Néptörténetünk keleti párhuzamai
Néptörténetünk keleti párhuzamai a parasztság gazdálkodásában és életmódjában.
A magyar paraszti gazdálkodás és életmód sajátságairól mutatnék be néhány példát, keleti párhuzamok felvillantásával. Parasztinak nevezem népünk többségét, az államalapítás után családok faluközösségeiben földet művelő, később jobbágyok és kisnemesekre szétszakadó társadalmát, mely közvetlen kapcsolatban volt a természettel és abból szerezte meg a maga és az egész nép, társadalom szükségleteit fedező javakat, ugyanakkor kielégítette egyben minden egyéb szükségletét is, gyarapítva gyermekeivel a népesség egészét. Indokolt ez a különválasztás, mert a parasztság életmódja és gazdálkodása más volt, mint a számszerint sokkal kisebb uralkodó, hatalommal rendelkező rétegé, de ennek birtokába, tulajdonába ment át a megtelepedésünk után a megélhetést biztosító természeti környezet egésze. Az uralkodó osztály, a nemesség és papság is gazdálkodott jobbágyainak, rabszolgáinak és cselédeinek munkaerejével, de egészen másképpen. Míg a parasztcsalád mindenben magasszintű és sokoldalú önellátásra törekedett, és igyekezett a természetadta lehetőségeket, a környezet-adta életgazdagságot, biodiverzitást megőrizni és javítani, addig a földesúr bizonyos, pénzért eladható árutermelésre törekedett a neki alárendelt jobbágyok, jobbágytelekrész nélküli zsellérek, cselédek robot-munkájával, hiszen alapvető életszükségleteit a parasztok, a jobbágyok fedezték minden termelvényükből leadott tizeddel. A parasztok gazdálkodását tehát a sokoldalú önellátás, a természeti környezet életgazdagságának megőrzése, a földesurakét a minél kevesebb befektetéssel, minél nagyobb nyereségre törekvő árutermelés jellemezte, jellemzi a mai napig is, lényegében nem törődve ennek a természeti környezetet és emberi, társadalmi kapcsolatokat is romboló következményeivel. Ez utóbbit neveztük a történelem során a korszerű, haladó, profit-termelő, európai gazdálkodásnak, a parasztit elmaradottnak és korszerűsítésre szorulónak. A sajátos magyar történeti-társadalmi „fejlődés” során a leggazdagabb, hatalommal rendelkező nagybirtokos réteg már a 13. század során kisajátította a nemzet fogalmát, szembekerülve a parasztságot is védelmezni akaró királyi hatalommal. Nyugat-Európában az igen keresett magyar marha kivitel növelésére, elpusztította az Alföld parasztfalvainak életgazdag, sokoldalúan használt, kertes, ligetes, halastavas, erdős határát, azt puszta legelővé változtatva, miközben a jobbágyságot birtokképtelennek nyilvánították. Ez a pusztásodás egyaránt jelentette a föld egyoldalú, füves legelőként való használatát, és a sokoldalúan gazdálkodó kis falvak elpusztítását is. A kicsi falvak helyén nagyhatárú mezővárosok jöttek létre. (Debrecen határa mintegy 30 falu egykori határára terjedt ki, melyek egykori létezését oklevelek, és ujabban régészeti ásatások is bizonyítanak. (Hofer 2009.) Az Alföld mezővárosainak népe már csak kis részben gazdálkodott közvetlenül a természetadta környezet lehetőségei szerint, a lakosság elszakadt a földtől, ezért is a népességszámot fenntartó képessége is eltűnt, és ha távoli, sokoldalúan gazdálkodó parasztfalvak szaporulata nem keresett volna itt megélhetést, a Jászkunság mezővárosai elnéptelenedtek volna, amint az az 1690-es Pentz-féle összeírásból láthatóvá lett. Az alföldi mezővárosokba elsősorban Dél-Dunántúl, az Ormányság, a Drávaköz, Dél-Somogy apró falvaiból érkeztek fiatalok, amíg az 1767-es Mária Teréziának úrbéri törvényei alapján e tájakon is a földesurak ki nem sajátították maguknak a jobbágyok közösen használt ártéri erdeiket, rétjeiket. A parasztság természeti környezetének nagy részétől való erőszakos elszakítása hozta létre e tájak öngyilkos kultúráját, az egykézést, mely az országnak nagyobb emberveszteséget okozott, mint a háborúk. (Kiss 1937.) A 13.századi marhakivitel helyett a török kiűzése után a gabonatermelés és az erdők pusztításával járó hamuzsír égetés vált a leggazdaságosabb, kivitellel értékesíthető árutermeléssé. Mária Terézia úrbéri törvénye tette lehetővé azt, hogy a földesurak kisajátíthassák a parasztok földművelésre alkalmatlan, nagyobbrészt közösen használt árterületeit, erdeit, vízfelületeit. Az 1730- körüli időben a magyar föld mintegy 5%-a volt a földesúr, kizárólagosan használt u.n majorsági vagy allodiálisnak nevezett földje, ami nem volt felosztva jobbágytelkekre. Az 1767-es törvény alapján, 1790 körül, több megyében is ez a majorsági föld meghaladta az összes termőföld 30 %-át, az erdők 90%-át, és a rétek 50-60 %-át. (ifj. Barta 1996.) Vagyis ezzel jött létre Magyarországon, a nagybirtokosok egyik legtorzabb, legnagyobb arányú földtulajdonlása Európában, a 3 millió koldus, a másfél millió kivándorló, és az ország népességszámát legnagyobb mértékben fogyasztó egyke-rendszer, a születés-korlátozás és gyermekgyilkosság. Ezek a szomorú tények, nem kaptak méltó megvilágítást tankönyveinkben és történeti kézikönyvekben és így nem formálhatta a magyar társadalom történetszemléletét, hiszen lényegében ennek köszönhetjük Muhit, Mohácsot, a Rákóczi szabadságharc bukását, Világost és Trianont is.
Ma már nehéz leírnunk, részleteiben feltárnunk, a hagyományos, sokoldalú paraszti gazdálkodás mikéntjét, elsősorban azért, mert az a természeti környezet, amiben ez tájanként, a természethez igazodva, különböző változatban létrejött, megsemmisült. Az árterületekből, erdőkből kiszorított parasztság sehol sem folytathatta hagyományos gazdálkodását, mert az erdőket, árterületeket már az árutermelő, nyereségre törekvő földesúri gazdálkodás alakította át. A rendi Magyarország, árutermelő, nagybirtokos osztálya sorsát, érdekeit érintő események történelmét, nem a 20. századig a nép többségét alkotó parasztság történelmét azonosítjuk a magyar történelemmel. Így például azt tanultuk, hogy Mária Terézia erdőtörvénye, egyik első modern, európai erdőtörvény volt annakidején. Ez a törvény tette lehetetlenné a korábbi paraszti erdőművelést, melyben nem az árufa vagy hamuzsír nyerése volt a fontos, hanem a gyümölcstermelés, állattartás (lombtakarmányon), méhészkedés, különböző eszközök, tárgyak készítésére alkalmas különféle fafajta és a növények bámulatosan művelt, fenntartott együttese. Ugyanez történt az árterületekkel. A folyók szabályozásának nevezett, ártereket felszámoló munkálatok már a 18. század első felében megindultak, mert az áradástól megmentett földet minden további nélkül a földesúr gabonatermelő majorsági birtokához csatolhatta. A hagyományos paraszti ártéri gazdálkodással nyert, az ember számára hasznos termékek értéke többszöröse annak, amit a víztől, áradástól „megmentett” szántóföld gabonatermése jelenthetett.
Azokon a tájakon, ahol a tenyészidőben lehullott csapadék kevés, nem fedezi a növényzet vízigényét, a paraszti, természettel való együttműködés legfontosabb része a vízhiány pótlása. Hogyan? Eurázia egészére jellemző, hogy a szárazföld tengerektől távoli, síkabb felületei, tájai nyári csapadékban szegények, de a síkokat határoló hegységekben éppen ebben az időben bőséges a víz, mely a folyókon áradásokkal megy a tengerek felé. Az áradások vize pótolhatja a hiányzó csapadékot, ha az szétterülve részben a síkon marad tavakban, az elöntött ártérben és a talajban. Az itt élők évezredekkel ezelőtt ezt természetes öntözést próbálták kihasználni, elősegítették a víz kiáradását, visszatartását, késletelték átvonulását, majd apadáskor elősegítették az elöntött tájakról a víz visszavezetését a folyómederbe. Tehát egy természetes folyamat előnyös hatását növelték és hátrányos következményeit, a kiömlött pangó víz, növényzetet, fákat pusztitó hátramaradását megakadályozták. Az árterek magyar paraszti gazdálkodásáról már a honfoglalás előtti századokból is vannak ismereteink. Amikor eleink még a Magna Hungariában laktak, a Volga és Káma folyók mellékén, ahol Juliánusz még talált magyarokat 1240-es években, Ibn Fadlán, arab földrajztudós ezt írta többek közt az 5. században: Földjük vizes, fákban gazdag és kiterjedt szántóföldjeik is vannak. (Ott ahol a mi Alföldünk 600mm-es csapadékmennyiségének csak alig több, mint a fele esett le.) A magyarok földjének leírása után a mordatokról is tudósít könyvében, akik valószínű a mordvinokkal voltak azonosak, akikről szintén azt írta , hogy a födjük fás, télen a nagy folyók mellé húzódnak, de ezeknek nincsenek csatornáik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az előtte tárgyalt magyaroknak pedig voltak. Innen Lebédiába, majd a Kárpát-medencébe költözött magyarok vízhaszonvételéről, ártéri gazdálkodásáról is írnak arab, perzsa és nyugateurópai források. Ibn Ruszta, Gardizi is megemlíti azt, hogy a magyarok földje Lebediában nedves, tele van tavacskákkal, télen a nagy folyók mellé húzódnak. Ma már elképzelni is alig tudjuk, miként érthettek a nagy folyók kezeléséhez is. 907-ben a magyarok Pozsony melletti győzelmét az tette lehetővé, hogy meglepetésszerűen átkeltek a Dunán, amire a német hadak nem számítottak. Konrád 1030-ban megtámadta I. István királyt, akinek sokkal kisebb hadserege volt, mint a betörő németeknek, ezért a magyarok a támadó hadsereg útját elárasztással akadályozva hátráltatták, majd valahol Veszprémtől Északra, bekerítve és kiéheztetve, fegyverletételre kényszerítették, aztán megetetve őket hazakergették. Mindezt az a pap írta meg, aki Konrádot elkísérte, hogy a magyarok legyőzéséről tudósítson. (Érdemes erre a tényre felfigyelni, mert ez a humánus eljárás teljesen szokatlan volt abban az időben, amikor a legyőzöttek teljes megsemmisítése volt a gyakorlat. Mindez élesen ellentétben áll azzal, amit a magyarokról Nyugaton írtak akkor és azután is napjainkig.) 1308-ban egy francia szerzetes azt írta Magyarországról, hogy itt van a Világon a legtöbb és legértékesebb hal. Ennyi halat csak Norvégiában látott, de ott halat esznek kenyér helyett is, de Magyarországon az is van bőségben. Edward Brown 1673-ban járt hazánkban, és ezt írta Magyarországról: A világon sehol nem találtam annyi hasznosan felhasználható folyót, mint itt. A Tisza Európa halban leggazdagabb folyója. Általában az a szólásmondás járja, hogy a folyó két rész vízből és egy rész halból áll. Bél Mátyás a 18. század végén azt írta: Máshol nagy munkával építenek halastavakat, Magyarországon a természet nyújtja azokat. Ortvay Tivadar és Pesty Frigyes középkori, a 13. századig írt és fennmaradt oklevelekből kigyűjtötték a vizekre vonatkozó adatokat. 3050 víznévből 1050 halastó neve volt. (Ortvay 1882.) Régészeti adatok és máig fennmaradt dülőnevekből következtethető, hogy nem csak a folyók mentén, hanem a dombvidéken is nagy számban voltak duzzasztott halastavak, melyek nagyrésze még a török időkben megsemmisült, például a Dél-Dunántúlon, a Tolna megyei Völgységben. ( Tóth 2007.)
Hermann Ottó, aki a 19. század végén még meglévő, mocsaras helyeken kutatta a magyarok ősfoglalkozását, a halászatot, nem fogadta el Ortvay és Pesty eredményeit. Azt állította, hogy ennyi halastóra nem is lehetett szükség, és nem tavakat, hanem halászó helyeket jelöltek ezek a nevek. Ezen a véleményen maradt a „vizes szakma” máig. (Andrásfalvy 2007.170.) Számos 20.századi történelem-könyv nevezi a Széchenyi István és Vásárhelyi Pál vezette, 19. század első felében lezajlott folyószabályozásokat és ármentesítéseket, második magyar honfoglalásnak, mellyel az Alföld szántó-területe egy harmadával nőtt meg. Ezért is meglepő az, amit Heinrich Ditz 1867-ben megjelent könyvében Magyarország mezőgazdaságáról írt: Magyarország, az Alföld földje nem alkalmas sem szántó-vetésre, sem állattartásra, mert nincsen elegendő csapadéka. Ezt azelőtt a hegyekből jövő nyáreleji-tavaszi áradás pótolta, de ennek a jótékony érvényesülését a legújabban befejezett folyószabályozási és ármentesítési munkálatok ellehetetlenítették. Az Alföld talajvízszintje lesüllyedt, számos kútja kiszáradt. Az öregek emlékezete szerint az árvízes esztendők jelentették régen a bőséges termést.(Ditz 1993.26-27.) A bajor Heinrich Ditz azért jött Magyarországra, hogy tanulmányozza hazánk mezőgazdaságát, mely komoly vetélytársává lett a bajorok gabonakivitelének. Előítéletek nélkül vizsgálta mezőgazdaságunkat, nem vette át a rendi ország történetszemléletét, mely kétségtelenül nagybirtokos osztály érdekeit szolgáló vízrendezéseket haladó, az árútermelést és annak kivitelét megkönnyítő, korszerű munkálatoknak tartotta. Történetszemléletünk abban is téved, hogy a vízrendezéseket Széchenyi és Vásárhelyi nevéhez köti. Az igazság az, hogy a bécsi államvezetés már a 18. század első felében is szorgalmazta és végeztetett ilyen munkálatokat. Elsőnek a Szávát akarták gabona-szállító hajók számára hajózhatóvá tenni, majd Krieger Sámuel az egész országra kiterjedő viziút hálózatra készített egy tervet, miszerint az Erdélyben megrakott hajók a Maroson le Tiszáig, onnan a Tisza-Duna csatornán át a Dunáig, a Sárvíz-Sió torkolatáig jöhettek volna, s onnan fel a Balatonig a kiépített Sió- csatornán. Balaton vízét is levezették volna, csak egy keskeny csatornát hagyva annak déli szegélyén. Az uszályokat ezen vontatták volna fel a Zala torkolatáig, aztán a Murával összekötött Zalán tovább fel s így végül a gabonával megrakott hajó Grác város piacáig jutott volna el. A Balaton medencéjét pedig a partbirtokos nagyurak gabonatermő majorsági birtokává tették volna. Szerencsére, e nagyszabású terv csak részlegesen valósult meg annakidején, és ezzel menekült meg a Balaton is a kiszárítástól.
A 18.századi árvízvédelmi munkákra még ötletszerűen, különböző megyék nemesi közgyűlésének határozatai szerint, s nem mérnöki számítások, felmérések alapján került sor az egyes nagybirtokos uradalmak területén. Valószínű több helyen is ellenállt a helyi parasztság, amint az erdő-kisajátítások ellen is tiltakozott országszerte, de ennek emlékei alig maradtak fenn, vagy nem kutattuk még ki, vagy elhallgatta a történetírás. Tóth Károly 1896-ban írt munkájában közöl egy, a szekszárdi megyei levéltárban talált könyörgő levelet, melyet a sárközi jobbágyok, „a vármegye megfélemlett szegény fiai Nyéki,Pilisi és Detsi szegénység” írt a megyei közgyűlésnek, amikor megtudták hogy egy kijelölt mérnök utasítására összeírják a Dunából az ártérbe vizet kivezető fokokat és ereket, hogy azokat ezután eltöltve, megakadályozzák az ártér évenkénti elöntését. Tiltakoznak, mert a Duna „rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbul pedig nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat…szerezhetyük.” Kételkednek abban is, hogy az árvizek ellen egyáltalán lehet így védekezni, és úgy látják hogy nem, és a kiáradt víz visszavonulását a folyómederbe ez a töltés fogja megakadályozni és ezzel az egész táj tönkre megy, elmocsarasodik. (Tóth 1896.6, Andrásfalvy 2007.158.) A sárközi jobbágyok félelme nem volt alaptalan, egy következő levélben már azért könyörögtek, hogy engedjék meg nekik a megépült gát átszakítását, hogy az árteret ellepő, pangó víz további pusztítását megakadályozzák. Valóban, a 18. század végén, a Duna övzátonyát megmagasító gátak nem védték meg a Sárközt az eláradástól, annál inkább hozzájárultak az ártér elmocsaradásához, majd lehetetlenné tette annak korábbi haszonvételét. Ezt legjobban a 19.század elején megkezdett, egy átgondoltabb, számításokkal végzett ármentesítés előkészítésére megkezdett térképezés, a„Duna mappáció” lapjai és azokhoz csatolt leírások bizonyítják. (Országos Levéltár. Duna-mappáció.1827-28.,, Andrásfalvy 2010.34-35.) Más szavakkal: a 18. századi, hevenyészettnek nevezhető folyószabályozások és ármentesítési kísérletek, melyek mind, a majorságokhoz csatolható, földesúri szántók kiterjesztését szolgálták volna, lényegében sikertelenek voltak és tönkre-tették, elmocsarasították, a régi ártéri gazdálkodás rendszerét. Erre utalt a 19. század elején elindított mérnöki számításokkal megalapozottabb folyószabályozások vezetője, Vásárhelyi Pál is, akadémiai székfoglalójában, amikor kijelentette, hogy az általa vezetett munkálatok nem a természet régi rendjét bontotta meg, hanem azon próbált segíteni, amit az ember az utóbbi évtizedekben tönkre tett.
Röviden összefoglalnám az ártéri gazdálkodás lényegét és „összhangját”: A csapadékban szegény síkokra tavasszal, nyár végén a hegyekből lejövő áradás vizét az ismételten kialakuló övzátonyokon emberi munkával áttört és nemegyszer több száz méter hosszúságú árkokkal szétvezették az elönthető ártér minden részébe, mégpedig úgy, hogy a vizet a folyó folyását tekintve alulról vezették fel, ezzel elkerülték a sebesebb vízfolyás romboló hatását. A sekély, táplálékban gazdag víz a napfény hatására gyorsan felmelegedett és ez az ívó, ikrákat letevő halaknak és a kikelő halszaporulatnak a legmegfelelőbb. A rövid ideig tartó elárasztás igen kedvezett az ártéri erdők gyümölcsfáinak is. Apadáskor a gondosan karbantartott, tisztított fokokon, árkokon át az árvízi többlet-víz hiánytalanul levonulhatott. Ezután, a nyár végén, ősz felé már szárazzá vált ártérbe visszavezették az állatokat, marhát, lovat, sertést és juhokat. A jószág egész télre megtalálta itt a táplálékát. a magasabb, öntözött fűfélék mellett ette a különböző fák leveleit, de szívesen fogyasztotta a friss nádhajtásokat és a dér csípésétől megpuhult gyékény leveleit is, és fellegelte a gyümölcsfákról lehullott, kukacos gyümölcsöt, ezzel is gátolva a kártevők elszaporodását. Az ártérből kissé kiemelkedő hátakon, göröndökön, fák szélvédő árnyékában voltak felállítva a fedetlen, szélvédő, árnyékoló, nádfalas aklok, szállások, melyekben a nyár elejéig étszakázott a jószág, ahol az állatok kihajtása után palánta-ágyakkal kertészkedtek, káposztát, paprikát, dinnyét és más egyéb zöldséget és füszereket termeltek. Az itt felgyülemlett ganéj melegét kihasználva létesültek a palánták nevelésére alkalmas melegágyak, melyeket a fagyok ellen éjszakára gyékényszöttesekkel takartak le. Az ártér más, legelt részein elhullajtott ürülék a tavaszi áradáskor hasznosult, meggyorsította a különböző pici vizi lények, a vizibolhák, szunyoglárvák szaporodását, a kis halak élelemláncának kialakulását. Még az árvíz érkezése előtt kihajtották az árterületekről a jószágot árvízmentes szintre, ez utóbbinak mező volt a megkülönböztető neve, míg az árteret sárnak vagy rétnek nevezték régen. Már az arab földrajztudósok is megírták, hogy a magyarok télre a nagy folyók mellé húzódtak, nyílván jószágaikkal együtt, elhagyva kiterjedt, a mezei szinten lévő szántóikat. A magyarok lakóhelye tehát a nyári időszakban a mezőn, a téli időben az ártérben, a rétben, sárban volt. Ez tükröződik a magyar helynév anyagban, melyben több helyen is megtaláljuk az összetartozó faluk neveit. Például Rétszilas a Sárvíz mellett és Mezőszilas, az ármentes szinten. Drávaszabolcs a Dráva mellett és Mecsek- vagy Pécs-szabolcs, a Mecsek tövében, E kettős névadásról többen is írtak, például a Tolna megyei Sárközben illetőleg a mellékén. (Győrffy 1977.31.) A középkor folyamán e falupárok elszakadtak egymástól, de több helyen a 20. századig megmaradt, hogy a mezőről télre a rétben fekvő falu határába hajtották a jószágot és viszont a rétből nyáron a mezőföldön lévő falu határába terelték a folyómenti falu jószágait, bizonyos egyesség vagy bér fizetésével.
A magyarok sokoldalú, ártéri gazdálkodása először a 13. században sérült az Alföld pusztásodásával, azután teljesen megsemmisült a 18. században megkezdett vízrendezések során. Mindkét esetben mindez egy, a hatalommal rendelkező, nagybirtokos kisebbség érdekeinek megfelelően történt.
A magyarok a 18.században végképpen megsemmisített ártéri gazdálkodásához hasonló vízgazdálkodást vagy annak nyomait több helyen is megtaláljuk Ázsiában. Például a Tarim medencében, Turfán oázisnál, Kashgarban, Kazahsztánban, Iránban, Üzbegisztánban, Dzsungáriában, Kambodzsában, de Marokkó és Algéria sivatag-széli részein is. Van, ahol a felszínen ásott csatornák, és több helyen földalatti csatornarendszerek segítségével vezették a hegyekből jövő vizet az alacsonyabb és síkabb felszineken művelt földek elárasztásos műveléséhez. Mindegyik más és más helyi, természeti adottságokhoz igazodva jött létre, akár több ezer évvel is ezelőtt, de csaknem mind mára már megsemmisült, és csak egy kis töredéke „működik”, többnyire már megváltozott módon. Ezért sem lehet megállapítani ma már, hogy mi volt a minta, honnan terjedt el ez a gazdálkodás i„technika”. Tudomásom szerint ma már sehol sem működik egykori rendeltetésének megfelelően és az így megöntözött „kultúrtáj” legtöbbje ma fátlan steppe vagy sivatag. Nem egy közülük több ezer évvel ezelőtt létesült és „üzemelt”. Én úgy látom ma, hogy sorsuk, pusztulásuk is a magyarországihoz hasonló lehetett: a parasztság jogilag egyenrangú tagjai jól megszervezett közös munkával tartották fenn és működtették ezt a rendszert és egyenlően részesültek annak hasznából, mely minden, nem csak anyagi, szükségletüket fedezte. E társadalom azonban idővel, vagy rétegekre, osztályokra oszlik, és egy, fegyveres hatalommal rendelkező kisebbség már nem elégszik meg alapvető szükségleteik kielégítésével, neki több, helyben meg nem termelhető javakra van szüksége. Ezért sem a közösség, sem a helyi természeti adottságok védelme, fenntartása nem érdeke, rövid idő alatt , távoli „termékek” megszerzésére alkalmas pénzhez akar jutni, kapzsi árutermeléssel. Ezt a magatartást, a produkcionális vagy profit-orientált szemléletet tartja kívánatosnak a társadalmat irányító, magát modernek, haladónak, műveltnek tartó, hatalommal rendelkező réteg és ez elsősorban a társadalmat zilálja szét, majd ennek következtében tönkre teszi a természeti környezetet is. A vízrendezések kárát éles szemmel felismerő, már említett bajor mezőgazdász ezt is találóan fogalmazta meg könyvében: „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok, vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik...Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a közép-vezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása.” (Ditz 1993.65.) A magyar ártéri gazdálkodásnak vannak tehát keleti párhuzamai, bár az alapvetően egy igen ősi, a természettel való hagyományos együttműködés gyümölcse. De a párhuzam, a hasonlóság nem csak magában az ártéri gazdálkodásban, a vízkezelés módjában van, hanem e gazdálkodás sorsában is. Nem klímaváltozások okozták pusztulását, hanem a társadalom, az ország népének és vezetésének a meghasonlása, egy törpe kisebbség kapzsiságának érvényesülése. Ennek következtében szárad ki az Alföld, a sok, kisebb, nagyobb vízfelületek és vizet visszatartó életgazdag növényvilág elpusztítása teszi szárazzá a táj mikroklímáját is. A száraz, steppévé változott egykori kultúrtáj, a „homokba temetett városok” és csatorna-rendszerek az ember kapzsiságának a következményei, s nem fordítva, a klimaváltozások tették tönkre a területeken az ember sokoldalú ártéri gazdálkodását. Itt van előttünk a megrázó példa, az Aral tó és környékének kiszáradása, mely tulajdonképpen a 20. század modern „árútermelő” gazdálkodásának eredménye.
Az árterek kisajátításával párhuzamosan történt a paraszti használatban lévő erdők a földesúr általi elvétele országszerte. Ezzel megszűnt az erdők sokoldalú paraszti használata a „ mezőföldi” részeken is. A parasztok kezelte, művelt erdő magyar megnevezése is fennmaradt, ez a pagony. Berzsenyi írta Kazinczynak: „a pagony…az nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőnek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó”. Ez a pagony az, ami németül Laubanger, dánul, svédül änge névvel jelölve, tovább megmaradt a szabadabban élő Skandináv parasztok körében, melyről Linné, a természettudós, a 1741-ben Gotland szigetén járva elragadtatással írta, hogy ez nem természetes fejlemény, hanem állandó emberi munkával fenntartott,(t.k. a mai angol-parkra emlékeztető formáció,) amiben a makktermő, a gyümölcsfa és lombtakarmánynak rendszeresen csonkolt fák, valamint a széljárástól óvott dús fűfelületek csodálatos egyensúlyban vannak. (Trier 1963.30-32.) A családok kezelésében művelt pagonyokban termett azelőtt az ártéri és mezőföldi erdőkben a magyar gyümölcstermelés nagyobb része, ma már elképzelhetetlen mennyiségben, de sok gyümölcs termett a parasztok osztatlanul használt erdeikben is. A 18. század végén a madocsai jobbágyok összeírták egy egy család birtokában lévő gyümölcsfákat (anélkül, hogy ezeket az ártéri erdőrészeket itt pagonynak nevezték volna). Ennek alapján kiszámolva évenként egy családnak több tonna gyümölcse is teremhetett, amit nyersen fogyasztottak vagy , aszalva, bornak és ecetnek feldolgozva, főzéssel besűrítve tároltak vagy vittek piacra. A hullott, sérült gyümölcs nagymennyiségű állati takarmányt is biztosított. Amikor a madocsai parasztok gyümölcsfás erdeiket nem akarták átadni a földesúrnak, az más falvakból odarendelt jobbágyaival megkezdte a gyümölcsfák kivágását. Erről a falu jegyzőjének akkor leírt sorai tudósítanak: .. „Szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint atyáink terhes munkával kiirtatott s megisztított Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 80 esztendők alatt nevekedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztíttatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék.” (Andrásfalvy 2007.236.) A Festetich család csurgai birtokán az erdő átadását megtagadó jobbágyok vezetőit a földesúr elfogadta és a falu főterén lenyakaztatta 1747-ben. (Mindezideig a parasztság ilyen erdőműveléséről, a pagonyokról nem jelent még meg tanulmány, gyümölcsészetének az árterekben fennmaradt emlékeiről többet tudunk. (Például:Andrásfalvy 1964., Balogh 1963., Viga 1993.) Az, hogy a magyar pagonynak Észak-Európában megtalálta a tudomány viszonylag teljesebben fennmaradt emlékeit, nem jelenti még azt, hogy a magyar kultúrába ez onnan kerülhetett, amint a magyar ártéri gazdálkodáshoz hasonló vízgazdálkodás számos hasonlóját találjuk meg, elsősorban a régmúltban Keleten, nem jelenti még azt, hogy ezt onnan kölcsönöztük volna. A paraszti ártéri gazdálkodás és erdőművelés alapja a különböző adottságú és helyenként is változó természeti adottságok évszázadok, ha nem évezredek alatt kiismert és azzal együttműködő, sajnos írásban nem rögzített tapasztalati tudás, mely mindig a köz, a közösség, vagyis minden ember és a környezet, a fenntartható fejlődés tudatos védelmében alakult ki, jött létre. Ezzel szemben áll évezredek óta a hatalmat kisajátító kisebbség, egyes emberek kapzsi vágya, mely sem embertársai többségének érdekével, hasznával, sem a jövővel, e természeti adottságok fenntartásával, védelmével nem törődik. Ez utóbbi szemlélet érdekét szolgálta a mindenkori hatalom írásbeli műveltsége és hirdette ennek a szemléletnek a tudományos, haladó voltát, szemben a parasztság elmaradottságnak nevezett műveltségével, mely összességében mindenkor az emberek számára több értéket termelt, hozott létre. Ezek a felismert tények mintául szolgálhatnak jelenleg egyre növekvő környezeti problémáink, a biodiverzitás pusztulása és a klimaváltozás kérdéseinek megoldásához is.
Irodalom:
Andrásfalvy Bertalan
1964 Duna menti gyümölcsöskertek. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 53. Series Historica 26. Budapest.
2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium.Bp.
2010 Víz és társadalom a magyar történelemben. In: A víz kultúrája, Szerk: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Lajos Veronika. 13-38. Debrecen.
ifj Barta János
1996 Magyarország mezőgazdálkodásának regenerálódása 1711-1790. In: Orosz István- Fűr Lajos - Romány Pál (szerk): Magyarország agrártörténete.33-80. Mezőgazda. Budapest.
Balogh István
1963 Almáskertek a Szamos mentén. Élet és tudomány XIII.43.sz.1359p.
Ditz, Heinrich
1993 A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás…1867.Bp
Hofer Tamás
2009 Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In: Hofer Tamás: Antropologia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékén. MTA Néprajzi Kutató Intézet. Bp.
Györffy György
1977 István király és műve. Budapest.
Kiss Géza
1937 Ormányság. Budapest.
Ortvay Tivadar
1882 Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. Budapest.
Tóth Károly
1896 A Szekzárd –Bátai Dunavédgát-Társulat Múltja és Jelene .Szekszárd.
Tóth József
2007 Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. FRIG-Kiadó.
Trier, Jos
1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub. Böhlau. Köln, Graz.
Viga Gyula
1993 A tárkányi Tisza-kertek. Ethnographia.CIV.425-235.