt om den förda politiken. Det är nämligen tydligt a merparten av medborgarna är emot invandring och att detta återspeglas i de senaste nationella valen.



Alain de Benoist

Publicerad 2017-08-19 04:52:00 i Allmänt,

Liberalismen representerar en värld i vilken inget har något värde längre men allt har ett pris”.
Alain de Benoist


     Alain de Benoist, född 11 december 1943, är en fransk akademiker, filosof, författare, journalist och grundare av den etnonationalistisk tankesmedjan GRECE (Groupement de recherche et d'études pour la civilisation européenne, eller Sällskapet för forskning och studier av den europeiska civilisationen) samt förgrundsgestalt inom den franska Nya Högern.
     Benoist läste juridik, statsvetenskap, filosofi och religionshistoria vid Sorbonne. Han har därefter varit redaktör för de två tidningarna Nouvelle Ecole och Krisis. Hans skrifter har även publicerats i flera andra tidningar, varav några av Frankrikes ledande, såsom Le Figaro och Le Monde.
     Sammanlagt har Benoist också skrivit ett femtiotal böcker och över 3000 artiklar med brett ämnesomfång. I boken Vu de droite: Anthologie critique des idées contemporaines (Copernic, 1977) samlade han några av de bästa av dessa, och belönades av Franska akademin med priset Grand Prix de l'Essai efterföljande år.
     Politiskt är Benoist influerad av Antonio Gramsci, Ernst Jünger, Helmut Schelsky och Konrad Lorenz. Han har bland annat riktat kritik mot globaliseringen, liberalismen och invandring till Europa. Dessutom anses han vara en ledande tänkare inom etnopluralismen, en åskådning som menar att olika folkslag bör leva åtskiljda för att bevara världens etniska och kulturella mångfald.

Alain de Benoist
”Liberalismen representerar en värld i vilken inget har något värde längre men allt har ett pris”.
”A liberalizmus olyan világ, amelyben már semminek sincs értéke, de mindennek van ára”.

Vid en snabbkoll på Wikipedia angående de Benoists verk fann jag – föga förvånande – inte ett enda i svensk översättning men väl i de sörre kulturspråken. No more comments are needed!

Ungrarnas rop

Publicerad 2017-08-03 04:13:00 i Allmänt,

Ungrarnas rop på hjälp

Så gripande om det nu vore det sant. Men se, i förljugen god liberal anda, ljuger Birgitta Ohlsson (BO) och Cecilia Wikström (CW) under NA:s ingress ”Demokrati vid ett vägskäl” (NA 27 maj 2017). Deras rappakalja bjuder för all del inte några svårigheter att besvara men uppgiften är desto mera motbjudande: lögnerna är så uppenbara att deras vedergällning kräver en i det närmaste övermänsklig förmåga att behärska sig; om sådan feg smutskastning säger ungrare att ”fällkniven öppnar sig själv i fickan”. Nu skall emellertid vare sig BO eller CW skrika efter polisskydd, i vart fall inte vad mig anbelangar: jag aktar mig noga i akt för att lorta ner mig.

För det första: det är på sin höjd med stora svårigheter hopsamlad skara på 10-14 tusen som ropar på hjälp uppeggad och finansierad av G Soros. Över 9 miljoner ungrare ropar inte utan sköter sitt dagliga värv. Regeringens memorandum stöds redan av snart 1,5 miljoner ungrare och ännu flera lär de bli. Om det vore val nu skulle knappt något av de ”liberala” oppositionspartierna komma över gränsen till riksdagen.

För det andra: Om BO & CW menar med ”liberala värderingar” frihet att ljuga, utan konsekvenser belacka, smutskasta andra, ja, då är det rätt att Orbán inte vill ha den sortens liberalism och han skall ha all heder för det.
 
För det tredje: BO:s och CW:s adjektiv ”vulgärnationalism” är så absurd, så korkad att jag avböjer mig att bemöta det. Möjligen undrar jag om författarna själva vet  vad de egentligen menar.

För det fjärde: Orbán – regeringen – har i för människor viktiga frågor alltid frågat folket och styrt politiken därefter. Om det nu vore så väl att Ryssland ville följa Ungern så ”varför inte”? Men att Ungern skulle vilja följa rådande förhållanden i Ryssland, ja, för att påstå något dumt måste man ha tappat all kontakt med verkligheten.

För det femte: Något statligt kontrollerat censurorgan finns inte ens spår av i Ungern. Dess Medieråd i det närmaste till punkt och pricka liknar dess svenska motsvarighet fast i en förbättrad version: skuldfrågan om kränkning o.d. avgörs av civila domstolar.

För det sjätte: Den akademiska friheten i Ungern är oerhört större än t.ex. i Sverige, där den av liberalerna omhuldade CEU:s motsvarighet aldrig hade kunnat tillkomma. Regeringen vill inte heller förbjuda CEU, trots papegojaktig upprepningar av denna lögn. Vad regeringen vill är ingenting mer än att sagda Soros-organ skall bedriva sin verksamhet på samma villkor som gäller för alla andra ungerska lärosäten. Ja, hur kan man bara sjunka så lågt att ljuga så fräckt även i denna sak?! Att begära en rankningslista av BO/CW angående universitetens kvalitet i Europa/USA, ja, det bryr jag mig inte om, CEU är antagligen inte ens upptagen på en sådan.

För det sjunde: 90-talets ungerska demokratiseringar bl.a. innebar gummikulor, beriden polis med dragna sablar och ”kobra” beväpnade insatsstyrkor mot totalt fredliga nationaldagsfirare (oktober 2006); minst ett dussin mångmiljonärer, miljardärer men lägre pensioner, högre skatter och egenavgifter - för att nu nämna några av ”demokratiseringens” godsaker. Gyurcsánys bärsärkagång på sitt eget folk finns i filmarkiven runt hela Europa, den har aldrig visats i svensk tv, men det går säkert att i sin helhet, oredigerat rekvirera från det ungerska publik service företaget. Där kan man se vad det var som BO:s och CW:d kompisar lyckats åstadkomma under 90-talets ”demokratisering” i Ungern. Men som tur är blev de helt bortsopade 2010 av en överväldigande majoritet av den ungerska valmanskåren.

För det åttonde: Någon ”instruktionsmanual” mot den numera helt tygellösa europeiska s.k. liberalismen behöver ungrarna förvisso inte. Dessutom står det fullständigt främmande för varje ungrare med en IQ runt 100 att ens försöka påtvinga andra länders medborgare just den väg och den livsåskådning de har valt att följa. Ungrare är inga åsiktsfascister och önskar inget annat än att var och en skall bli lycklig efter egen fason.

För det nionde: Det ”historiska förfarandet” som nu EU-parlamentets vänstermajoritet (EU fördragets artikel 7.1) tycks förbereda är i alla dess motivering ingenting annat än ett falsarium. I de ihjälkritiserade samlingslägren får varje vuxen tre, varje barn fem mål om dagen. Vård av personlig hygien är fullt tillfredsställd och eventuella sanitära olägenheter kan inte skyllas på förläggningens personal – än mindre på regeringen. Tillgång till sjukvård finns dygnet runt. Migranterna är inte alls inlåsta, vem som helst av dem får fritt återvända dit de kommit från. Så snart deras ansökningar färdigbehandlats får de lämna förläggningarna och gå dit de bara önskar.

För det tionde: Ungrarna försvarar Europa, det medger numera t.o.m. Fru Merkel, och det gör de för oerhörda kostnader utan kompensation av en enda Euro!
 
Det är fritt fram för Europas folk att bestämma hur och med vilka de önskar leva tillsammans med. Ungrarna månar om Europa och detsamma förväntar sig ungrarna av Europa. De länder som önskar ge upp sin suveränitet får gärna göra det – möjligen skulle ungrarna beklaga det men aldrig ens försöka förhindra någon att göra så. Ungrarna är rädda om sin relativt nyvunna frihet och önskar bara att i lugn och ro få forma sitt liv och det samhälle de en gång skall överlämna till sina barn. Det må hända att detta sticker federalisterna i ögat men det är deras problem, ansvaret ligger hos dem och inte hos ungrarna. Ungrarna vill inte behärska andra och om detta är en oförlåtlig synd så tar syndarna på sig straffet med glädje, lita på det!
Jaha, det var det. Det återstår ännu några stridsrop som Husbondens Röst BO och CW kolporterar att bemöta. Nu är jag dock trött på att ägna mig åt tragikomedin BO och CW totat ihop och på att knacka ner självklarheter. Dessutom tror jag att jag har skrivit allt som är väsentligt i sak. Läsaren anmodas följa gode Descartes´ devis: Cogito ergo sum.
 
NA tog så klart inte in mitt svar. När allt kommer omkring känner jag mig faktiskt en smula smickrad.
AN 

Upp till kamp emot kvalet...

Publicerad 2017-02-27 23:07:00 i Allmänt,

”Upp till kamp emot kvalen…”!

   EU:s uniformsskräddare tar ton på allvar. I typiskt populistiskt maner sprider de, uppifrån neråt, sitt budskap om skadan av att vilja tillhöra en nation. Det ät inte första gången Europas befolkning utsätts för olika uniformsskrädderier. Kommunismen som en gång härskade inom Socialistinternationalen gick bet på uppgiften. Samma sak hände när en tjomme och hans kumpaner ville att Europa skulle bli nationalsocialistisk och klädde sina anhängare i uniform av olika kulörer men, tack och lov, gick även denna strävan om intet. Nu, när uniformer har förlorat sin dragningskraft (utom Jeansen), ändrade vår tids uniformsskräddare taktik, i stället för tyg av olika kvalitet och färg koncentrerade de sig på tankens uniformering: först avskaffade de mer eller mindre religionen (anakron ?), den kristna, för att ersätta den med den i högsta grad lika diffusa som tänjbara religionen som heter liberalism och/eller liberal demokrati. Tolkningsföreträdet för denna nya religion förbehålls – och försvaras med hjälp av karaktärslösa mediedrängar – i stort sett endast för Uniformsskräddarnas Loge. Logen, inte helt olik den för frimurarna, är hemlig, namnet på Stormästaren är höljd i dunkel men till skillnad till frimureri får kolportörerna m.e.m. fritt fält för att verka för Logens målsättning. Främsta arbetsmetod för dessa är användandet av en massa trivialiteter till namn och syfte. Nihil sub sole novum rabblar de med en min av största gravallvar upp allsköns allmängods såsom
   solidaritet (uniform gynnar onekligen sammanhållning),
   fred (i detta sammanhang är väl uniformen ett mera tveksamt medel),
   välfärd (fast här biter de sig i svansen, som bekant är Europas välfärd skapats just under tiden då uniformen var ganska mångskiftande),
    lika värde, jämlikhet (högst subjektiva begrepp, den som inbillar sig att mänskligheten någonsin kan förverkliga dem jagar, som katten, sin egen svans, begreppen kan i bästa fall förverkligas på det personliga planet eller kanske i en mycket liten, begränsad grupp).
   
   Ingen har ännu gett sig på att bevisa huruvida just liberalismen eller för den delen den s.k. liberala demokratin är de allt annat uteslutande, enda saliggörande samhällsfunktionerna för förverkligande av ovan nämnda begrepp. Alla har praktiserats av såväl enskilda som nationer sedan urminnes tider då rådande läge så medgav (som exempel på solidaritet kan nämnas att Ungern mottog över 300 000 polska flyktingar oavsett religion och hjälpte samtidigt polska armén med bl.a. ammunition i kampen mot de sovjetiska angriparna under Andra Världskriget). Begreppen är inga innovationer av vare sig liberalismen eller liberal demokrati, de är inbäddade i människans gener, i hennes tankegods i stort sett vare sig hon vill eller inte – förutsatt att hon lämnas i fred från falska profeter. Den ofta torgförda idén om en europeisk identitet kan förvisso vara lockande för många, framför allt för dem med benägenhet till okritiskt accepterande av frälsningsdogmer. På liknande sett är det då och då kaxigt hävdade världsmedborgarkapet ett intetsägande – och till intet förpliktande – status.
 
Solidaritet, fred, lika värde och jämlikhet lär man sig som barn i familjen. Strävan efter välfärd får människan med sig som medlem i en familj. Det viktigaste för människan, hennes identitet, får hon först av sina närmaste inom familjen. Dessa entiteter förvärvas och grundläggs undan för undan i allra första hand inom familjen. Först när dessa och några andra entiteter t.ex. som ansvar, plikt, hänsyn m.m. blir inrotade i människan på väg mot vuxenlivet blir hon mogen att ty sig till andra med i mångt och mycket samma värdering, dock utan att behöva ge upp sin identitet. I gynnsamma fall kan människan identifiera sig utanför familjegemenskapen genom grupptillhörighet som därefter kan mogna till nationstillhörighet som är det ultimata stadiet för behållande av en identitet. Bortom den nationella identiteten blir människan mer och mer amorf till sitt väsen. Hon tappar mer och mer av den styrka som en verklig identitet ger, t.ex. som den nationella kan erbjuda; hon blir en världsmedborgare utan någon egentlig fast mark under fötterna, hon får det svårt att känna igen sig, känna sig hemma. Individen utan fast förankrad identitet kan när som helst råka ut för att bli värderad efter just det behov Uniformsskräddarnas Loge för ögonblicket kan ha av henne, eller också blir man kastad, bildligt talat, på sophög såsom vilket som helst värdelöst föremål, som helst något man för ögonblicket eller för en obestämd framtid inte har någon nytta av. 









Vrångbilder av ungrarna i världen och hos oss själva, Del I

Publicerad 2016-12-03 21:34:00 i Allmänt,

Andrásfalvy Bertalan

Del I

Vrångbilder om ungrarna i världen och hos oss själva

(A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk)

 

Balaton Akademiai Kiadó 2010

Andra förbättrad utgåva

ISBN: 978-963-87732-2-7

ISSN: 1789-6819

 

(Szent György Könyvek, Szijártó István szerkesztő)

Sankt Georg Böcker, red. Szíjártó István

 

I samband med att påven Johan Paulus II kanoniserade bröderna Cyril (Konstantin) och Metod samt gav dem titeln Europas skyddshelgon sände han ut en encyklika till världens alla hörn. I akt och mening att presentera apotlarnas tidsepok skrev den tjeckiske professorn vid Universitas Angelicum följande kommentar till encyklikan: Ungrarnas uppdykande i Karpatbäckenet medförde ett katastrofalt slut för det Stor-mähriska riket och för den slaviska missionen i området. Ungrarna utrotar i denna apokalyptiska tid allt levande för att bereda plats åt dem själva. De är Asiens sändebud liksom hunnerna och senare tatarerna och turkarna var. Liksom Attila sändes som Guds gissel över det syndfulla Europa sändes ungrarna som Guds straff eftersom hövdingen Svatopluk ju fördrev Sankt Metods efterföljare Sankt Gorazd, ärkebiskopen av Pannonien, tillsammans med hans lärjungar. De flydde till Bulgarien där de avslutade översättningen av de Heliga Böckerna till slaviska (Somorjai 1996, s. 31-32). Så känner Europa ungrarna än i dag och denna ”identifiering” enligt ovan är en gammal tjeckisk legend. Historikern och politikerna Frantisek Palacky åberopar i sitt arbete Cosmas av Prag (omkring 1110) vilket anser ungrarnas ankomst vara Guds straff. Att ungrarna skulle utplåna allt som kommer i deras väg hämtar Palacky från Leo den vise (omkring 900-talet) som skriver att i motsats till de kultiverade folken han presenterar i sitt verk nöjer sig ungrarna inte med att fienden efter förlorat slag flyr utan förföljer den och utplånar den till siste man. Det är Leo den vise, kejsare i Bysans, som kallar ungrarna skyter. Ungefär vid samma tid identifierar man ungrarna som hunner efter en grekisk krönikörs penna, krönikören även anför namn som ungroi och turkoi som ungrarna fått genom tidigare östeuropeiska politiska kontakter. Efter Ungrarnas första strövtåg i Västeuropa står det att läsa i Schwäbisk årsbok 862 att det var hunnerna som anföll de kristna. När ungrarna strövade i området mellan sydliga Karpaterna och Svarta Havet samt i Bulgarien, står det i Fuldas årsbok 894 att avarerna hade kommit tillbaka. Regino, ärkebiskopen i Prüm, är den förste som i Västeuropa fastslår 906 att ungrarna är skyter. Ungrarna genomför omkring femtio oväntade strövtåg i Västeuropa . Under medeltiden hävdade i stort sett varenda skriftställare att när det gällde ungrarna var det frågan om samma nomadfolk som skyter, sarmater, hunner, avarer, ungrare – senare även tatarer och turkar; de kom från Gogs och Magogs land, från fjärran gräsbevuxen steppland och understundom anföll det kultiverade Västeuropa för att föröda och plundra det ty, dessa nomader är odugliga till att föra ett flitigt och arbetsamt liv, deras enda sät att leva är att förtrycka och plundra fridsamma, kultiverade folk (Győrffy 1977, s. 15- ).I sitt lika omfattande som grundliga verk ”Vad är ungraren?” (1939, red. Gyula Szekefű) skriver Sándor Eckhardt om ”utlandets bild av ungrarna” och dess variationer under historien. Visserligen är skriftens första mening på sätt och vis vilseledande där han skriver att ungrarnas dåliga rykten skulle bero på de ”rövartåg” ungrarna genomfört efter sin ankomst till Karpatbäckenet. Men redan i nästföljande mening korrigerar han sig själv: ”Men denna bild […] på ett tidstypiskt sett beror inte på erfarenhet utan på snusförnumstiga åskikter”. Med detta menade han att vrångbilden av ungrarna var i stort sett färdig långt innan de hade visat sig i Europa; i antika skrifter finner man uppgifter om barbarer, så småningom om skyter och med dessa identifierade hunner. Bilden man skapat av ungrarna var: de är fruktansvärda, frånstötande, baksluga i krig; de är svikare, de bryr sig inte om löften och överenskommelser vidare är de upproriska, älskar pompa och ståt, slåss gärna med varandra; de äter häst -, varg-, hund- och kattkött rått, dricker fiendens blod, sliter ut dess hjärta, styckar och äter det för att stegra sitt mod; de halshugger sina besegrade fiender och gör kalkar av skallarna för att dricka därur o.s.v. Mycket av alla dessa förfärligheter står i dag att läsa i rumänska läroböcker med tilläggen: ”… deras kroppsbyggnad är satt, de har torrt huvud och små ögon, näsan är platt och deras armar hänger ner som på apor; de sitter alltid till häst och har kroksablar och ylar som vilda djur”. Eckhardt visade att beskrivningen går tillbaka till Ammianus Marcellinus´ beskrivning av hunner men läroboksförfattaren lät bli att notera denna ”lilla”, i verkligheten viktiga detaljen.

Mitt i denna vrångbild tindrar dock en liten pärla i S:t Elisabets gesalt (som tyskarna påpassligt har expropierat för Tübingens räkning). Legenden om henne är vida känd över hela Europa och har fått figurera i många av våra sagor som den i många fall orättfärdigt förföljda princessan som sedermera visar sig vara den ungerske kungens dotter (vilken hon i verkligheten också var, övers. anm.).

Så har den godtyckligt sammansatt bilden av österns folk ärvts – från skyterna till ungrarna och sedan vidare till tatarerna och turkarna. Rader av dylika betraktelsesätt har dessvärre funnit sin väg till såväl tidigare som dagens historieskrivning och betraktelsesätt vilka med tillräcklig väl underbyggda kritik kan ifrågasättas. Redan Anonymus vindikerade ungrarnas härstamning från hunnerna. Samma åsikt framfördes även av Simon Kézai i sitt verk Gesta Hungarorum om kung S:t László (1272-1282), med ivriga försök att rentvå dessa folk från all den skam som man i Europa hade belastat dem med. Ungrarnas identifiering som hunner kommer, enligt Sándor Eckhardt liksom även enligt många andra ungerska historiker från Västeuropa; dock kan man inte förneka det faktum att denna felaktiga hopblandning har lämnat djupa spår också i ungrarnas historiska självuppfattning, särskilt under romantiken och även ännu än i dag. Med det Hunniska ursprunget motsägande uppfattningen nämligen att ungrarna hör till det finsk-ugriska folken skulle vara en manipulativ Habsburg-konstrunktion kan vi inte hålla med om. Att vi skulle förneka våra hårt sargade språkfamiljer i Baltikum, eller dem som m.e.m. hotas av nationell undergång (samer) bara för att deras historia inte kan mätas med Attlias mått anser jag som moraliskt oacceptabelt. Dessutom ser de gärna oss med aktning och hopp, såsom brödrafolk och de har en hitintills ännu inte helt erkänd folklyrik och -poesi. Ändå, vi har hela tiden med stolthet sett – och ser – tillbaka på våra nomadiserande förfäder lika väl som på vårt släktskap med skyter och hunner (Eckhardt 1939, s. 87-136).

Nomaderna från Öst kom till Karpatbäckenet för där fann de den rätta livsmiljön för deras sätt att leva: de asiatiska stäppernas västligare fortsättning, som en av Karpaterna väl avgränsat ”ö”, Alföld eller som vi i dagligt tal kallar Pustan. Att ungrarna hade kommit av denna anledning är i dag en allmän uppfattning t.o.m. i botanisk litteratur. Hopblandningen av ungrarna med de tidigare och sedermera försvunna nomadfolken i Karpatbäckenet tilltalar än i dag många ungrare; ungrarna fick ju plats till och med i Västeuropéernas litanior: ”De sagittis hungarorum libera nos Domine” (Från ungrarnas pilar rädda oss Herre). I språkområden som omgav Ungern samt väster därom hade ordet nomad en helt annan betydelse som ungrarna saknar anledning att vara stolta över: ungrarna duger inte till fredligt arbete, är vilda och skoningslösa rövare. Så fick man höra i det slovakiska parlamentet när det behandlade den ungerska minoritetens begäran om att 1996 få fira tusenårsjubiléet för ungrarnas ankomst till Karpatbäckenet: ”Vaddå, dessa plundrande nomader!” – ropade en slovakisk parlamentsledamot. På 1960-talet hörde jag ett föredrag i ett österrikiskt radioprogram där bl.a. sades att ”Wien i själva verket är en stad med 2000-åriga anor som har motstått och överlevt angreppen från hunner, avarer, ungrare, tatarer och turkar”.

Liknande vrångbilder – vilka längre fram kommer att särskilt behandlas – har på ett tanklöst sätt hittat sin väg in i såväl tidigare som senare ungersk historieskrivning. József Deér, professor i Szeged, Kolozsvár (Cluj, Budapest och från 1950 i Bern) t.ex. skrev 1938 att ”Ungrarna lärde sig med sitt parasitiskt ekonomiska sinne det för sin natur i grunden främmande levnadssättet nämligen att bruka jord och sedermera annan växtodling (…) och senare i landets sydliga delar tillägnade de sig även begrepp som frukt- och vinkultur (äpple, päron, vindruva, vin, m.fl.) av bulgar-turkar”. Vidare att ”... det krigiska nomadfolket (…) tog efter avarerna vilka i solrosens alla riktningar omgav sig med slaviska folk såsom skyddsmur, ockuperat och utnyttjat dem såväl ekonomiskt som militärt (…). Visserligen har ungrarna, p.g.a. sin mildare natur skattat slavernas arbetskraft högre än avarerna och därför visat sig vara bättre som husbonde”. Därefter skriver författaren: ”Slavarna användes först och främst inom jordbruket. Härjningstågen – vilka nådde ända till Cordoba – företogs, förutom i syfte att skaffa slavar, även för att tvinga kringliggande stater att regelbundet betala oerhört höga tribut till ungrarna. Detta förhållande, nämligen nomadernas ekonomiska system som innebar deras parasiterande på andra folk var den mest uppenbara manifestationen i Europas historia” (Deér 1993, s. 43, 62). Tveklöst var det en stor bedrift av en förhållandevis liten här på några hundra eller möjligen på tusen ryttare att utan kartor och annan navigeringshjälp nå ända fram till och t.o.m. över Pyrenéerna, eller till Neapel, eller till Pelponesien. György Győrfy visade med önskvärd tydlighet att varje ”strövtåg” startades på någon utländsk härskares anhållan om hjälp i akt och mening att överraska fienden, och varje sådant tillfälle var det sörjt för pålitlig vägvisare. Betalningen var – tidstypiskt – krigsbyte; på detta sätt slapp ”beställaren” s.m.s. stå för kalaset samt skydda sig mot beskyllningar för begångna ödeläggelser”det var ju inte mina soldater som begick dem”. Så var det t.ex. vid upproret 954 mot Otto I, som iscensattes av hans egen son Liudolf och hans måg Konrad hertig av Lothringensamt ett stort antal tyska aristokrater. Upprorsmänen bad ungrarna om hjälp. Med hopp om förnyad tribut fån tyskarna tackade ungerske fursten och hans visirer för anbudet. Upprorsmännen ångrade sig i sista ögonblick och lovade trohet mot Otto I, de styrde den ungerska truppen, ledd av Bulcsu, Lél (Lehel) och Súr, bort över till Rhen. När de Bayerska herrarna gjorde uppror på nytt 955 bad de ungrarna om hjälp; upprorsmännen tillsammans med den ungerska hären led ett avgörande nederlag vid Augsburg. Hertig Henrik infångade ungrarna som var på väg hemåt och avrättade en av deras visirer i Regensburg (Győrfy 1977, 48.p.).

I en på alla sätt präktig bok 1995, Ungersk krönika (året innan kom den också ut på tyska), ger några olyckligt formulerade rader på nytt näring åt vrångbilden om ungrarna – tacksamt noterade av våra grannar: Det nomadiserande, ociviliserade ungerska folket utrotade de fridsamma slaviska bosättarna för att bereda plats åt sig själva. Låt mig citera ur detta verk: ”Likt de andra nomadfolken känner ungrarna inte till begreppet 'personlig egendom'. De bor i tält och och allt som hör till fast bosättning är för dem m.e.m. helt värdelös. Även mänskligt liv är för dem utan särskilt värde. Krigets naturliga följd är för dem att helt utplåna fienden, att döda mödrar och barn. De sedan århundraden fast bosatta, ståndaktiga Västeuropeiska samhällsgemenskaperna, som samlar sina små kapital för att därigenom uppnå en gradvis planerad välfärd, genomsyrade av den ur fasta bosättningen uppstånden moral och som förkunnade säkerhet genom familj och produktion mötte vid ungrarnas ankomst till Karparbäckenet stäppernas nomadiserande liv. Det var således ett kulturbärande Västeuropa som mötte nomadiserande, plundrande hednafolks värderingsmått... I och med deras fasta bosättning kunde väl nya sätt till kontakt med andra ha utvecklats. I jämförelse med nomadlivet blir nu oral kommunikation allt vanligare, människorna pratar mera med varandra och språket självt blir därigenom alltmer förfinat. En utveckling som sträcker sig till århundraden framåt tar nu sin början. Deras krokben (sic!), utvecklat under seklers ryttarliv, vänjer sig sakta vid att gå upprätt efter plogen”.

Jag måste här göra en återblick till några rader av Deér: ”Att ungrarna är ett nomadiserande krigiskt och härsklystet folk, har en medfött känsla för parasiterande liv, deras land kan – med eludativa exempel – karakteriseras som en parasitisk nationalekonomi i Europas historia”. Det var inte József Deér som har hittat på dessa ord för att karakterisera ungrarna. Dessa lögner har en månghundraårig historia.

Enligt István Werbőczy (en av nedtramparna av bondeupproret 1514) – vars lagbok Tripartitum länge betraktades av landets ledande skikt som grundlag – är ungrarnas (d.v.s. de ungrare som kom till Karpatbäckenet) ättelägg adelskapet, som representerar den ungerska nationen. Märkvärdigt nog åberopar 1900-talets historiker just denne Werböczy. ”Bondeskiktet utgörs av de i Karpatbäckenet boende, besegrade folkens avkomlingar. Kung Kálmán har lättat på livegenskapen […] genom reglering av arrende och böndernas rätt till jord”, skrev Mihály Horváth. ”Frivillig slav blev den som gav sig inför de segrande ungrarna, de behandlades mildare än de som gjorde motstånd och tvingats därför till total underkastelse”, skrev en annan historiker Illés Geroch i Vetenskaplig samling (Tudományos Gyüjtemény). Vid dessa tider skapades begreppet jobbágy som kommer från uttrycket jobb (az) ágy(ban) (det är bättre i sängen). Det var de ädlingar vilka vägrade att dra svärd vid krigiska företag (det är bättre i sängen) och straffades därför med livegenskap, d.v.s. blev jobbágy, livegen (Tóth 2000, s. 73).

Vi får faktiskt inte förvåna oss över att man i slovakiska skolböcker återfinner dessa vrångbilder vari man presenterar ungrarna som ättlingar till det ungerska adelståndet. Angående liknande vrångbilder låt mig på nytt ge några exempel: ”Anledningen till Rákóczis frihetskamp (1703-1711) var att kejsaren ville skattskriva den ungerska adeln medan tjeckernas frihetskamp var berättigad p.g.a. Habsburgarnas kontraktsbrott. När det gäller fallet Rákóczi så var det bråket om arvet av Spaniens tron som gav honom (Rákóczi) tillfälle att starta frihetskriget som dock hade adelskapets privilegier i syfte ...”. På ett annat ställe: ”Fram till 1700-talets början var Slovakien en ständig krigsskådeplats. Förutom kriget mot turkarna fick slovakerna även bära bördan av talrika uppror mot Habsburgarna – iscensatta av ungersk adelskap” (Szabolcs 1990, s. 162.).

”Transsylvanien hamnade 1699 under Habsburgs överhöghet. I början hoppades den rumänska befolkningen på att den nya härskaren skulle säkra bättre livsvillkor för dem. Mycket riktigt fick rumänsk ungdom studera i Wien och i Rom... Samtidigt ökade de ungerska och tyska adelskapens ekonomiska utsugning och nationella förtryck. Stora områden konfiskerades av rumänernas egendom och dagsverken ökade. Upproren ledda av Horea, Closca och Crisan hade såväl samhällelig som nationell prägel. Trots att upproren slogs ner blev Josef II rädd för det Horea ledde upproret och 1785 upphävdes livegenskapen”. Om ungrarnas frihetskamp 1848 får man läsa i rumänska läroböcker att ”... den ungerska adeln ville inte häva livegenskapen och de som skaffade sig frihet med våld sköts skoningslöst (sic!) (Szabolcs 1990, s. 136, 162).

Det är känt att Habsburg-trogna borgerliga och militära administratörer – med tidstrogen definition reaktionära samhällsklasser som hade en klart fientlig inställning till idegodset som genom strömmade åren kring 1848 – uppviglade de transylvaniska rumänerna mot ungrarna. Dessa uppmuntrade rumänerna gjorde ofta räder såväl mot godsägare som mot ungersk militär. Avram Iancu och hans rebeller angrep ungerska soldater i de Transsylvaniska malmbergen medan de bergsboende rumänerna (Transsylvanien, Bihar län) anföll de för tillfället oskyddade orternas Zalatnas, Nagyenyeds, Abrudbányas, Verespataks och Gyulafehérvárs ungerska befolkning och intet skonandes man slaktade såväl kvinnor som barn. När de ungerska förbanden så småningom fick hjälp anföll de rumänernasom flydde från sina byar till skogs; deras övergivna hus brändes då upp av den ungerska militären. Dessa händelser var 1848 års frihetskampens mest ledsamma händelser. När Ungerns frihetskamp slogs ner 1849 lät segrarnas myndigheter anstiftade en utredning angående skadorna som rumänerna åsamkat den civila, ungerska befolkningen. De rumänska livegna som hörde till kronans gruvdistrikt berättade vid förhören att de redan i skolan hade fått lära sig att ungrarna hade kommit från Asien medan de själva härstammade från det stolta Romerska rikets folk; därigenom är de automatiskt den Tysk-romerska kejsarens undersåtar och således hade de behandlat barbarerna därefter...

En nyare och bättre synsätt på ungrarna gör sig gällande efter krigen mot turkarna. Redan Béla III (1148-1196) hade nära kontakt med Bysans som behövde ungrarnas hjälp just med kriget mot turkarna. Deras historieskrivare karakteriserar ungrarna som orädda, i krig modiga. Sultan Bajasid (omkring 1480) säger att ”tillsammans med fransmännen är ungrarna världens redligaste folk”. Lovprisningen gäller soldaten och i överförd mening även ädlingarna. Om dessa ungerska soldater skrev Aeneas Sylvius Piccolomini (omkring mitten av 1400-talet) att om inte de slösade med sitt blod så skulle Europas folk behöva göra det. Kroatiske Georgievitz, som kallar sig själv Peregrinus Hungarus, utropar 1554 som följer: ”Vilken är en modigare nation än den ungerska? … vem föraktar sår, slag och fara mer än ungraren”. Voltaire, som följde ungrarnas historia mera korrekt summerar sina åsikter: ”Av alla de folk som under historiens gång har passerat revy framför våra ögon är ungrarna de mest olycksdrabbade, det verkar som om naturen hade helt förgäves begåvat dem med starka, vackra och snillrika människor...”. Bilden hos tyskarna, d.v.s. de tysktalande österrikarna om ungrarna hade inte ändrats nämnvärt under hela barocken. Lansinus av Thüring kallar ungrarna för Europas sköld medan en tysk från Würtenberg skriver att ”... allt ont som hat, misstolkning och beskyllning som jag tidigare sagt om ungrarna har på nytt blivit en förskräcklig nyhet. Ungern är Europas grav, Mátyás' hjältedater är italienska lögner, det ungerska folket är Satan själv. Det var inte ungrarna utan tyskarna som hade räddat Europa”. Uppenbart är att en dylik bild av Ungern återspeglar Habsburgarnas oförsonliga hat mot allt vad ungerskt i allmänhet och dito adelskap i synnerhet är eftersom det är ungrarna som (ännu) slår hårdast ifrån sig. Anti-ungerska konferenser, publikationer, diverse pamfletter, nidrim och tryckta bilder (till en sådan återkommer jag längre fram) kommer nu om vart annat i serie och protesterna från ungrare, Péter Czvittinger och Péter Bod, som studerar i Tyskland, röner ingen framgång. De rikligen belönade nidbilderna om högmodiga, själviska, tyranniska ungerska adelsmän blir allt fler emedan propagandan om habsburgarnas lovvärda, välmenande framåt strävanden blir likväl alltmer vanlig. Enligt dessa är Habsburgarna som skyddar de ungerska men framför allt de icke-ungerska livegnas intressen och framåtsträvanden emot de barbariska ungerska adeln... Den vilde, högmodige ungraren förekommer i Wiens tidningar än som en komisk figur (Mikosch) än som en elak, intrigerande, lättsinnig hasardör, men alltid betagande vacker. På ett sådant frånstötande sätt distribuerar Habsburghuset nidbilden om ungrarna, främst bland Ungerns minoriteter och grannländer samtidigt vindikerande att Habsburghuset är deras enda vän och beskyddare. Detta pågår ända fram till 1900-talet (Eckhardt i.m. s. 104-109). På ett beklagansvärt sätt främjas vrångbilderna av reformtidens inhemska lyriker och författare som i sig rätt och riktigt fördömer och förlöjligar det ungerska adelskapet (T.ex. Ludas Matyi, Mikszáth, Petőfi). Det är nu en gång helt uppenbart att den kritiska lyriken och prosan kom till i ungrarnas eget intresse, de vänder sig inte mot den ungerska nationen, tvärt om, den vänder sig till den. Litterära verk på rumänska och slovakiska är däremot klart och tydligt anti-ungerska. Jag tänker närmast på Sydlandets (numera tillhörande Rumänien, Serbien och Kroatien) tyskspråkiga publicist Müller-Gutenbrunns populära romaner, Országh-Hviezdoslav slovakisk lyriker, Iorga, Slavici, Eminescu och Goga rumänska historiker och skriftställare, för att nu inte nämna flera mindre betydande litterära verk: samtliga är uttalat anti-ungerska i sitt författarskap. Från deras litterära verk får vi veta att tysken är flitig och bildad, slovaken renhjärtad, hederlig bonde som står mot vällustig, högmodig, penningshungriga ungerskt herrskapsfolk av vilka flera håller bl.a. rumäner i livegenskap. Vid sidan av allt detta är det trevligt att notera polackernas obrutna välvilja gentemot ungrarna: ”Det finns inget folk som i sina vanor och sätt, sin natur är mera likt polacken som ungraren”. Lenau är utan tvivel Ungerns vän men i sin romantiska diktning sammanblandar man i Väst ungraren med zigenaren som spelar hans musik. I Keyserlings presentation av några ungerska aristokratiska familjer möter vi direkt sympatiska bilder av ungerskt herrskapsfolk. Den ungerske herren och zigenaren är m.e.m. oskiljaktiga från varandra, med den ändlösa Pustan som scenisk bakgrund i många litterära verk av den lättare genren på tyska, franska och engelska (Eckhardt i.m., s. 110-136). I mitten av 1700-talet startade – huvudsakligen tack vare Maria Thereses patentbrev som troddes vara en förordning för skyddet av de livegna – Europas mest extrema rofferi av jordegendomar, de ungerska jordägande magnaters sjukliga maktställning som fick förödande verkan på befolkningen och som i efterhand påvisade några högadliga godsägares lika ohämmade som oinskränkta maktutövning. Om detta längre fram!

Bilden av att ungrarna var herrar medan landets befolkning var icke-ungerska livegna figurerade även under fredsförhandlingarna i Trianon efter I Världskriget. En fransk delegat föreslog en total avveckling av det ungerska kungariket eftersom enligt hans åsikt fanns det inte något ungerskt folk utan bara ungerska herrar (sic!). Folket i kungariket Ungern representerades av slovaker, rumäner, tyskar, kroater och serber. Denna helt förvridna tanke mötte jag 70 år senare på följande sätt under ett ekumenisk ungdomsmöte, ordnad i Taizé-anda 1989, som hölls i Pécs första gången i ett ”Öst block”. Ungdomarna kom från hela världen, och jag tog emot i mitt hus två franska, två slovenska, två polska och två slovakiska ungdomar. Varje kväll åt vi kvällsvard tillsammans, utom de två, frånvarande slovakiska ungdomarna. När dagen för avsked kom bad de två slovakiska ungdomar, genom tolkning av en av de polska ungdomarna, om överseende för att de inte satt till bords tillsammans med oss: ”Innan vi kom – sade de – varnade våra gamla oss att vi reser till ett land där det bor sådana ungerska storgodsägare och grevar som under tusen år förtryckt och mördade oss, men vi ser nu att ni (jag och min hustru) inte är grevar”.

Några år därefter berättade jag denna hart när otroliga historia för en av mina vänner, en universitetslärare i historia. Han ”avvek” 1946 från Tjeckien via Slovakien till Ungern där han sedermera i sin forskning ägnat sig åt förhållandena angående kontakten mellan Tjeckien och Ungern och hade därigenom goda kontakter med forskare inom samma fält vid universitetet i Prag. Han berättade då följande: ”För några år sedan vid min hemresa – erinrade han sig om en liknande historia – samtalade jag på ungerska med en forskarkollega på järnvägs stationen i Prag. En äldre herre som promenerade av och an stannade framför oss och frågade på tjeckiska: ´Talar ni ungerska med varandra´? Ja det är riktigt svarade jag. ´Är ni då ungrare´? Ja, jag är det, svarade jag. ´Är ni då en greve´? Löd hans överraskande fråga”.

På 1990-talet träffades representanter för olika kristna församlingar vid en ekumenisk sammankomst i Rumänien. En ungersk hög prelat frågade sin ortodoxa kollega när den rumänska statskyrkan tänker återlämna de fastigheter som tillhörde de katolska och grekisk-katolska församlingarna i Transsylvanien – om återlämnandet fanns det ju redan rumänskt riksdagsbeslut. Den rumänska kollegans svar hade följande innebörd: ”Du är ungrare, alltså måste du veta att ni var herrar medan folket var rumänskt. Allt som byggts här gjordes med folkets svett och blod och därför tillhör allt enligt naturrätten oss”. Jag är helt övertygad om att roten till denna bild och inställning går tillbaka till 1600 och 1700 talet då den flitigt spriddes av Habsburgarna i Europa och inom de egna domäner via skolväsendet som kejsaren hade överhöghet över. Denna korta exposé medger inte att här mera uttömmande avhandla det 400 åriga Habsburgska herraväldet i Ungern. Vad jag här syftar på är att ungrarna hade försökt flera gånger frigöra sig från detta herravälde. Därför var

Habsburgarna inte särskilt intresserade av att medverka i turkarnas totala utdrivning ur Karpatbäckenet. Det var Habsburghuset som på ett målmedvetet sätt eroderat bort det medeltida Ungern som en självständig nation. När ungrarnas uppror mot förtryckarna slogs ner flydde många av ledarna, ironiskt nog, till Turkiet.

Kejsardömets verkliga avsikt med Ungern återger jag i en berättande form med några speciella fakta. Efter att den ungerska hären förintats av turkarna vid Mohács 1526 (kung Lajos själv dog) blev landets östra delar särskilt utsatt för turkarna. Adelskapets medelskikt som redan tidigare varit fientligt inställda mot Habsburgarna valde János Szapolyai till kung i stället för Ferdinand av Habsburg (ingift tronpretendent). Det därpå följande inbördeskriget krävde fler offer än det för Ungern ödesdigra slaget vid Mohács. När Transsylvaniens genialiska styresman György Fráter lyckades uppnå att de transsylvaniska styrkorna tillsammans med de kejserliga skulle gå mot turkarna lönnmördades han (1551) av Castaldo på order av Ferdinand. I 1500 talet, vid början av kriget mot turkar, fanns ännu inte den utpräglade anti-ungerska stämning som längre fram blev allt vanligare. Det är bara från protesterande petitioner från riksmötets ständer vi får veta att de i Ungern stationerade tyska legotrupper formligen tävlade med turkarna i att plundra befolkningen. Visserligen av andra bevekelsegrunder än den muslimska turken, kompenserar sig tyskarna, bl.a. för utebliven sold: de plundrar och ödelägger byar, de våldtar kvinnor och dödar alla som försöker hindra dem i sitt omänskliga fögderi. Motståndet beskrivs i Wien naturligtvis som uppror medan det i själva verket är frågan om en rättmätig protest bl.a. mot att kungen inte håller sina löften han avgav vid kröningen; regerar inte efter landets grundlag; behandlar Ungern som en erövrad koloni. I detta hänseende beter han sig precis som turken. Förtrycket besvaras med Bocskays uppror mot styret i Wien i början av 1600 talet. Strax därpå tar Gábor Bethlen, fursten av Transylvanien, upp striden mot kejsaren 1619. Transsylvanien blev vid den tiden självständig, visserligen under osmansk överhöghet, och var stadd under en på alla områden positiv utveckling. Det hängde på håret att Bethlen inte kunde vinna hela den delen av Ungern som Ferdinand då ännu härskade över. Från denna tid har vi ett alldeles särskilt dokument, rättare sagt anteckningar förda under ett hemligt möte mellan Ferdinand, höga österrikiska och tjeckiska

maktrepresentanter och det spanska sändebudet. Även de österrikiska deltagarna inser att de ungerska upproren beror på för tiden gällande spänningar och på att man faktiskt våldför sig på Ungerns urgamla grundlagsenliga privilegier. De finns de som föreslår att i syfte att undvika vidare uppror skall man styra ungrarna efter deras egna lagar. Ändå föds vid just detta rådslag den oväntade idén att de facto utrota ungrarna. Enligt Bethlens hemliga anteckningar var det det spanska sändebudet som förde samtalet in på helt andra vägar genom att erbjuda militär hjälp. Vid den tiden innehades den spanska tronen av en annan gren av Habsburg-dynastin. I varje fall, kejsaren Ferdinand II som kröntes till Ungerns kung var inte helt säker på utgången av kriget mot Bethlen eftersom ”den ungerska hären är mycket stark”.Dock ger kungen order till Wallen om att anfalla Bethlen i hopp om spanskt bistånd samt i att han skall kunna muta turken med guld för att inte stödja Transsylvanien. Kungen nöjer sig inte med denna order, han önskar sig mer: ”... alla, f.o.m. 12 år, som talar ungerska skall dödas, de som ändå skonas skall kalklippas, deras pannor skall märkas med tjära. De utrotade ungrarna skall ersättas med andra folkslag”. Texten publicerades först av Hormayr 1828, polistjänsteman i Wien, men i form av handskrivna kopior fann texten före publiceringen vägen till ungerska progressiva intellektuella (Dümmerth 1998, s. 15).

När furst János Kemény (Transsylvanien), med löfte om hjälp från kejsare Leopold II, anföll turkarna 1662 fick han ingen hjälp av general Montecuccoli, som hade sitt läger nära intill drabbningen; slaget förlorades mot den överlägsna turkiska hären och Kemény själv stupade. På samma sätt uteblev kejserlig hjälp till Miklós Zrinyi vid slaget av Szigetvár 1566. För samma förräderi råkade hans ättling poeten Zrinyi ut efter sitt segerrika vinterkrig mot turken 1664. När Sultanen anföll Zrinyi-Újvár tryckte Montecuccoli med överlägsna styrkor tyst i sitt läger alldeles i närheten av slaget. – Bägge fallen kan jämföras med det näsliga sveket då Sovjetstyrkorna under II Världskriget stod alldeles utanför Warsawa och inväntade tyskarnas nedslagning av judarnas uppror i ghettot.

När Montecuccoli slog den turkiska hären vid Szentgotthárd (1664) fick Reiningen i uppdrag av kejsaren att vid fredsförhandlingarna i Vasvár i august i 1664 tillmötesgå turkarnas intressen så långt som det var möjligt. Ungrarna blev väldigt besvikna över fredsfördraget med turkarna eftersom kejsaren gav bort två av Ungerns mest betydande fästningar, Érsekújvár i norr och Nagyvárad i ö . Hovet i Wien och dess ungerska medlöpare påskyndade denna nesliga fredsförhandlingen i akt och mening att bryta ner Ungerns styrka, att besegra ungrarna en gång för alla. Furst Portia sade till det franska sändebudet Gremonville att kejsaren skänkte bort de två fästningarna till Sultanen för attlättare kunna kontrollera Ungern och för att ungrarna inte skulle kunna välja en annan kung; ”...det är bara rädslan för turken som kan hålla ungrarna på plats och om de inte är rädda kan kejsaren gå miste om landet” – rapporterade ambassadören Sacredo 1665. Det är tydligt att Wien var mera rädd för ungrarna än för Sultanen. Detsamma gällde turkarna: de var mera rädda för ungrarna än för Wien. Förklaringen därtill är enkel: ungraren kämpade bittert i sitt eget land för sin familj, för sitt land medan ockupanternas soldater slogs för pengar långt från sina hem. Samtida turkiska källor anger att turkarnas förlust vid Szentgothárd 1664 berodde mera på missuppfattningen att de stred mot Miklós Zrinyi än på motståndet de faktiskt mötte. Att det inte var en vildsvinsgalt som dödade poeten och krigaren Miklós Zrinyi utan en lönnmördares kula blir väl aldrig utrett men en sak är säker nämligen det att han i alla fall hade rönt samma öde som hans yngre bror Péter, Ferenc Nádasdy och Ferenc Frangepán, samtliga omistliga ledargestalter i Ungern. Dessa var nämligen involverade i en avslöjad sammansvärjning mot kejsaren, organiserad av Wesselényi, och de avrättades 1671 – de lockades till Wien med att de hade intet att frukta.

Mot Habsburgarnas hejdlösa avrättningar och förföljelse av de protestantiska kyrkorna i Ungern svarade ungrarna med att vända sig till Istanbul i hopp om hjälp mot Habsburgarna. Det var ingen mindre än sultanens storvisir (!) som underrättade hovet i Wien 1665 om ungrarnas planer. Paschan manade kejsaren att förstärka fästningen i Kassa enär ”Övre Ungern” (dagens Slovakia) förbereder sig till uppror (Acsády 1898, VII.k., s. 216-218).

I Väst, men många även i Ungern, tror att det var det Habsburgska riket som hade räddat det kristna Europa från turkarna; att de upproriska ungrarnas kontakter med turkarna gick ut på att förråda den europeiska kristenheten. Det är märkvärdigt att varken Frankrike eller Venedig nämns i dylika sammanhang. Både Frankrike och Venedig har flera gånger bildat allians med Turkiet emot Habsburgarna.

Den turkiska historieskrivningens och även de turkiska intellektuellas allmänna uppfattning blev klar för mig genom imamen i Istanbuls Blå Moské som jag besökte den 1992.Han hälsade mig med uppenbar glädje både såsom broder och gammal vapenbroder, som ”... såsom vi alla vet ville vi flera gånger befria ungrarna från det tyska (österrikiska) oket och skapa fred och rättvisa åt det ungerska folket – dessvärre misslyckades vår mission”!

Vid en historisk återblick finner vi faktiskt kontakter med det osmanska riket som flera gånger försökte förmå Ungern att i allians med turkarna gå mot Habsburg-dynastin. Samma erbjudande kom till Béla IV från Batu Khan 1241 ”för att gå mot de syndfulla Västeuropa”. Den ungerske konungen svarade Batu Khan med att låta avrätta mongolernas sändebud för att därigenom visa sin orubbliga trohet mot kristna Europa. Denna ”manifestation” innebar samtidigt att Batu beslöt sig om grym hämnd. Den ungerske kungen vände sig till Västeuropa om hjälp men det vände dövörat till. Inte nog med det: Fredrik II av Brandenburg låste in den asylsökande ungerske kungen och släppte honom först efter ett mycket dyrt kontrakt om lösen. Den italienska mäster Rogerius, som bevittnade tatarernas härjningar i Ungern, antecknade att den österrikiske hertigen plundrade de flyende ungrarna, bröt in i det förhärjade landet för att ytterligare plundra det. Det räckte alltså inte med att Fredrik II våldförde sig på sin gäst, den flyende ungerske kungen, utan företog erövringståg i det prisgivna Ungern. ”Pozsony och Györ försvarade sig dock mot förrädarens anfall”, får vi läsa hos Bálint Homan. Historikern Günther Stöckl har uttryckt förståelse för ungrarnas i historiskt sammanhang negativa intryck av Västeuropa p.g.a. allt svek landets västliga grannar hade begått. Hugo Hantsch, österrikisk historiker, ser saken 1947 på ett annat sätt: ”Fredrik II stoppade tatarernas väg mot Tyskland […] Österrike hade på nytt visat sin roll som bastion i skyddet av det tysk-romerska imperiet (Lendvai 2001, s. 62).

Den ena efter den andra av de osmanska sultanernas invit avvisades kategoriskt av de ungerska kungarna, fån Lajos av Anjou till Mátyás, och deras väpnade motstånd hindrade turkarnas intrång i Europa under dessa kungars regim. Turkarna var därför tvungna att söka efter allians på annat håll p.g.a. trossens mycket långa väg från hemlandet (…), föll det sig naturligt att de valde serberna som ungrarna hela tiden stått på krigsfot med. Tack vare serbernas benägna bistånd 1332 har turkarna lyckats få fotfäste på Dardanellerna. Efter Kung Zsigmonds nederlag 1396 vid Nikapol mot turkarna – slagets utgång på ett avgörande sätt berodde på serbiskt bistånd – blev den turkisk-serbiska alliansen given (Délvidéki 2007, s. 15). Alltefter att krigens härjningar gjorde Balkans norra delar otjänliga för ett lugnt liv flydde många serber till slut till Ungern där de togs emot som flyktingar av kung Zsigmond och kung Mátyás. Längre fram, när turkarna blev allt starkareoch lade större delen av Ungern under sig, föll det sig åter ”naturligt” att flyktingarna flera gånger lierade sig med turkarna emot Ungern, som tidigare generöst tagit emot dem. På detta sätt lägger serberna beslag på allt större områden som tidigare beboddes av bulgarer, aromunoker, vlacher och ungrare. I synnerhet efter att Nándorfehérvár (nuvarande Beograd) föll, drog sig serberna (martalócok = likplundrare), ledda av sina präster, allt längre norrut för att lägga grunden till ett nytt hemland för sig. Detta kunde ske endast genom urbefolkningens fördrivning och/eller utplånande.

Serben Siljanovic´s väpnade styrkor ansluter sig till Dózsa Székely Györgys bondeuppror (1514) och företar plundringar under den väpnade konfliktens initialframgångarna och när turen vänder sig lierar serben med en rumänsk vajda och formligen utplånar bondeupprorets ”huvudstad” Hájszentlörinc. Att inte Szeged rönt samma öde berodde på ett ingripande av Enyingi Török Imre (Délvidéki 2007, s. 20).

Serbernas massiva invandring möjliggjordes först och främst av den kungliga härens nederlag vid Mohács 1526 (Lajos II dog själv under sin flykt från det förlorade slaget). Efter den turkiske historiker Kemal pascha får vi veta att turkarnas rumeliska armé ägnade sig åt exempellöst grymma härjningståg över Ungerns södra delar. Armén av det osmanska rikets här som var stationerad på Balkan kallades den rumeliska och bestod till största delen av rekryterade serber och soldater av andra härtagna folk, janitjarer (fruktade soldater som, efter att ha rövats bort som bar från besegrade folk, fostrades till total lydnad och dödsförakt i strid för Sultanen).

Den namnkunnige serbiske historiker skriver bl.a.: ”Serberna hälsade den nya eran med stor tillfredsställelse (…) tillsammans med turkar kan nu serber se fram emot deras största erövringar i Ungern. De utökar sitt sammanhängande livsrum väsentligt såväl mot väst som mot norr samt på Låglandet (Alföld, Pustan). Spridda förekomster av serbiska bosättningar etableras så småningom över hela Karpatbäckenet” (Délvidéki 2007, s. 20). Under den turkiska ockupationen sprider sig serberna i hundratals byar samt i ytterkanter av städer som t.ex. i Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Miskolc o.s.v.

Om denna storskaliga invandring finns samtida anteckningar. Mot slutet av 1500-talet etableras ett ortodox kloster i Grábóc (tidigare Benediktinerkloster) där man för årsbok om invandringen och den därpå följande bosättningen. Under tiden för turkisk ockupation blev så småningom detta klostercentrum i Dunántúl (Transdanubien) för den grekisk-ortodoxa serbiska kyrkan; dess biskop på 1600-talet besöker Moskva där tsaren, såsom högste beskyddaren av den ortodoxa kyrkan, får betydande gåvor i form av kyrkliga klenoder.

Från Baranya och Tolna läns mindre kuperade, för jordbruk mera lämpade områden skedde en massflykt av ungrare mot norr och till området mellan Duna och Tisza till större ungerska samhällen som köpingar och städer. Därom vittnar Pentz´s sammanställning. Hälften av befolkningen t.ex. i Kunszentmiklós har sitt ursprung i Baranya län. I en by, där tyska bosättare slog sig ner men som trots detta behöll byn sitt ungerska namn, bodde från sekelskiftet 1500-1600 fram till 1708 serber. Endast inom områdets högt belägna områden samt Donaus översvämningsområden lämnades ungrarna i fred under dessa stormiga tider. Serbernas närvaro finns fortfarande kvar i form av namn på vägar och områden i byar som sedermera blev säte för tyska invandrare: raitzenkerich, raitzenweingarten o.s.v. (ty. Raitzen = rác/serb). Om serbernas närvaro vittnar också tvistemålsärenden angående jordförvärv under 1700-talet. När furst Rákózcis frihetskrig blev nerslagen delade Habsburgshuset ut jordegendomar som konfiskerats från Rákóczi-trogna ädlingar till sina trogna vapendragare; jordegendomar konfiskerades också från ägare som inte kunde betala skatt för ”befrielsen ” till Verket för nyanskaffning av jordegendom (Neoacquistica Commissio). De nya ägarna hade ingen aning om vart gränsen för deras nyförvärvade egendom gick – det var bara de gamla byborna som kände till dessa gränser. Då byborna flydde sina byar under Rákóczis frihetskamp över floden Drava söderut fick de nya ägarna skicka bud efter de gamla byborna,serberna, för att mot dagersättning låta dem visa ägornas gränser; serberna fick då lämna edsvurna beskrivningar. Dessa vittnesmål hade skrivits på ungerska och finns nu att beskåda i Länsarkivet för Baranya. Värt att notera är det att namnen på ungerska byar har inte ändrats på 500 år (f.o.m. ungrarnas landövertagande) fastän dess befolkning under denna tid byttes två gånger. I ungrarnas ställe kom serberna i slutet av 1500 vilka sedan avlöstes av tyskar i början av 1700.

Serberna betalade ingen skatt utan fick i stället ställa upp utan sold vid behov på turkarnas sida. Under militärtjänstgöring ordnade de sin försörjning genom plundring. Detta gav upphov till starka spänningar mellan serber och befolkningen i deras ungerska grannbyar. Spår, ledsamma sådana, av dessa plundringar finns ännu kvar i ungersk folklore.

Mot slutet av 1600 blev det alltmer uppenbar för serberna att det turkiska väldet inte skulle hålla så länge till. Den serbiske patriarken Arzén Cernovic besökte därför kejsare Leopold menandes att serberna gärna byter sida så snart tillfälle därtill ges. I utbyte för ”sidbytet” fordrade Cernovic betydande landområden inom kungariket Ungerns gränser. Tillfället kom 1689 då serberna skulle hjälpa till vid stormningen av Nándorfehérvár (nuv. Beograd). Stormningen drog ut på tiden, kejsaren var tvungen att förflytta stora trupper till väst där Frankrike tillsammans med sin allierade anföll Leopold (för ytterligare information härom se Délvidéki 2007).

Som en följd av grym behandling och rättsvidrig trosförföljelse av de kristna styrkor som drev turkarna ur landet, tog furst Rákóczi Ferenc II till vapen 1704 för att freda Ungern från ödeläggelse och plundringar (vilka skedde med tyst medgivande av Habsburgare, övers. anm.). De serber som inte tjänstgjorde med vapen på kejsarens sida skulle tvingas att betala skatt i stället vilket gjorde att serberna visade tydlig ovilja mot Habsburghuset. Rákóczi försökte utnyttja serbernas missnöje och ville få dem att ansluta sig till sitt väpnade uppror. Försöket misslyckades delvis p.g.a. ungrarnas ovilja mot serber som tidigare, i kejsarens tjänst , plundrade dem. Vid sidan av allt detta sändes en kejserlig kommissarie till serberna, Johann Kollareck, som intalade serberna att Rákóczi lovade att om hans fälttåg lyckas, skulle han utrota alla serber – detta vet vi från Kollarecks egna anteckningar. Serber anföll ungerska byar varför många av Rákóczis soldater rymde fanan och återvände hem för att försvara de sina mot de plundrande, mördande serberna. De mest blodiga serb-attackerna skedde 1704, 1706 och 1708. Vid det första tillfället har serberna utrotat en stor del av Pécs´ befolkning utom de som lyckades fly staden. I samband med detta stupade Kollareck såsom kejserlig officerare. Att serberna hade en avgörande roll i att Rákóczis frihetskamp misslyckats är ingen överdrift.

Låt oss se vad Johann von Kollareck skriver i sina memoarer: ”Emellanåt skeppades serberna över Drava; vi kontrollerade deras vagnar för att hitta eventuellt kyrksilver och liknande dyrbarheter; jag ensam har en gång tagit ifrån dem 8 kyrkklockor, många kalkar och andra dyrbarheter som jag på general Nehems order överlämnade till jesuitfäderna. Vi har också tagit ifrån dem 350 ungerska kvinnor och barn vilka jag tills vidare hänvisat till fästningen i Eszék (nuv. Osiek) och därifrån skickade vi dem hem till Baranya län senare. Eftersom serberna fraktade flera tusen boskap, fullpackade vagnar med kvinnor och barn över floden på flera ställen såsom vid Petrovitz, Sopia, Belobeodon, Dallia var det omöjligt att ta tillbaka alla bortrövade dyrbarheter, kvinnor och barn; serberna, vare sig de var katoliker eller inte, fick vara kvar på order av baron Nehems order”. Kollareck kallar de katolska kroaterna och för serber. På annat ställe i sin memoar meddelar han att ”mellan de nedre och de övre gränsvakterna (dvs serber och kroater) råder det ett förskräckligt hat” (Rákóczi tükör 1973, s. 475). I folktraditioner och från samtida beskrivningar får vi veta att serberna tvang de bortrövade kvinnorna att själv bära sina barn och för att kvinnorna inte skulle trilskas bands de till sadeln med rep, trädd genom hål i deras bröst – gjort med svärd.

Tyvärr upprepas grymheter liknande dessa 1848 i Szentalmás (Bácska län) och 1944 under II Världskriget.

De ovan relaterade vederlägger myterna, med förkärlek spridda inom tysktalande områden, att det var det Hanbsburgska riket som försvarade Ungern och skaffade sedan till de ödelagda områden tyska nybyggare som gjorde områdena civiliserade. Vi har i de föregående sett att Habsburgarna hade direkta intressen i förintandet, försvagningen och koloniseringen det ungerska folket. I början av 1700 lät kejsaren inte någon ungersktalande slå sig ner i Bánát, i det medeltida Ungerns en gång folkrikaste och bördigaste landsdel utan satte den direkt under kejsarhusets överhöghet. Man kallade dit tyskar från hela det tysktalande området, franker från Elsas (Alsac) samt sweizare, rumäner, slovaker, serber, bulgarer och rutener i stort antal. Först 1779 fick ungrare komma till Bánát när området kopplades till det ungerska kungarikets länsindelning, men då var redan så gott som all jord ägd och odlad av de tidigare ”nybyggarna”. De nya, övervägande flertalet främmande godsägarna ville inte lämna ifrån sig odlingsbar mark. De bedrev mycket lönsamma tobaksodlingar och arrenderade ut dessa med goda villkor till tobaksodlare som merendels kom från området kring Seged. De som åtog sig att odla 3-5 tunnland tobak åt godsägaren fick god lön och 15-20 tunnland jord att odla under förmånligt arrende. Då livegenskapen avskaffades 1848 och de livegna blev jordbrukare fick tobaksodlarna (gányó) emellertid vare sig lön eller andra förmåner – de ”bara arrenderade” sitt jordbruk, de var ju inga livegna. När tobakskonjunkturen var dalande kunde godsägarna utan vidare vräka arrendatorerna ur deras boning med familj och allt som t.ex. Pallavici gjorde 1851 på sin egendom i Mindszent. ”Palásthy – godsägarens fruktade förvaltare – lät kasta krokförsedda rep dragna av oxar över arrendatorernas hus och raserade dem utan någon hänsyn till de inneboende. Inte ens hus där man firade bröllop skonades” mindes man senare.Dessa kunniga och flitiga människor, hela gányó-samhällen splittrades vind för våg – en stor tragedi för lantborgerlighetens utveckling. Från dem kom sedermera de berömda byggnadsschaktare, andels-skördearbetare, egendomslösa dagsverkare, drängar och pigor samt utvandrare till Amerika.Den ohållbara i vrångbild av ungrarna – såsom nomader i europeiskt språkbruk – som har bildats under historiens gång vill jag härefter behandla med hjälp av lingvistik, etnografi, växtodlingsgeografi och nyligen gjorda historiska rön.

Språkvetare hade visat att ungrarnas ordförråd i samband med jordbruk, frukt- och vinodling är äldre än landövertagandet. Om ungrarna hade lärt sig dessa odlingskulturer – föga passande för ett nomadiserande livsföring – så hade även vårt ordförråd i dessa sammanhang präglats av de folks ordförråd som ungrarna skulle ha lärt sig av; ord t.ex. för odlingsprodukter, brukningsverktyg och odlingssätt o.s.v. Sådana ord skulle i så fall vara tyska eller slaviska eftersom ”...det var tyska och slaviska präster” – inte bara kristnade ungrarna – utan även ”har lärt ungrarna att bli fredliga, fast boende jordbrukare”. Jag nämner endast några av de i sammanhanget viktigaste ord: búza (vete), árpa (korn), köles (hirs), borsó (ärta), gyümölcs (frukt), som (kornell), alma (äppel), körte (päron), meggy (klarbär), dió (valnöt), mogyoró (hasselnöt), szőlő (vindruvor), bor (vin), kender (hampa), eke (plog), sarló (skära), tarló ( stubb, -åker), szántani (plöja), vetni (så ut), aratni (skörda), takarni (inhösta skörd), őrölni (mala i kvarn), szűr (lada), metszeni (beskära), homlítani (föryngra1), ásni (gräva) är alla från tiden före landövertagandet 986 med ugrisk, turkisk och kaukasisk härstamning. Dessa ord har inte hittats här i Karpatbäckenet som tyska eller slaviska ord. Naturligtvis har ungrarna ord som togs upp här som t ex len (lin), rozs (råg), kasza (lie), men ungrarnas förfäder hade fått de s.k. facktermerna i jordbruk och vinodling fån samtida arabiskan. Arkeologiska topografier visar att under Árpáds2 samtid bildades samtliga byar i områden lämpliga just för jordbruk (László 1996, ss. 15, Bellon 1977, ss. 145). Enligt en legend, även känd i tjeckisk folklor, har ungrarnas hövding sänt den slaviske hövdingen Svatopluk en fullt utrustad häst i utbyte mot en hink vatten, jord och en famn gräs – därigenom har de köpt, menade ungrarna, Svatopluks rike. Enligt den tjeckiske legenden (László Gyula, oral com.) gladde sig Svatopluk för bytet och lär ha menat att ”... nu får jag goda jordbrukare i mitt land”. Förutom jordbruk behärskade ungrarna redan under vistelsen i Etelköz att handskas med floder och deras översvämningsareal d.v.s. hur och när vattnet skulle efter översvämning ledas tillbaka i flodfåran5. Man behärskade även byggandet av olika vattenledningar som vattentrappor och -kanaler (Andrásfalvy 2007).

Om ungrarna som hedningar samt om deras kristendom – denna frågan måste tätt sammanfogas med kristendomens begreppsmässiga innehåll d.v.s. beteende och värdebegrepp och dess återspegling i ungrarnas vardag och historia före det egentliga dopet varigenom kristendomen blev s.a.s. ungrarnas officiella religion. Det vi hade lärt oss i skolan och ännu för tio år sedan hade hörts i flera tal vid S:t Stefans dag var att: Sankt Stefan var ett geni som insett att om ungrarna inte antar kristendomen kommer det kristna Europa att sopa bort dem och att de skall röna samma öde som hunner och avarer. Därför har S:t Stefan ”...kristnat ungrarna med svärdet och korset” – d.v.s. med tvång; med hjälp av präster från Bajern vilka – efter inrådan av drottning Gisela inbjöds till landet – skulle få de vilda, nomadiserande och hedniska ungrarna att bli ett bofast, flitigt kristet, europeiskt folk; att den Heliga stolen hade saligförklarat Gisela skulle ha berott på hennes medverkan i ungrarnas kristnande. Denna legend gav sedermera upphov till litterära verk t.ex. dramat av Sándor Sík om S:t Stefan.

 

Vrångbilder av ungrarna i världen och hos oss själva, Del II

Publicerad 2016-12-03 21:19:00 i Allmänt,

DEL II

Andrásfalvy Bertalan

 

Vrångbilder om ungrarna i världen och hos oss själva

(A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk)

Legenden, en gång för alla, överensstämmer inte med verkligheten. Sedan länge var det känt att styresmannen över landets Transsylvaniska del Gyula – S:t Stefans farfar – har under högtidliga former mottagit det kristna dopet i Bysans 953 varefter han tog biskop Hierotheros med sig till Ungern. Géza och Sarolta, S:t Stefans föräldrar var således redan kristna. Påven i Rom har 961 utnämnt en biskop, Zacheus, enkom för Ungern. Denne biskop hindrades på sin väg till Ungern av kejsare Otto, liksom denne hindrade tio år senare även benediktinern Wolfgang från Einsiedel, eftersom kejsaren själv ville ta hand om den kristna kyrkan i Ungern och samtidigt förvandla Ungern till en vasall stat (Győrffy 1977, s. 51). Vi vet att man inte kan påtvinga ett folk religiös tro vare sig med svärd eller kulsprutepistoler. Vi har inga historiskt vederhäftiga bevis på att den ungerske kungen skulle varit skyldig till massmord för att tvinga ungrarna till den kristna tron. Å andra sidan har vi nog tillräckliga bevis på sådana tillvägagångssätt och missionärernas martyrdöd vida ikring i samtida Europa.I ett av Sankt Gellérts skrift om ungdomar som av Nebukadonozor kastades i glödande ugn avhandlar han en hel del även om sin ungerska kyrka. Han nämner inte något om krig mot ungerska hedningar utan mera om präster som utnyttjar sin ställning och för ett hedniskt liv; andra kristna kättare bl.a. om novitanierna som ”... döper de redan döpta men vägrar sedan att ta emot de nydöpta”. Inte heller ser vi särskilt ofta ställen i S:t Stefans lagstiftning som handlar om hedendom; hade han mött hedniskt motstånd skulle han säkert ha stiftat lagar därom. Vi kan däremot läsa i hans dekret att i fall någon påstås ägna sig åt häxeri skall den åtalade inte föras inför domstol utan skall för föras till präster som skall prata med den ”åtalade” och ge absolution. Inter förrän för tredje gången – om även prästerna så anser? – skall den åtalade föras inför domstol. På klar ungerska: lagstiftaren har inte mycket till övers för tron på häxor. Samtidigt har man i övrigt i Europa ägnat sig åt skoningslös förföljelse och dito behandling av häxor!

Vi har all anledning att tro att ungrarna kom i beröring med den kristna läran redan i trakterna av Kaukasien, kanske rentav Armenien. Under apostlarna Andreas´ och Tomas´ mission bildades inte lika centraliserade kristna kyrkor som i det västliga Europa ehuru kungarikena Armenien och Grusien redan på 400-talet stod på kristna grunder. Likaså var en Onugor kung kristen som på 600-talet flyttade med en ungersktalande skara till avarernas rike – vi skall inte glömma att Europa kallade oss hungarus d.v.s. ugor, ungar, vengri o.s.v. Detta styrks av historiska anteckningar och arkeologiska fynd. De viktigaste kristna ord som vittnar om kristendom fanns redan före landövertagandet: Isten (Gud, jfr. finska Isä, övers. anm.), menny (himmel), áldás (välsignelse), gyónni (bikta), üdvösség (frälsning), üdvözítő (frälsare), ünnep (helg), boldog (salig), túlvilág (hinsides), búcsú (förlåtelse/bot), lélek (ande) o.s.v. I epoken för Romantiken försöker vi finna våra hedniska seder före kristendomen utan någon större framgång.Inte heller finns några spår av tillbedjan av flera gudar i ungersk etnografi men väl i romersk, germansk och slavisk dito samt även hos våra finsk-ugriska språksläktingar. Vår egen ”ursprungliga hedniska” trosbild känner vi mestadels från sagovärlden. Nationalmuseet i Budapest visade 1996 gravar in situ från tiden för landövertagandet. I dessa gravar har jag själv räknat inalles 12 krucifix; bland dem fanns stora, som bars över bröstet, små med infattade låsbara reliktbehållare och en annan hade den korsfäste avbildad; det fanns silverkors fästad på axelväska (axelväskan från Bezdéd). Alla dessa fynd kom under jord hundra år före S:t Stefans kröning (arkeologer vet att berätta om liknande, armeniska bröstkors från bronsåldern).

Men vad hade ungrarna för nytta av de har blivit kristna? De har inte fått någon hjälp eller skydd någon gång från det västliga Europa! Den kristne, tyske härskaren Konrad II anföll S:t Stefan 1030. Konrad II stoppades vid floden Rába; hans tross skars av och hans här skulle tvingas att vända hem hungriga. De efterföljande ungerska hären lyckades vid Wien omringa kejsaren som tvangs att ge sig på nåd och onåd; kejsaren själv lyckades, under stor möda och bekymmer, undkomma med några få utvalda män. Om detta finns anteckningar gjorda av kejsarens hovpredikant som togs med i fälttåget för att kunna vittna, även skriftligen, om den ungerske kungens seger över kejsaren. S:t Stefan avväpnade kejsarens armé, gav soldaterna mat och skickade dem sedan hem. Denna gest förvånade det kejserliga hovet och hovpredikanten skrev också att något sådant var ännu inte känt i hela världen. Nära denna tid, 1014 slog Baseleios (976- 1025) Bulgaroktónos, Bulgarentötter, den bulgariske tsaren Simeon och hans här och tog 14 000 krigsfångar; för att fira segern lät Baseleios ta synen från fångarna förutom var hundrade soldat ”...för att de skall finnas några som leder de övriga hem” (Győrffy 1977, s. 288).

Kristendomen i Europa når en av sina s.m.s. lågvattennivåer under 900-1000-talet. Såväl den klerikala som den världsliga makten tillskansar sig sitt prerogativ med våld i både tros- och levnadsvillkor. Ändå fångas både den ungerske kungen och hans folk av kristendomens kvintessens och det är inte en tillfällighet att S:t Stefan ställer upp för denrenaissance som kyrkan får genom reformerna i Cluny (1000-1100-talet). Kungen börjar brevväxla med benediktiner-abboten i Cluny6. Reformens tre attribut pius, rectus et pacificus (mild/from, rättvis och fridsam), var verkligen passande för S:t Stefans personlighet i motsats till för de flesta av sina samtida furstar; han blir idealet för den kristne kungen. Detta återspeglas med omistlig klarhet i hans lagstiftning men även i sitt dagliga liv och sina ”Maningar” till sonen hertig Imre; det kristna idealet får full genomslag i hans gärning som lagstiftare. En slav t.ex. som ertappats med stöld dömdes i andra ”kristna” länder till döden. Enligt S:t Stefans rättsuppfattning kunde det ske endast om någon ertappats för stöld för tredje gången. Riddarkungen Boleslav lät slå ut tänderna på den som bröt mot fastans föreskrifter. S:t Stefan dömer syndaren till ytterligare tre dagars bot. Han manar efterkommande att aldrig bekriga andra nationer för att erövra land från dem. Han benådade den man som under nattens vila försökte lönnmörda honom – kungen själv tillfångatog och avväpnat mannen. Andra dynastier, vid liknande stämplingar t.ex. i Polen och Tjeckien, utrotades gärningsmannen och hela hans släkt till sista dibarnet. Omständigheterna kring att bränna ögonen på Vasul, som gjorde uppror mot honom, är fortfarande outrett. Känt är däremot det faktum, att Vasuls efterträdare, i egenskap av arvtagare till den heliga Stefanskronan, fortsatte att regera helt efter S:t. Stefans anda; de fortsatte att undan för undan förbättra rikets och kyrkans strukturering. Det var f.ö. en av Vasuls barnbarn som tog initiativet till Stefans I:s helgonförklaring. Enligt legenden grät S:t Stefan över Koppánys öde7 – han dödades av tyska riddare. Kungens Maningar (1027) till sonen, kronprinsen Imre har länge varit föremål för diskussion. Undersökningar har emellertid visat att texten inte är kopierad från Karl den Stores ”Kungliga Speglar” utan är till sin anda och utformning ett självständigt verk vars tillkomst Aserik8 kunde ha hjälpt kungen med. En av Maningarnas sats skriver kungen att ”Svag är den nation som bara talar ett språk och bara har en tradition […]”. Enstaka påståenden om att detta uttalande inte skulle gälla ett ställningstagande även för de i Ungern boende språkminoriteters skydd hörs fortfarande; man menar att satsen gällde blott utlänningar i hovet, till landet lockade hantverkare, präster, vetenskapsmän, konstnärer och andra privilegierade, vilka för all del trivdes bättre hos den ungerske kungen än annorstädes. Alla dessa främlingar kom förvisso inte ensamma; namn på bosättningar som vittnar om bosättarnas utländska ursprung finns från tiden före den första större invandringen på 1300-talet. Sådana tänkbara nam är Német, Némedi (Tysk), Oroszi (ryss), Csehi (Tjeckisk),Olaszi (Italisk), Tóti eller Tót (slovakisk). Hur som helst så gällde Maningens sats i fråga utan tvivel människor och folk av utländskt ursprung vars autonomi skulle säkras. I en annan sats kan vi läsa följande: ”...för den som är latin vill döma efter latinska lagar över grekerna, den som är grek dömer vanligtvis efter grekiska seder över den som är latin”. Måttet och idealet som skall följas är ju antikviteten9. I Maningar saknas ordet gens, latinet som betyder folk, nation, men väl som i senare definition har blivit Den Heliga Kronans undersåtar, d.v.s. landets samtliga invånare som ”kungen har samlat ihop” och inte enkom den ungerska nationen som visserligen var detta färgrika konglomeratets organisatör och ledare.

Vid ett återblick kan vi konstatera att S:t Stefan inte hade kristnat ungrarna med ”korset och svärdet” med utgångspunkt från politisk strategi att avvärja faran av ett samlat angrepp från det kristna Europa. Den Habsburgska eller den tyska historieskrivningen – dessa två inte alltid betyder nödvändigtvis samma sak – och dess mest hängivna kolpoltör Gyula Szekfű har hela tiden hävdat, utan att ta hänsyn till framkomna historiska fakta, att det var S:t Stefan som kristnade och ledde de nomadiserande, hedniska ungrarna till det kristna, germanska-européiska gemenskapen och att denna gärning skulle uttömma kungens mest väsentliga roll i Ungerns historia. Szekfű säger vidare, att denna än i dag pågående, nyttiga process bryts (under historien, övers. anm.) då och då av ohälsosam kurucz mentalitet10 som alltid ha ändat i tragedi; att emigrationen blir alltid demoraliserad och tragikomisk; att Ungern har Habsburg-dynastin och till denna trogna högadeln att tacka för allt. Szegfű sparar inte på krutet och säger vidare att de som ställer sig emot Habsburgarna jagar syndfulla illusioner; att dessa liberaler undergräver Habsburg-dynastin och att dess eventuella sammanbrott blir samtidigt Ungerns grav. Så här kan man sammanfatta László Némeths skrift om Gyula Szekfűs historiska verksamhet. Efter Szegfűs smädande studie 1913 om furst Rákóczi i ”Samhällsmakt och dess utvidgning” är frågan: vad hade meningen varit med arbetet? inte bara logisk utan också fullt berättigad. Var det kanske frågan om ett understöd av den bestående samhällsordningen – dubbelmonarkin, satte det en politisk kurs eller doktrin för tiden? Eller var det ett medel till att vinna acceptans för en slutgiltig germansk orientering, en restauration av Habsburg-dynastin? – möjligen med en upprepning av alltsammans”kvällen innan” Andra världskriget? Szekfű har nämligen på nytt skrivit ner dessa sina tankar – om ock kamouflerat – 1939 i ett band som han även redigerat: ”Vad är ungraren”? I detta arbete fick Szekfű plats såväl för försvaret av stora jordegendomar som för försvaret av ett neobarock härskapsfolk, för kuruc-mentalitetens liknelse vid utsvävande folklighet, för flirt med den barbariska Östern och dito grannar och för de folkliga författarnas förlöjligande. Om László Németh hade tagit sig an att dissekera Szekfűs historiska verksamhet tjugo år senare skulle han varit tvungen att skriva en betraktelse över Szekfűs sista verk han – som ambassadör i Moskva – har skrivit om den store grannen, Sovjetunionen med titeln: ”Efter revolutionen”.

Redan av det som hittills anförts framgår det ganska tydligt att vrångbilden om Ungern, som den hade formats under historiens gång fram till våra dagar, har ungerska historiker ett stort ansvar för. Det viktigaste är identifieringen: När och hur det maktägande skiktet, kamouflerad av påstådd historisk vetenskap, utövar sin verksamhet i att kunna påverka skolundervisningen i historia och genom denna påverkan bestämma den skolade medelklassens, ja, en nations historiska medvetenhet samt självkänsla (Andrásfalvy 2001, s.11.).

Av exemplen ovan kan vi tydligt se vilka de var som hade intresse i att framställa de landövertagande ungrarna som nomadiserande hedningar, framhålla deras kultur som barbarisk, och beskriva dem som grymma och som ”...utrotar allt levande, kvinnor och barn för att ta deras plats”.

Vi kan ställa frågan huruvida dessa vilda rykten om folkutrotning och andra grymheter har några som hel historiskt trovärdiga bevis? Hitintills har man hittat endast en dokumenterad anteckning om en verklig händelse angående ungrarnas härnadståg som höll Västeuropa i skräck: strövtåget i Sankt Gallen, nedtecknad av ett ögonvittne. I denna skildring finner vi emellertid raka motsatsen till grym skoningslöshet.

När europeiska furstar bekrigade varandra hände det ofta att någon part bad ungerska beridna arméer om hjälp. All den grymhet som furstehären därvid begick skyllde de ungrarna vilka ju ändå skulle återvända till sitt land efter slaget. Som bekant ärvdes Ungerns krona av Habsburg-dynastin genom ingifte och Habsburgarna var allt annat – på väl dokumenterade grunder – än älskade härskare över det ungerska folket. Detta förhållande gav understundom skäl till uppror mot den förtryckande dynastin; upproren slogs ner och de grymheter som Habsburgarna gjorde sig skyldiga till hänvisades till ungrarnas i århundraden hopljugna ”grymheter” i det förgångna. Så ville Habsburghuset rättfärdiga all den grymhet – som trotsade allt vad man med kristen etik kunde föreställa sig – som det utövade på Ungern. De vrångbilder som således skapats om ungrarna odlats här och där f.ö. ända fram till våra dagar.

Århundradens spridning av vrångbilder om ungrarna tjänade Habsburg-dynastins intressen. Det mest talande exempel om en sådan habsburgsk ryktesspridning ges av en kopparstick kallat Völkertafel, gjord efter en oljemålning, som spriddes 1720 i Stajern. På denna ”Folktablå” presenteras tio europeiska nationer, var och med 17 vidhäftade kommentarer. Om ungraren är följande att läsa: Hans uppförande – opålitlig; Hansnatur – den grymmast tänkbara; Hans förstånd – litet; Hansegenskap – blodtörstig; Hans vetenskap – skriven på latinskt språk; Hans klädsel – mångfärgad; Hans karaktär – förrädare; Hans sjukdom – epilepsi; Hans land – rikt på på frukter och guld; Hans krigiska egenskaper – upproriska; Hans gudstjänst – utan inlevelse; Hans härskare – någon han inte älskar; Han har överflöd – i allt; Hans tidsfördriv – slöa sig (müssggehen); Djur han liknar – vargen; Hur slutar hans liv – genom svärd.

Visserligen hade inte heller ryssen, greken/turken – de två sista parades ihop! – bättre karakteristik. Ryssen hade t.ex. samma natur som ungraren d.v.s. den grymmast tänkbara. Efter nedslagningen Rákóczis frihetskrig (1703-171) förstärktes denna vrångbild ytterligare men märkvärdigt nog mildrades den något senare; hos österrikarna uppstod t.o.m. en viss sympati för de frihetsälskande, i religionsfrågor generösa, gästfria och ridderliga ungrarna, särskilt efter den med rysk hjälp nedslagna frihetskriget 1848-1849. Efter förlikningen (mellan Ungern och Österrike, övers. anm.) 1867 skedde en förändring av nidbilden. De nationella minoriteterna i Ungern hade väntat sig belöning för sin medverkan i nedslagningen av landets frihetskrig (1848-1849) och när belöningen uteblev betraktade de sig själva som den ungerska statens lurade befolkning. Bilden om ungrarna som förut spreds av Habsburgarna togs nu fram och spreds på nytt, nu av landets minoriteter; tyvärr har den nidbild förstärkts även inom deras litteratur. Völkertafelns nidbild överträffades så småningom av den österrikiske Franz von Löhers hatskrift 1874 (M. Szabó 2001, s. 110-113).

Det ungerska kungadömet kan med rätta kallas brokig; de många folkminoriteterna består dels av under historiens gång mottagna flyktingar och dels av folkslag som ungrarna hade hittat i Karpatbäckenet vid landövertagandet.De senare folkslag blev ingalunda utrotade av ungrarna ”...för att bereda plats för sig själva”, välmående ättlingar till dem finns ju än i dag. Om någon folkutrotning finns f.ö. inga som helst verifierat belägg.

Karpatbäckenet var vid tiden för landövertagandet tämligen glesbefolkat, området var före 895 m.e.m. en ständig krigsskådeplats. Avarernas rike på 600-talet inneslöt flera olika folkgrupper men föll så småningom ihop då avarerna inte kunde motstå vare sig frankernas anfall från Väst eller bulgarernas från Syd. Orsakerna till avarernas sammanbrott – som det beskrivs i Bysantinska annaler – var dels ledarskiktets moraliska förfall och dels det vanliga folkets allt tilltagande alkoholism, såsom även de tillfångatagna avarerna medgav inför den bulgariska tsaren Krum. Tsaren tog lärdom av dessa bekännelser och lät utrota all vinodling i sitt land för att freda sitt folk från samma öde (Olajos 1996, s. 91). Efter de bulgariska attackerna på avarer följde intervention av Karl den Store i det s.k. stormoraviska riket. Enligt dagens forskningsresultat beboddes och dominerades Karpatbäckenets centrala lågland samt de omgivande kuperade landsdelar av avarer. Under 600-talet utökades områdets befolkning av onugor-sekler; ett flertal av deras bosättningar, kyrkor och dess skyddshelgon finns vid landövertagandet och står kvar under hela medeltiden. Detta betyder det nämnda folkets oavbrutna bosättning inom området (jfr. Uppgifter i Conversio av Salzburg om ett s.k. dubbelt landövertagande, Olajos i.m. 1100). Det är således ingen tillfällighet att man kallade Karpatbäckenets låglänta områden för ”pusta”, d.v.s. Desertum avarorum. Som jag tidigare påpekat, har de landövertagande ungrarna i Karpatbäckenet slagit sig ner främst på områden lämpliga för jordbruk och m.e.m. undvikit de högre skogsområdena upp till bokens och granens växtzoner. På dessa mera höglänta områden i väster och vid foten av Alperna beboddes sannolikt av vendernas och slovenernas förfäder, medan liknande områden i norr befolkades av nordslaver, i ungersk folknamn tóter. Nomadiserande vlacher kommer med sina boskapshjordar i större antal för sommarvistelse under 1200-talet, från områden vid flodmynningarnas översvämningsområden vid Svarta havet, till östliga Karpaternas höga fjällängar.Denna form av boskapsskötsel kvarstår ända fram till slutet av 1800-talet. Vlachernas, eller i ungerskt språkbruk oláhernas kultur präglads på ett säreget sätt av de resurser som gavs på höglänta bergsområden d.v.s. högfjällsbeten. Hjordarna var mindre, anpassade till befintliga betesområden och djurbeståndet utgjordes till större delen av får och lamm i huvudsak med syftet att framställa ull, ostar och andra mjölkprodukter samt skinn vidare högfjällsfrukter vilka byttes mot nödvändiga spannmål hos bönder på de låglänta jordbruksområdena. På Felvidék (Övre landskap, övers. anm.) d.v.s. det Ungerska rikets nordligaste del inkluderande Karpaternas nordliga sträckning hade likaså en icke-ungerskspråkig befolkning. Även deras kultur och sätt att leva skilde sig från de ungerska, lantbrukande böndernas. Deras bostads- och uppvärmningssätt skilde sig från vad som var brukligt i det ungerska bondesamhället. Där områden bjöd till lantbruk producerade de mestadels lin, råg och senare även potatis. Inkomsterna från det sämre producerande jordbruket kompenserades med hantverksproduktion vars bas utgjordes av riklig tillgång till virke. Viktiga hantverksprodukter är vidare lergods, diverse möbelsinckeri, ämnen för olika träverktyg och jordbruksredskap, träkol, tjära, kalk samt pottaska. Skogarnas fruktproduktion var betydande. Vävnadsprodukterna var kända; Firman Zipser har anställt avlönade slovakiska väverskor på flera orter; slovakerna ägnade sig också åt direktförsäljning av linne- och senare av bommullstyg i ungerska byar. Längre fram kom de på timmerflottar utför Karpaternas älvar som mynnade i Ungerns stora floder medförande sina produkter till Låglandets befolkning. Lergods, användbart för ”ugnsäker” matlagning kallas på Låglandet än i våra dagar för ”tót-kastrull”. Tydligt är att ungrarnas viktigaste möten med tóterna skedde på detta sätt. Vi måst påpeka att förhållandet t.ex. mellan tóter och ungrare inte präglats av sådana motsättningar som senare slovakiska ”ledares” överdrifter ville och vill framhäva. De medvetet odlade vrångbildernas uppkomst är inte att söka i nyare tidsepoker. Som jag tidigare påpekat har vrång- och nidbilderna ett månghundraårigt förflutet som sedermera, tyvärr, ofta figurerar i dagens historieskrivning och i skolornas historieböcker och förgiftar nationaliteternas sätt att förhålla sig till varandra. Att hitta rätt i denna djungel av motsägelser är inte lätt; att vetenskapligt kartlägga denna problematik kräver ett särskilt upplagt forskningsarbete (om detta i föreliggande arbete längre fram).

”Den barmhärtige Gud, efter att ha skapat världen bestämde samtliga nationers öde och talang. Zigenaren lärde Han spela fiol, tysken fick en skruv i handen. Han kallade sedan Moses till sig och befallde: Du skall skriva lagar, och när tiden är inne skall du låta fariséerna korsfästa min älskade son, Jesus, varför ni skall lida mången pina och förföljelse, men jag skall sörja för att penningar skall rinna till er såsom flodens vatten! Sedan vinkade Han till sig ungraren och alla leksaker som fanns omkring Honom gav Han till ungraren och sade: Tag nu emot stövlarna med sporrar på, och den här vaxen för att sno mustaschen spetsig med, var stolt och roa dig med dina kompisar”! Plötsligt smög turken sig fram: ”Så värst mycket får du inte men med svärd skall du betvinga många folk”! Serben gav Han en hacka.

Bojarerna och furstarna bjöd Han på pipa och kaffe: ”Ni skall leva i sus och dus, i hämningslös elakhet varför ni skall bygga kloster tempel till min ära”! Till slut kom även rumänerna fram som kastade sig ner inför Herren: ”Varför kommer ni så sent ni olyckliga? – De svarade: Vi är sena, vår Allsmäktig, för vi går med får och åsnor på smala stigar längs djupa raviner, vi går tysta dag som natt, det är bara skällorna som ljuder. Våra kvinnor och barn har sin bostad bland smala bergspringor och bland stenar, från ovan är det blixt och storm och nedanför är det forsande vattendrag som hotar oss. Vi kom för att anhålla om vida betesmarker, lugna vattendrag. Ni har då kommit alltför sent, svarade Herren, jag kan inte hjälpa er, ni får allt nöja er med vad ni har. Vad jag kan ge er däremot är ett lättsamt hjärta så att ni kan glädja er, lev i förtröstan; på musik och dricka skall ni inte lida någon brist , och må ni ha vackra och kärleksfulla kvinnor...”

Sadoveanu, en moldavisk-rumänsk författare börjar sin roman Yxan med denna folksaga. Romanen handlar om rumänska kvinnor som lever vid foten av de snötäckta Karpaterna. När kvinnans man efter en lång väntan inte kommer till högfjällens vårbete med sina får från Donaus strand där han övervintrat ger hon sig i väg, fylld med onda aningar, för att leta efter sin mans banemän vilka hon så småningom hittar.

Sagan presenterar det moldaviska samhället, där zigenarna redan hade blivit musiker, sett ur fåraherdarnas synvinkel; städerna befolkas av hantverkare: låssmeder, maskintillverkare resp. maskinskötare och konstnärer. Handeln är i händerna på rika judar. Ungrare träffar herdarna när de korsar gränsen; ungrarna är gränssoldater. Det turkiska väldet i Moldova tar inte slut förr än på mitten av 1800-talet och befolkningen har ännu minnen av den turkiska hären. Fram till Första världskriget arbetade serbiska säsongarbetare med sina hackor i de utmärkta moldaviska vinplantagen. Bojarerna och godsägarna vilka levde i stort överflöd likt furstar hade obegränsad makt byggde vackra grekisk-ortodoxa kloster och kyrkor med världsrykte.

Nära på hundra år tidigare skriver den ungerske kyrkoherden från Bártfa, János András-Csík, ett folkspel, ”Senk palecne”, på östlovakisk språkdialekt för sin på potatisbrännvin försupna församling. Folkspelet Senk palecne – Brännvinskrogen – börjar med att en käck ungersk soldat kommer in och beställer, på ungerska förstås, vin till sitt bord. Det är möjligt att soldaten inte alls är ungrare, men efter hans uppförande tillskrevs honom språket med självklar automatik. Denna bild är inte nödvändigtvis negativ, men låter ändå ana innebörden av en rumänsk saga. Ungraren i den förut nämnda ”Völkertafel” gestaltas ju som ungersk husar. Ungrarna är i allmänhet kända som livgardister eller husarer, berömda för sina danser. På 1500-talet och länge framöver är ungraren för tysken lika med en boskapsdrivande drabant med ett icke alltför vänligt sinnelag; drabanterna drev boskapshjordarna genom Europa ända till Holland och var under vägen naturligtvis tvungna att försvara sig och hjorden mot rövare och vilda djur; dessutom krävde det också sin man att handskas med de ungerska långhornsboskapen. De ofta hårda konflikter som så småningom formade drabanternas temperament gjorde att de inte tilläts följa boskapen längre än till Wien, där de byttes ut mot mera fredligt sinade kofösare som drev boskapen vidare genom Tyskland.

I vendisk-slovensk och slovakisk folklore finner man fler legender om kung S:t István (969-1038), S:t László (1077-1095), hertig S:t Imre (1000/1007- 1031) och kung Mátyás (1443-1490) än i ungerska diton; S:t István finns avbildad även i rumänsk-ortodoxa kyrkmålningar (Bálint 1977, II. 218). Ferenc Rákóczi och släktet Zrinyi omfattas av ännu levande traditioner i rutensk resp. kroatisk folktradition.

De folkslag som under medeltiden invandrade till Ungern fick behålla sitt språk, sina traditioner och även rättsordning, skatt betalade de till kungen alltefter sin verksamhet. Dessa rättigheter – autonomien – stadfästes även skriftligt efter några årtionden: pecheneger (ius bissenorum) 1224; jászerna (jazygier, kom samtidigt med kumanerna 1239) får sina rättigheter först av kung Károly Róbert 1323. Szászernas (tyskar i Szepes län) rättigheter finns förtecknade hos Willkür Zipser (1370) och är i bruk tills Maria Theresa avskaffar dem. Rutenerna som kom till Ungern 1396 under kung Sigismund (1387-1437) får kyrklig autonomi under kung Mátyás (Hévizi 1996).

Beslut om olika invandrade språkminoriteternas självständighet finns att studera i handlingar från synoden i Esztergom 1096-1116 där man, åberopande gamla ungerska traditioner, fastslår att i kyrkor skall man läsa de kyrkliga texterna samt Evangeliet och hålla predikningar och de viktigaste bönerna på det språk som förstås av kyrkobesökarna.Efter reformationen stärker och utformar språkminoriteterna ytterligare sina privilegier även om deras bekännelse inte skiljer sig från de omgivande ungrarnas. Tyska invandrare i Transsylvanien så gott som undantagslöst, slovakerna i landets norra del (Felvidék) delvis övergår till den Lutherska bekännelsen. Rumänerna och serberna ansluter sig till den grekisk-ortodoxa läran; unitarierna är utan undantag ungrare. I Transdanubiens (Dunántúl) södra del är ungrarna i huvudsak kalvinister medan de invandrande sokacer, bunyevácer, kroater och tyskar förblir katoliker. En mindre del av dessa tyskar övergår dock till kalvinistisk och lutheransk trosbekännelse. Än i dag kan vi se två till tre olika församlingskyrkor även i mindre bysamhällen varför sig med egen kulturverksamhet inkl. skolor.

I Mezöberény bodde t.ex. kalvinistiska ungrare tillsammans med lutherska slovaker och katolska tyskar; i Mohács samsades kalvinistiska ungrare, katolska sokacer och ungrare, grekisk-ortodoxa serber och lutherska tyskar. I dessa städer turades årligen serbiska, ungerska, och sokac resp. ungerska, slovakiska och tyska borgare som domare. Religiös intolerans var i den tidens Ungern okänd ända fram till Ungerns nederlag mot turkarna vid Mohács (1526) då i de områden som inte ockuperats av osmanerna och som behärskades av habsburgarna började en skoningslös motreformation styrd av Habsburg-dynastin. I medeltidens Europa var Ungern det enda riket där såväl judar som muslimer fritt kunde utöva sin religion. Om denna visste arabiska och judiska resenärer att berätta: t.ex. under Géza II:s regeringstid (1141-1162) Abu Hamid al Andalusi. Vid slutet av 1000-talet bad en här av korsriddare om tillstånd att marschera mot det heliga landet genom Ungern; korsriddarna anföll judiska handelsmän vid Magyaróvár och plundrade dem – som de regelbundet har gjort i tyskspråkiga områden. Den ungerske kungen jagade då korsriddarna ut ur landet.

Den särskilt i Sydeuropa så vanliga, grymma inkvisitionen, i religionens namn utförda massmorden och religionskrig saknas, med undantag av en lyckligtvis kort period, i Ungerns historia. De grymheter som finns anteckningar om började efter freden vid Vasvár 1664 och bär kejsare Leopolds signum. Freden, som i alla sina överenskommelser gynnade sultanen på bekostnad av ungrarna, resulterade i Wesselényi-sammansvärjningen (i senare hälften av 1600-talet) som Leopold tog en grym hämnd på och som fortsatte sedan med en lika grym förföljelse av de ungerska protestantiska kyrkorna. Förföljelsen av protestanter har det sagts skulle ha berott på att furst Rákóczis frihetskrig 1672 stöddes av protestantiska präster. Nu var det emellertid på det viset att Leopold hatade inte enbart protestanter utan även ungrare i största allmänhet. Bland ”ideologerna” för hans krig mot protestanter, där vare sig kvinnor eller barn skonades, var alla icke-ungrare: hertig Lobkowitz och hans trogne väpnare Hocher vidare biskop Leopold Kollonich som för övrigt lär ha yttrat att ”...ungrarna bör göras till slavar sedan till tiggare och först därefter till katoliker”. Efter att kejsare Leopod avskaffat befattningen palatin som förut, under Habsburgsväldet alltid innehafts av en ungrare utnämnde han sin gunstling, stormästaren för den tyska riddare orden Ampringer till Ungerns riksföreståndare. Ampringers ”Riksråd” hade även ungerska medlemmar: ärkebiskop Szelepcsényi som ivrade för dödsstraff för medlemmarna i Wesselényi-sammansvärjningen, greve Ádám Forgách och János Majtényi, medlemmar av kejsarens hov. Den tyska representationen inför vilken konungen svor ed på den ungerska författningen, vände sig till en klerikal kommission för att bli befriad från sin ed menandes att ungrarna vände sig mot honom varigenom de automatiskt förlorat sin rättighet till nationell självständighet och att över huvudtaget åberopa den ungerska författningen. Med teologiska hänvisningar godkände kommissionen kungens ”anhållan” och därefter blev kejsaren oinskränkt herre över Ungern. Till en början motsatte sig Szelepcsényi, som då var även kejserlig ställföreträdare i Ungern, att en ”utlänning” skulle i kejsarens namn styra Ungern men gav vika efter att kejsaren utlovade honom en furstlig apanage livet ut. På liknande sätt mutades även Forgách och Majtényi, eller ”...tystades deras onda mun” som man sade i Wien. Kejsaren bildade därefter en domstol under Szelepcsényis ordförandeskap bestående av 34 medlemmar vari m.u.a. Kollonich samtliga var ungrare. Domstolen kallade den 5 mars 1774 samtliga protestantiska präster till Pozsony (nuv. Bratislava) oavsett var de än bodde, även från de landsdelar som ännu stod under turkisk överhöghet. Det kom inalles 400 av de adresserade.Domstolens dom var döden – genom stening, bål eller stympning – eftersom de anklagade ”smädade den katolska läran och vissa sökte skydd hos turken”. Nåd beviljades endast om den åtalade ville återta den katolska läran. Efter dessa hemska hot återgick över 200 till katolicismen medan 93 vägrade... Visserligen sanktionerade inte Leopold dessa dödsdomar men de dömdas lott blev ingalunda mindre avundsvärda: de pinades i olika slottsfängelser och 1775 förvisades de som galärslavar till Italien (Acsády 1989, ss. 306). Utan överdrift kan det sägas att fr.o.m. S:t Stefan fram till tiden för kejsare Leopold och Kollonich var Ungern vida mera ett kristet land än något annan europeisk kungadöme.

Det enligt nordeuropeisk praxis för sodomi utmätta straffet att bli levande begravd förekom inte i Ungern. Antalet bränningar av häxor är i Ungern flera faktorer mindre än annorstädes. Inte heller finner vi i Ungern företeelser som Barthaleomé-natten i Frankrike eller kristallnatten i Tyskland.

De olika befolkningsgruppers kulturella autonomi säkrades av gruppernas egna kyrkor och skolor. Det är ingen tillfällighet att det första dekretet om religionsfrihet utlystes 1557-1558 i Ungern i Torda i Transsylvanien. Där församlingarna saknade tillräckliga medel för att bekosta skolor hjälpte antingen kungen eller godsägarna till för att säkra skolornas verksamhet. På så sätt byggde kalvinisten Zsuzsanna Lórántffy upp 1657 den första skolan för utbildning av rumänsk språkiga lärare med devisen ”Gud till ära och gagn för Vlach nationen” (Erdély története 1986. II. k. 764, Transsylvaniens historia …, övers. anm.).

Odiskutabelt är att kungadömet, statsbildningen i Karpatbäckenet skapades av ungrarna. Fram till nederlaget vid Mohács 1526 då Ungern förlorat sin självständighet beboddes landet till 80 procent av ungrare. Detta förhållande ändrades radikalt till ungrarnas nackdel p.g.a. det 150 åriga turkväldet och därefter habsburgarnas invandrarpolitik under 1700-talet till 45 procent. Ungrarna hade från statsbildningens början en gynnsam flyktings- och invandringspolitik och fram till upplysningstiden gjordes inga ansträngningar för m.e.m. tvingande språk- och kulturpolitik. Tvärt om, en s.k. ”centripetal kraft” verkat för mångkulturens harmonisering och upprätthållande kulturerna emellan. Miklós Oláh statuerade på 1500-talet gällande Högskolan för flyktingar (senare universitet) i Nagyszombat för att för alla underlätta det latinska språkets inlärning skulle det finnas språklärare som väl behärskar ungerska, tyska och slovakiska. Kung Johan Sigismund (1540-1570) lagstadgade för Transsylvaniens ortodoxa rumäner att använda rumänska i stället för det ortodox-slaviska språket; i samband med detta trycktes den första rumänsk språkig ortodoxa psalmboken under ledning av ungraren Gergely Szegedi; i Gyulafehérvár (rumänska Alba Iulia, tyska Karlsburg, eller Weissenburg, på latin Apulum, saxiska Keist) ocxh det ges ut rumänsk språkig läroböcker. På universitetets tryckeri i Budapest ges de första böckerna ut med latinska skrivstil på rumänska, ruthenska, slovakiska, slovenska och kroatiska. Vallonerna besöker i en pilgrimsfärd 1447 Liége i sitt hemland och talar där sitt modersmål fastän de har då bott i Ungern under 200 år.

Vi kan gott göra en jämförelse i dessa sammanhang mellan Ungern och andra europeiska länder. I England förbjuds Walesiskan 1536; James I förbjuder 1616 gaelskan; enligt en trovärdig anteckning fick barn som i lönndom talat walesiska sinsemellan i skolan bära en skamförkläde med inskriptionen: ”Welsh not”. François I gör franskan till det enda tillåtna språket i Frankrike; slutgiltigt förbud att använda baskiska, bretagnska, italienska, occitanska, flamländska och tyska skedde efter Den stora franska revolutionen. Ännu på trettiotalet blev man i Frankrike bötfälld om man använde occitanska – detta berättade, som en av sina barndomsminnen, en professor vid Sorbonne för mig. Inte heller de fem millioner bretangerna fick använda sitt språk. När tyskarna under II Världskriget ockuperat Frankrike fick bretonerna ett visst självstyre; efter kriget blev de dömda för samarbete med tyskarna. I Ryssland förbjöd tsar Peter Den Store alla lokala språk som talats i riket.

Inom det historiska Ungern hjälptes kontakterna mellan de olika språkgrupperna av särskilda institutioner och sedvänjor. Då man måste fara långt för att sälja sina produkter utvecklade folkgrupper med olika språk särskilda sedvänjor för övernattning, byte av kläder, deponering av varor och även hjälp till försäljning av dessa. Samma gällde också vid företagande av pilgrimsfärder. Om inte annat så fann de katolska pilgrimerna frukt, vatten till att dricka och för att tvätta sig framlagda framför husen i de lutherska, kalvinistiska byarna. Barnbyte mellan de olika språk talande familjerna hjälpte till att överbrygga språkliga och kulturella skillnader. Att byta någorlunda jämnåriga barn och av samma kön sinsemellan för ett eller två år var vanligt mellan ungerska, tyska och slovakiska familjer; skriftliga uppgifter om detta finns från 1579. När det kejserliga sändebudet Kristofer Ungnad for vattenvägen till Konstantinopel och övernattade i Ráckeve träffade sändebudets medföljande präst söner till en handelsman i Wien. Pojkarna bodde hos ungerska familjer för att ”språka på ungerksa”. Denna typ av ”barnbyte” är vanlig bland såväl ”bönder och lärt folk”, särskilt i landsdelen väster om Donau och kring Buda, fram till II Världskriget. (Efter kriget blev många ungerska ”schwäbiska” familjer deporterade från landet. De under II Världskriget inkallade ”schwäbiska” män som återvände från rysk krigsfångenskap fick invänta sina dokument om förvisning hos sina ”ungerska språkfamiljer” innan de skickades efter sina förvisade anhöriga.). Både Mór Jókai (1825-1904) och Kálmán Mikszáth (1847-1910) vistades hos tyska familjer i Felvidék (nuvarande Slovakien, övers. anm.) för att ”språka”. Det skulle bli alltför långt att här uppräkna alla de olika, lokala sätt varmed kontakten mellan ungrare med olika språk i Ungern vidmakthölls. I Váralja (Tolna län) t.ex bjöd kalvinistiska föräldrar flera äkta lutherska makar till att bli gudfäder -mödrar till sina barn; i kyrkböcker ser man under 1800 och 1900-talet både schwäbiska och lutherska äkta makar antecknade i sådana sammanhang. Gudföräldrarskapet gällde livet ut och inte sällan sträckte det sig över flera generationer. I Mezőberény kallade tyskarna ungerska fruar att laga festmaten vid bröllop, slovakiska kvinnor vid bearbetning av linet; slovakiska familjer kallade på tyskar vid storstädning och vid kalkning av husväggar, m.m. (Szilágyi 1973). Många bondefamiljer hade täta kontakter med byns zigenarfamiljer för att få få hjälp vid plötsligt uppkommen arbetsbrist i olika sammanhang; i stället för i förväg fastställd ersättning fick handräckarna ordentligt med mat även till hemmavarande barn. Zigenarkvinnor var i regel kunniga svamp- och bärplockre, de kände också till medicinalväxter; dessa köptes gärna för pengar eller för ersättning i natura av byns bondkvinnor. Vid större arbeten såsom skörd, inhöstning o.s.v. gällde av tradition fastställd ersättning, vanligtvis del av grödan.

Låt oss stanna en stund vid den för Ungern m.e.m. så karakteristiska bilden eller begreppet pusztan som kännetecknar landet på ett liknande sätt som fjordarna kännetecknar Norge och tjurfäktningen kännetecknar Spanien. Pustan, som utgör större delen av det Stora låglandet (Nagy-Alföld), hade också i utländsk litteratur i botaniskt sammanhang angetts som den kvarblivna, av Karpaterna avskurna delen av de östliga steppområdena. Enligt detta konstaterande påstås ungrarna ha valt Karparbäckenet som sitt slutgiltiga hemland för här hade de funnit liknande grässtepp de var vana vid före landövertagandet. Detta påstående är helt felaktigt. Såväl historiska som geografiska undersökningar av Låglandet (Alföld) motsäger påståendet om steppland. Miksa Hell, den berömde jesuitiske astronomen, har 1772 kartlagt efter medeltida dokument Pustans olika skogsområden som fanns vid tiden för landövertagandet (869). Låglandets dynbildningar som tog sin början på slutet av 1700-talet har länge sysselsatt ungerska forskare; man sökte historiska förklaringar vilka ännu är ämne för diskussioner. Tyvärr har vi alltför knapphändig historisk dokumentation i saken ehuru vi vet att under historisk tid hade Låglandet en gång en mycket tätare popultaion av träd än nu och som väl kunde jämföras med Transdanubiens dito. Enligt Gyula Szegfű kan man tillskriva Låglandets nuvarande natur turkarnas allt förödande härjningar på 1500- och 1600-talen (Hómann-Szegfű 1935, III. k. 393). István Szabó å andra sidan anser omvandlingen av Låglandets lummiga natur till den nuvarande som ett resultat av ungerska storherrars krig mot varandra före tatarernas härnadståg över Ungern, ja, även tatarernas seger 1241 över den ungerske konungens här vid Muhi.

Skeendet att något blir pusta kan förstås huvudsakligen på två olika sätt: det ena är att mindre byar avfolkas och deras brukade areal lämnas i träda. Detta skeende startades förvisso inte i och med tatarernas härnadståg 1241-1242, det hade redan börjat före det. Ordet pusta betyder således övergivet, förfallet område. Jämför Gyula Illyés´ berömda roman Pustans folk, där pustan är en på grund av arrendatorer avfolkad by med tillhörande domäner som av godsägaren ombildats till en ekonomisk enhet brukad av drängar och/eller statare. En förgäten by i Transdanubien var ingalunda ett kargt, livlöst område, snarare tvärt om ett område som togs över av buskiga skogsdungar ända tills skogsägaren gjorde området till ett hygge och sedan till en producerande jorbruksenhet (Jfr. Småländska begreppet ryd, övers. anm.).

Enligt en annan tolkning av att ett område blir pusta betyder ett skeende då en välmående by med väl kultiverade marker omvandlas till ett gräsbevuxet område utan träd, endast lämplig för betesmark. Låglandets pusta var en gång ett område med välmående byar vilka senast fram till 1500-talet förvandlades till karga om ock gräsbevuxna betesmark. Hortobágy-pustan, ett område praktiskt taget utan naturlig skogstäcke, tillhörande Debrecens förvaltningsområde, hade en gång bosättningar på minst ett tiotal byar. Byarnas befolkning hade med all sannolikhet flyttat in till Debrecen men förbehöll sig äganderätten till sina övergivna marker. På liknande sätt hörde en gång ännu fler byar till Kecskemét vilka blev på liknande sätt så småningom till pusta. Namnen av dessa byar kan ännu finnas kvar i form av benämning av byarnas olika odlingsområden medan deras plats endast kan spåras genom låga upphöjningar i terrängen som lämningar av till oigenkännlighet hoprasade boningshus en gång byggda av torkat lertegel – såvida dessa inte jämnats ut och bröts upp till åkerjord under det senaste århundradet. Man kan ofta se rester av mänsklig närvaro och verksamhet i form av fragmenterade lergods och svarta, förkolnade rester av nedbrunna hus. Detta är det trädlösa karga pusta som Sándor Petőfi skrev om i sina dikter och sånger liksom Lenau och Nietsche och mången epigon efter dem. Pustan blev i dikter frihetens romantiska symbol, i sånger och målningar efter de nedslagna ungerska frihetskrigen – med den fredlöse, beridne betyár, das Übermensch (Rapaics 1918).

Orsaken till det skeende som blivande av pusta innebär har vi ännu i dag inga tillfredsställande förklaringar för. Att det en gång mångkulturella och tätt bebodda, kultiverade Låglandet undan för undan förvandlades till dagens karga grässlätt kan mycket väl orsakats av forna, mäktiga jordägar-oligarkers krig mot varandra. [...]Till förödelsen bidrog sannolikt också den mot 1200-talet i antal alltmer ökande hållning av köttproducerande nötboskap som understundom drevs i stora hjordar till Västeuropa för försäljning – godsägarna fick ju goda förtjänster av denna verksamhet. Denna alltmer intensiva boskapshållning tärde hårt på betesmarkerna vilka då fick ökas till förfång av åkerbruk. De mindre byarna vars jordbruk helt präglats av en småskalig, diversifierad markodling höll sig inte med mer betesmark än vad som behövdes för hushållets försörjning. Den förut nämnde storskaliga köttproduktion var en monokultur av väldiga mått, omöjlig att bedriva på småbrukarnas villkor. Dessa byar med sin breda biodiversitet fick alltefter stryka på foten till förmån för den monokulturella boskapshållningen. Denna utveckling påskyndades och på sätt och vis fullbordades av tatarernas härjningar och senare det turkiska väldet som ju varade i 150 år. Under osmansk tid fortsatte exporten av köttboskap oförminskat till Steiern, Karinth, Norditalien och till de tyskspråkiga Europa. Under samma tid minskades områdets trädbestånd också p.g.a. oreglerat hygge för att tillfredsställa virkesbehov till fästningars bygge samt deras förstärkning.

 

Förklaringar

1 Föryngring genom att man böjer ner en livskraftig gren av vinrankan som då sticks ner i marken där grenen så småningom rotar sig.

2. Ungrarnas valda hövding som ledde landövertagandet år 896.

3...Namnkunnig professor i etnografi.

4...Området från Sydost om Karpaterna till Svarta havet.

5...Efter översvämning stängdes vattnets väg tillbaka i flodfåran genom slussar och man åstadkom därigenom väldiga sjöar där fisken växte snabbt p.g.a. riklig tillgång till föda. När det var dags att skörda fiskbeståndet släppte man vattnet genom slussarna med en lagom finmaskig anordning långsamt tillbaka i flodfåran, fiskbeståndet samlades alltefter och m.e.m. skyfflades upp i flatbottnade ekor.

6...Se Cluniac reforms – Wikipedia

7...Koppány, tronpretendent som reste sig mot S:t Stefan omkring år 997.

8...Aserik eller Asterik, påvligt sändebud från Rom, har hämtat den helga påvekronan för S:t Stefan, därefter abbot i Pécsvárad, det första stiftet S:t István har grundat.

 

Litteratur

Acsády Ignácz 1898: Magyarország története I. Lipót és I. József korában. In: A magyar nemzet története. VII. k. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest.(Ungerns historia under tiden för Leopold I - Josef I, VII. k.).

Andrásfalvy Bertalan1974: Délkelet-Dunántúl népeinek sorsa a Rákózi- szabadságharc idején. In: A Rákóczi-kori kutatások újabb eredményei. Ed: T. Mérey Klára és Péczely László. Pécs. (Folkens öden i Sydöstra Transdanubien under Rákóczis frihetskrig).

1998: Torzkép a magyarságról. Honismeret. XXIV. 5. sz.‒ (Vrångbilder av ungrarna. Nationell självbild).

Németh László 2001: Németh László Szekfű Gyulát bíráló művének üzenete. Confessio 25. évf. 2001/3. (Németh Lászlós kritiska granskning av Gyula Szekfűs arbete).

2004: Hagyomány és környezet. In: Az idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. III. k., Szerk. Andrásfalvy B., Domonkos M., Nagy Ilona. Budapest.

(Tradition och Miljö. In: I tidens såll. Studier till Lajos Vargyas´ 90 års födelsedag).

2007: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Budapest. ‒ (Bruk av översvämnngsmarker längs Dunau).

Bartha ifj. János 1996: Magyarország mezögazdaságának regenerálódása 1711- 1790. In: Magyarország agrártörténete. Szerk. Orosz I, Für L, Romány P, Budapest 33-79. (Regeneration av Ungerns agrikultur 1711-1790).

Bellon Tibor 1997: Földművelés, irtásgazdálkodás. In:Honfoglalás és néprajz.Főszerk. Győrffy György.Bp. 145-157. ‒ (Jordbruk, röjningsbruk).

2001: Együttélés a természettel. Belügyi Szemle. 2003/13. 20-47. ‒ (Samexistens med naturen).

Bálint Sándor 1977: Ünnepi kalendárium. II. Bp. ‒ (Festkalender).

Deér József 1993: Pogány magyarság – keresztény magyarság. Bp. ‒ (Hedniska ungrare – kristna ungrare).

Délvidéki S.Attila 2007: Lángoló temetők. Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és bortzalmai. Bemutató kötet: Fejezetek a rácjárások történetéből. Kézirat. ‒ (Brinnande kyrkogårdar. Förtigna hemligheter och förfärligheter efter avskiljandet av Vajdaság. Demonstrationsexempel: Ur rác-härjningarnas historia. Handskrift).

Ditz Heinrich 1993: Det ungerska jordbruket. Népgazdasági tudósítás a kir. bajor Közmunka és Kereskdelmi Államminisztérium részére. 1867. Budapest. ‒ (Nationalekonomisk rapport till Kungl bajerska arbets- och handelsministeriet. 1867).

Dümmerth Dezső 1997: A nemzethalál víziója és Trianon. Trianon Kalendárium 1998. 9-18. ‒ (Visionen om nationens död och Trianon).

Eckhardt Sándor 1939: A magyarság külföldi arcképe. In: Mi a magyar. Szerk. Szegfű Gyula. Bp. ‒ (Utlandets bild av ungraren. In: Vad är ungraren).

Erdély története. 1986. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp. I-III. k. ‒ (Transsylvaniens historia 1986).

Gowdy, John M 2004: A biodiverzitás értéke. KOVÁSZ VIII évf. 1-4- sz. (Värdet av biodiversitet).

Győrffy György 1977: István király és műve. Budapest. ‒ (Kung Stefan och hans verk).

Győrffy István 1939: Néphagyomány és nemzeti művelődés. Budapest. (Folktradition och nationell bildning).

Hévizi Józsa 1996: Regional and ecclesiastical autonomy as an expression of collective rights in historic Hungary. Budapest. ‒ (Regional och stift- autonomi såsom ett uttryck av kollektiva rättigheter i den historiska Ungern).

Hóman Bálint, Szegfű Gyula 1935: Magyar történet. Bp. ‒ (Ungersk hostoria).

Kiss Géza 1937: Ormányság. Budapest. ‒ (Ormányság).

Kodály Zoltán 1939: Magyarság a zenében. In: Mi a magyar? Szerk. Szegfű Gyula. Bp. (Ungraren i musiken).

1973: A magyar népzene. Bp. ‒ (Den ungerska folkmusiken).

Kopp Mária, Skrabski Árpád 1993: Magyar lelkiállapot. Budapest. (Ungerns psykiska tillstådnd).

László Gyula 1996: A honfoglaló magyarok földművelése és állattartása. In: Magyarország agrártörténete. Szerk. Orosz István, Für Lajos och Romány Pál. Budapest ‒ (De landövertagande ungrarnas jordbruk och djurhållning).

Lendvai Paul 2001: Magyarok, kurucok hösei. Budapest. (Ungrarns, kurucernas hjältar).

Málnási Ödön 1959: A magyar nemzet története öszintén. München 2. kiad. (Ungrarnas historia på ett ärligt sätt. München 2 ed.)

Olajos Terézia 1996: A 9. századi avar történelemre vonatkozó görög források. In: A Honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. László Szerk Kovács och Veszprémi László. (Skriftliga grekiska källor från 800-talet rörande avarernas hostoria).

Péter László 2005: Néprajz, népműveltség. Szeged. ‒ (Etnografi och folkbildning).

Rapaics Raymund 1918: Az Alföld növényföldrajzi jelleme. Erd. Kis. XXI. kötet. ‒ (Låglandets växtgeografi och dess karakteristika).

Rákóczi tükör 1973: Szerk. Köpeczi B. Och Várkonyi Ágnes. Bp. I. k.

Somorjai Ádám 1996: Kutatóárok. Bp.

Szabó Mátyás 2001: Néptípusok, népmegítélések a Kárpát-medencében a XVII.- XIX. században. In: Mit ér az ember, ha magyar. Szerk. Benyák Mária. Wien- Bécs. ‒ (folkkaraktärer, bedömningar av Karpat-bäckenets befolkning under 1600-1700-talen).

Szabolcs Ottó 1990: Külföldi tankönyvek magyarságképe. Bp. 1990. ‒ (Utländska läroböckers karakteristik av ungrarna).

Szapu Magda szerk. 2004:Ífjúsági ”szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben. Bp. (Ungdomens ”subkultur” i Ungern och i Transsylvanien).

Széchenyi István, gr. 1925: A kelet népe. Szerk. Ferenczi Zoltán. Bp. (Österns folk).

Szilágyi Miklós 1973: Mezővárosi közözsségek és néphagyomány. In: Mezőberény története. Szerk. Szabó Ferenc. Mezőberény. II. k. ‒ (Köpingars samfälligheteroch folktradition).

Tóth Zoltán 2000: Távlati kép a történelmi parasztságról. In: Magyar néprajz VIII. Társadalom. Főszerkeztő Paláűdi-Kovács Attila. Bp. 67-116. ‒ (Retrospektiv bild av jordbrukare).

6Se Cluniac reforms - Wikipedia

7Koppány, tronpretendent som re e sig mot S:t Stefan omkring år 997 (för mer information se: Koppány, Wikipedia, övers. anm.).

8Aserik eller Asterik, påvligt sändebud från Rom, har hämtat den helga påvekronan för S:t Stefan, därefter abbot i Pécsvárad, det första stiftet S:t István har grundat.

 

 

Senaste inläggen

Kategorier

Arkiv

Prenumerera och dela