patkobandi.blogg.se

A paraszti műveltség jelentősége

Andrásfalvy Bertalan

A magyar történelem során a paraszt szó jelentése, tartalma változott és ma is többértelmű, jelentésű. Mára többnyire szitokszóvá lett: paraszt = faragatlan, műveletlen, buta jelentésével sértő, megalázó jelző. Most azonban én e szóval nevezem a magyarságnak a 2o. század közepéig a számszerű többségét alkotó részét, azt a társadalmat, osztályt, népréteget, mely az ország földjét művelve, használva nemcsak megtermelte a nemzet élelmét és más szükségleteinek is nyersanyagát, javait, hanem népességét is gyarapította.

Hogyan jutott el ez a szó a műveletlen jelentéséhez? Mi az, hogy műveltség? Ma egyes országok, népek műveltségét az iskolázottságával minősítik. Művelt ország az, melynek felnőtt lakossága, --legalábbis papíron,-- megtanult írni, olvasni, nincs írástudatlan része. E népek közt is az a műveltebb, melynek tagjai közt nagyobb arányban vannak azok, akik magasabb szakképzetségre is szert tettek. Ez az értékelés ugyancsak egyoldalú, önkényes. Eszerint, ha az emberiség eddigi történelmét 24 órányi időre zsugorítjuk, úgy annak 23. órájában jelentek csak meg művelt népek, mégpedig csak azok hatalmon lévő, szűk rétegében, a nagy többség nem ismerte az írást. Addig az emberiség műveletlen volt? S most, ebben a 21. századi társadalomban, itt nálunk is, mindenki iskolakötelesként megtanult írni-olvasni, de hány a haszontalan, sőt ártalmas, értékeket nem ismerő, boldogtalan ember? Ezek is művelt emberek? Művelt ember, nép az, aki, amely szükségleteit minden téren és vonatkozásban ki tudja elégíteni. Kitudja elégíteni, mert azt megtanulta, hogyan s mivel kell.  Szükségletei nem csak anyagiakból állnak: élelem, ruházat, lakás, élvezeti cikkek stb., hanem vannak lelki-szellemi, kulturális és társas-életbeli, szociális szükségletei is. Az utóbbiak kielégítetlensége az anyagiakhoz hasonlóan, rontja az ember életét, egészségét és boldogtalanná teheti azt. Az ember társas lény, társra, élettársra, családra, rokonságra, közösségre, munka és lakóhelyi, nemzeti, nyelvi-kulturális közösségre vágyik, melyben helyet kap, megbecsülik, értékelik, szeretik és szerethet másokat, tagjai kölcsönösen szerethetik egymást. Kopp Mária, a magyar magatartástudomány professzor asszonya, a Magyar lelki alkat c. könyvében, hatalmas, egész Európa egészségügyi statisztikai adatainak összehasonlítása alapján azt írja, hogy a magyar társdalomban lényegesen nagyobb a különféle testi és mentális betegségekben szenvedők aránya és halála, mint más országokban. Aránylag sokkal többen halnak meg nálunk szív- és érrendszeri, emésztéssel kapcsolatos, rákos és daganatos betegségekben, mint az európai átlag. Igen magas az öngyilkosok száma is, és a várható életkor is alacsonyabb, különösen a férfiak körében. Ennek legfőbb oka nem más, mint az u.n társadalmi tőke gyengesége, az ember-emberközti kapcsolatok hiányossága. (Kopp 1993.)  Más szavakkal: az emberek szociális szükségleteiket hiányosan elégítik ki, ezen a téren műveletlenebbek vagyunk.

Van még egy terület, egy szükséglet, melynek kielégítetlensége, vagy hiányos, gyenge kielégítése megbetegíti az embert és a népet. Ez a kapcsolat a természettel, a minket körülvevő élővilággal, a fákkal, az erdővel, a folyókkal, vizekkel, mezővel, virágokkal, madarakkal, állatokkal. Ezért sietünk ki ma, ha van rá lehetőségünk, a hegyekbe, kirándulunk, fürdünk, veszünk és ültetünk virágokat, tartunk kutyát, macskát, kalitkás madarat, ha már mást nem is lehet. A tudomány biofiliának nevezi ezt a fontos emberi életszükségletet, melynek kielégítetlensége nem csak megmérgezheti az ember életét, hanem a népesség, egy népcsoport vagy falu számbeli gyarapodását, illetőleg fennmaradását is veszélyeztetheti. (Gowdy 2004.) Nem véletlen, hogy ennek az elméletnek kidolgozói a természettől kapott esztétikai élmény fontosságát emlegetik elsősorban, s nem azt, hogy egy adott társadalomban kik birtokolják, ill. használhatják a természeti környezetet, a földet. Az ember-ember kapcsolat és az ember-természet-kapcsolat szorosan összefügg egymással. Az, hogy egy adott országban, a népen belül, ki használja, esetleg mások kizárásával is a természetet, birtokolja a földet, az a társadalom szerkezetétől, emberi kapcsolatainak mikéntjétől függ. (Mert például vannak társadalmak, országok, melyekben egy adott korszakban egy szűk, hatalmat gyakorló kisebbség birtokolja a földet, kizárva a többséget a természeti környezet, a föld, az erdők, vizek, hegyek sokoldalú haszonvételéből.) Végül e két kapcsolatrendszer működésének mikéntjét, az emberi együttélés szabályait, erkölcsét egy legfőbb lény, a Teremtő Istenbe vetett hit, a vallás törvényei fogalmazzák meg, melyek az egyén korlátlan szabadságával, magára az egyénre és másokra és a természeti környezetre is veszélyes kapzsiságával, önzésével szemben a szeretetet, a minden embert egyformán megillető méltóságot hangsúlyozza. Ezeket csak az írásbeliség elterjedésével fogalmazták meg törvénykönyvekbe írottan, ezek évezredeken keresztül a szóbeli hagyományban és gyakorlatban, a szokásokban és művészi-költői alkotásokban éltek. Ezt a régi, íratlan, de az egész emberiségben elterjedt műveltséget nevezem most önkényesen őshagyománynak. Ennek bemutatásánál (amint ezt a magyar történelem később tárgyalt esetében is teszem) szembe kell menjek a Világban ma legelterjedtebb elképzeléseknek, tudományosnak nevezett nézeteknek.  A világmindenség és az élet csaknem általánosan bizonyítottnak látott fejlődési elmélete, az evolúció alapján az egyistenhit, a monoteizmus megjelenését is egy hosszú fejlődés végtermékének tekintik, mely a történelem során a judaizmussal, a kereszténységgel és a mohamedánizmussal jelent meg. (Így olvastam egy katolikus folyóiratunkban is.) Előtte az emberiség, az ősember az animizmusnak nevezhető lélekhitben, a totemizmusban, a különböző népek állat-ősöktől való származásában, az őstiszteletben és többistenhitben (politeizmusban) élt, illetve nem hitt egy, az anyagi világon túli létező életben (materializmus). Ezzel szemben először a francia Quatrefages 1882-ben megjelent tanulmányában bizonyította  a pigmeusok közt végzett terepmunkája alapján azt, hogy ez a megjelenésében törpe, osztálynélküli, „primitívnek” nevezett „természeti” nép, mely nem ismerte a földművelést, állattartást, ipart és a  természet ingyen ajándékaiból, gyűjtögetésből, vadászatból élt, magasabb szervezeteket, törzset, törzsszövetséget, államot sohasem hozott létre, -- egy Legfőbb Létezőben hitt. Ezután a skót Andrew Lang  1898-ban megjelent munkájában a Délkelet-Ausztráliában lakó népek  közt végzett, és a bécsi Leopold von Schroeder 1902-ben ismertetett kutatásai  nyomán W.Schmidt,  az általa alapította Anthropos elnevezésű kutató intézetével, számos kutató, mintegy 15, a Világ  5 kontinensén még fennmaradt hasonló természeti népek vizsgálata alapján megállapíthatta, hogy e különböző világtájakon élő, különböző embertípusokhoz tartozó és különböző nyelveken beszélő „primitív” természeti népek meglepően hasonló egyistenhitet és ehhez tartozó erkölcsöket, magatartást alakítottak ki. Ezt a vallást, műveltséget, erkölcsöt röviden a következő magatartás, etika jellemezte: meglepő altruizmus uralkodik bennük, a betegek, gyengék, öregek, gyermekek önfeláldozó segítése, a természet ajándékainak összegyűjtött, megszerzett javainak megosztása azokkal, akiknek ez nem sikerült, monogám. Tartós házasság, házastársi hűséggel, minden erőszak, versengés visszautasítása, a lopás, erőszak büntetése, minden ember egyenlő jogú tagja a családokból álló hordákban, melyek vezetői azok, akik a legjobb tudásukkal, segítőkészségükkel kitűntek a többiek közül, valamint egy istenben és a halál utáni életben való hit. (Andrásfalvy 2012.) Ennek az egyetemesnek is mondható őshagyománynak számos vonása, származéka élt az európai, de különösen a magyar paraszti néphagyományban. Például a szegényekről való gondoskodás szokásai: Minden nagyobb családi ünnepre, lakodalomra, halotti torra meghívtak a falu szegényei közül. Kenyérsütéskor a dagasztóteknő oldaláról leszedett tészta-maradék, a vakarcs, kisütve a szegényeké volt. Az aratás befejezése után a tarlón maradt kalászok összeszedése a szegények joga volt, ugyanúgy a szüret befejezése után a böngészés, az elmaradt fürtök összeszedése. Az áldott állapotban lévő asszonyok mindent megkaphattak, amit csak kívántak, nem csak a család tagjaitól. A monogám család védelme: Ha a házasok észrevették, hogy korosztályukhoz tartozó pár „nem jól él” egymással, az év egy bizonyos napján ezek háza előtt rögtönzött „komédiában” hívták fel az érintettek figyelmét arra, hogy a közösség nem tűrheti ezt el. E szokás neve magyarul zángózás, csatrangolás, macskazene, kikolompolás, korábban megvolt Európa más országaiban is, pl. franciáknál a Charivari.(A reformáció magyarországi megjelenésének első évszázadaiban az egyházközség is fellépett ez ellen és az egész közösség előtt kellett erről mindkét félnek számadást adnia (egyházkövetés). Ez nálunk a 19. sz.elejéig szokásban maradt. A közösség figyelt arra is, hogy a fiatal lányok közt ki viselheti a szüzességét jelző pártát és ki nem.  Egy igen fontos, és figyelemre méltó tény kimaradt a paraszti faluközösség hagyományainak vizsgálatából, hogy az nemcsak a közös használatú határrészek, árterek, vizek, erdők használatát szabályozta „demokratikusan”, hanem a családok megélhetésében legnagyobb szerepet kapott szántóföldeket bizonyos időközönként, 15-30 évenként újraosztották, mégpedig úgy, hogy minden határrészben, dűlőben minden, telekföldet vállaló falulakó kapott szántóföldet vagy rétet, a sorshúzással eldöntött sorrendben. Ez a 18. században még általános lehetett, de később is megmaradhatott, bizonyos, nagyobb szabadságot élvező népcsoportoknál. Így történhetett meg az, hogy az összeírásokban ugyanaz a család, hol fél-, hol negyedtelkes, hol zsellérként (ha valami oknál fogva, családi munkaerő vagy igásállat hiánya miatt nem vállalt telekrészt) szerepelt. A felsorolt „szokásokhoz” hasonló eljárások szerepelnek az ószövetségi szentírásban is, a felgyűlt adósságok bizonyos idő utáni eltörlésével együtt.  Adatokat találtam arra is, hogy bizonyos, a közösség vagy tagjai ellen elkövetett erőszak, tolvajlás nem került az úriszéki bíróság elé, hanem a közösség maga torolta azt meg. Összefoglalva mondhatom, hogy az őshagyomány lényege az egyéni kapzsiság fékezése a szeretet jegyében. Fél Edit és Hofer Tamás Átány, hevesi magyar faluról írt monográfiájában írt erről a paraszti értékrendről. Angolul és németül is megjelent kötetüket az európai néprajztudomány nagy elismeréssel fogadta, benne felfedezte a magyar parasztok által megőrzött, egykor egész Európa parasztságát is jellemző etikát.                                            

A jó kapcsolat, más szóval, a szeretet, szükséglet. A szeretet nemcsak érzelem, hanem parancs. E parancs, szükséglet kielégítését meg kell tanulnunk.  Ha a szeretetet nem közlöm, nem valósul meg szavakban és tettekben, semmit sem ér. A hagyományos paraszti műveltségben a szeretet kifejezésére, közlésére, tettekre váltására óriási „eszközkészlet”, szóbeli, íratlan műveltség jött létre. Ezt a hatalmas kincset az európai írásbeli műveltségben az iskolázott magyar nemesek, polgárok, értelmiség lényegében csak a reform-korban fedezte fel, amikor német példák után indulva megkezdte a népköltészet gyűjtését. Az ország szellemi vezetői, költők, írók, papok, diákok siettek a parasztok közé és lejegyezték az ott hallott, „használt” népköltészetet, elsősorban szerelmes dalokat.  Berzsenyi Dániel, a nyelvújítás idején, amikor még nem alkottuk meg sok elvont fogalmat jelentő latin szónak megfelelő magyar szavainkat a „poézisről” (költészetről, átvitt értelemben a művészetről is) ezt írta: „ ..látni való, hogy valamint minden szépnek és jónak, úgy a poézisnak is legfőbb oka és célja a szeretet és a szeretetből folyó teremtés…a képzőszellem (a minden emberben meglévő vágy és képesség költői és művészi alkotásra. AB) nem, egyéb lévén bennünk, mint a teremtés örökké folyó munkájának gyönyörben öltözött folytatója…” (Berzsenyi 1956.414.) A népköltészetben az alkotó, a költő, az előadó és „élvező” ugyanaz a személy, aki akkor teremti meg alkotását, amikor szüksége van rá, hogy elmondja, kimutassa érzelmét, szeretetét.  Az európai írásbeli, iskolai műveltségben, társadalomban külön van a költő, a szerző, az író, a művet megtanuló, előadó hivatásos művész, valamint az alkalom, hangverseny, színházi előadás és az azt hallgató közönség. A népköltészetben a legnagyobb nyeresége az egyes embernek tulajdonképpen a szép alkotásának, teremtésének öröme, ami több ember közös öröme is lehet, például a gyermekjátékokban, táncban. Ez a művészet, lehetőség a „művelt, iskolázott polgári társadalomban” már alig van meg. (Amatőr énekkarokban, tánc-csoportokban.) A paraszti faluközösségekben maradt meg a művészet a mindennapokban, az anyagi szükségletek fedezését biztosító munkák közben munkadalokat, rigmusokat  mondtak, az emberi kapcsolatok létesítésében és fenntartásában táncos, dalos népszokásokban és az emberi kapcsolatok „kezelésében” a népdalok, balladák éneklésében és a szeretet kifejezésére, működésére készített tárgyakban, összefonódva a vallás, a hitvilág felvállalt képviseletével. A faluközösség vagy a család ünnepein megerősítették a nagyobb, népi, nemzeti közösséghez való tartozás érzését, vágyát, amikor a búcsúk alkalmával, lakodalomkor vagy más alkalmakkor is régebben meghallgatták a regösöket, énekmondókat, akik a nemzet vezetőiről, hőseiről énekeltek. (A magyar társadalom megosztottságával magyarázható az, hogy ez az utóbbi nálunk a 18-19. századra elhalványult, míg a déli szomszédjainknál, a szerbeknél, albánoknál a 20. századig gyakorlatban maradt.)

Sokirányú szeretet-kapcsolat van. Anya-gyermek, családtagok, gyermekek egymással, fiatalok fiú-leány kapcsolata, egymást választó fiatalok, szerelmesek, házastársak, rokonok, különféle közösségek tagjai, együttlakók faluközössége, népcsoporton belül és a nemzettel való kapcsolat, amit haza- szeretetnek nevezünk. A kapcsolatok egymásra épülnek, de fontossági sorrendjük, rangjuk az egyén korával változik. Minden kapcsolat-fajtának saját, költői műfaja van.  Eleinte csak a szerelmi kapcsolat alkotásainak szövegét írták le, valamint az úgynevezett balladákat, melyek egy egy szeretet-kapcsolatban létrejött, „tipikusan” szomorú eset elmondását, eléneklését jelentette. (Ezeket azok énekelték szerelmüket kifejező dalok helyett, akikkel a balladákban elmondott esetekhez hasonlók történtek.)  Keresték a hősénekeket, de alig találtak. Ennek okáról itt csak röviden annyit, hogy ez a magyar társadalom szélsőséges megosztottságának a következménye. Az országot irányító, a nemzet fogalmát és vezetését kisajátító törpe kisebbség, a 13. század folyamán kialakuló rendi nemzet, „törvényesen” kizárta a nemzetből és alapvető jogaiból a parasztságot, az ország lakosságának akkor mintegy 95 %-t. (Andrásfalvy2014) (Lényegében ettől kezdve bekövetkezett minden romlásunk, veszteségünk erre vezethető vissza: Muhi, Mohács, Világos, Trianon.)  A népköltészet gyűjtői csak a 19. század végén kezdték meg a mondák, mesék, gyermek-játékok, majd a szerelmi költészet dallamainak gyűjtését. (Lényegében Kodály, Bartók, Vikár és tanítványaik.) Csak a 20. század közepén figyeltek fel a gyűjtők a gyermek-altatókra és tánc– és munka-dalokra, majd a hangszeres muzsikára.  

Összességében a magyar parasztság körében gyűjtött költői, művészi néphagyomány Európa egyik, ha nem a leggazdagabb anyagával rendelkezünk, nemcsak a mennyiségével, hanem feldolgozása tekintetében. Nálunk négyszer-ötször nagyobb népességű nemzetek népköltési anyaga számban is messze elmarad a mienktől. Az ember szellemi-lelki szükségleteinek kielégítése tekintetében bizonyítottuk azt, hogy a magyar parasztság hagyományos műveltsége milyen gazdag és magas-szintű volt. Ennek alapján feltételezhető, hogy a magyar népnek, annak anyagi szükségleteit kielégítő műveltsége is magas lehetett. Feltételezzük, pedig a magyar történelemből nem ezt tanultuk, hanem azt, hogy rabló nomádokként érkeztünk ide a Kárpát-medencébe, minden, ami a letelepült életmóddal kapcsolatos, idegen volt számunkra. Rabszolgákkal műveltettük földünket, majd tőlük, szlávoktól és németektől tanultuk meg a földművelést. Lássuk hát a magyar nép műveltségére utaló tényeket, mellyel egykor anyagi szükségleteit magas szinten tudta kielégíteni. Mert csak így érthető meg, magyarázható az, hogy a magyarság itt a Kárpát-medencei honalapítása után, bámulatos és egyedülálló mértékben gyarapodott az első 3-4 évszázadban, népessége számában, műveltségben, katonai erőben és gazdálkodásban egyaránt. Erről tanúskodnak a hazánkba eljutó, Nyugatról és Keletről érkező külföldiek. ( Andrásfalvy 2010. )

Egy nép anyagi szükségleteinek kielégítésére annak parasztsága hivatott. Nem nevezhetjük ezt egyszerűen fölművelésnek, mert az csak egyik módja a természet használatának. Az ember évszázadok és évezredek során megismerte, a környezetét jelentő természet gazdagságát és folyamatait, és tudását a gyakorlatban és szájhagyományozással továbbadta és fejlesztette. Együttműködött a természettel. Kitapasztalta annak számára hasznos működését és ezt tevékenységével elő is tudta mozdítani. Szétágazó minden szükségleteinek mind teljesebb kielégítésére törekedett, mindig figyelve arra, hogy a természet „használatára” mindenkinek joga van, de csak úgy, hogy tevékenységével senkit nem veszélyeztethet, legkevésbé magát annak a folyamatnak a megismétlődését, melyet kihasznált. Ez a természetet és az alapvetően minden embert megillető jogot tisztelő magatartás jellemzett minden ősi társadalmat és magát az európai parasztság magatartását is, amíg a középkor folyamán megerősödő osztálytársadalmak, országonként változó korban és mértékben, éppen a természettel leginkább együtt élő termelő embereket, osztályokat, a parasztságot, meg nem fosztották a természeti környezet történelmileg kialakult, sokoldalú kihasználásától és ennek a környezetnek a fenntartásából is. A parasztság a természeti környezet sokoldalú és „demokratikusnak” is nevezhető használatával szemben áll a parasztságot fokozatosan hatalmába kerítő, a földnek kizárólagosan birtokosaivá lett nemesi, egyházi és királyi szervezetek és személyek, akik már nem elégedtek meg azzal, hogy a parasztok munkájukkal minden anyagi szükségleteiket kielégítették, hanem azt akarták, hogy az önellátás fedezésén kívül, minél több pénzzé tehető árut is termeljenek, melynek jövedelméből fedezték a hadseregre, a közigazgatásra, a művelődés-oktatásra és a rászorulókra fordított kiadásokat, segítségével közvetlenül nem szükséges, de megkülönböztető, fényűzést és rangot jelentő, távoli tájak termékeit is megszerezhették maguknak: fegyvereket, aranyat, ékszereket, művészi alkotásokat, könyveket, selymet és élvezeti cikkeket, bort, teát, kávét. Az európai agrárgazdaságban is a haladást, a fejlődést a pénzzé tehető árú termelésének fokozása jelenti azóta is. Az árutermelés érdekében minden más, a természetet sokoldalúan használó tevékenységet, és azt biztosító élet-sokféleséget, fokozatosan erőszakkal is, visszaszorítottak az egész Világon. Nálunk először a saját lábán Nyugat-európáig is kihajtható, kivihető marha árútermelése érdekében a 13. század folyamán elpusztították az Alföld gazdagon és sokoldalúan kihasználható tájait, a ligeteket, kerteket, gyümölcsösöket, halastavakat, szántóföldeket, hogy elegendő legelője legyen a többtízezer eladható marhának. Ennek a pusztásodásnak elnevezett  tényt és folyamatát, csak alig néhány évtizede ismerhettük meg európai párhuzamaival együtt. Történelmi kézi– és  tankönyveinkben, és így elterjedt történelmi tudatunkban, az Alföld ősi puszta, steppe volt és éppen azért telepedtünk ide be, mert hasonló puszták világából érkeztünk a Kárpátokig vándorlásunk során. A pusztásodás szót két értelemben is használjuk. Egyrészt azt jelenti, hogy a korábbi, biodiverzitásban, életsokszínűségben gazdag táj, erdők, ligetek, szántók, kertek, egyszóval a művelt táj, puszta, fátlan legelővé változott, másrészt azt is jelenti, hogy a sűrű, kisfalus településhálózat helyett nagyhatárú mezővárosok jelentek itt meg, melyek lakatlan határa tíz, húsz harminc elpusztult falu határára is kiterjedhetett. Ezek a nagyhatárú mezővárosok elnéptelenedtek volna a 15.-18. század folyamán, ha nem jött volna azokba távoli, sokoldalúan gazdálkodó jobbágy-parasztfalvak szaporulata. Például a Jászkunságba a Dél-Dunántúlról, ormánysági, baranyai, drávaszögi, belső-somogyi kis falvakból. Nem egy történeti munka ezt a marhakivitelt Magyarországnak a Nyugat-európai kereskedelembe való sikeres bekapcsolódásának tekinti. ( Hofer 2009.21-61. Andrásfalvy 2014a 17-19.)              

A török hódoltság után megélénkülő sokoldalú paraszti gazdálkodást ugyanez, az árutermelést haladásnak, fejlődésnek tekintő szemlélet támadja meg. A marhakivitel mellett az Európában igen keresett magyar gabona kivitelére törekvő földbirtokosok ezért növelik a jobbágyok búza és más termények után nekik járó dézsmáját, valamint robotját, de legfőképpen igyekeznek majorsági szántó- területeiket növelni. Mivel a magyar törvények megtiltották azt, hogy a földesúr jobbágyainak szántóföldjeit kisajátítsa magának, a jobbágyai közös használatában lévő erdeiből és árterületeiből próbált magának allodiális, jobbágytelekre fel nem osztott majorsági földet szerezni. Ez igen nagy ellenállásba ütközött, több helyen a parasztok felkeléséhez vezetett, amit katonasággal vertek le. Például ez történt a Festeticsek csurgai uradalmában,  1747-ben. Az erdeiket elkeseredetten védő parasztok vezéreit a földesúr, kinek pallosjoga volt, lefejeztette. Később Mária Terézia úrbéri rendezése törvényesítette a földesúrnak ezt a törekvését, amikor korlátozta a jobbágytelkek száma után a parasztoknak járó erdők nagyságát. E történelmi folyamat részletes bemutatása helyett csak két statisztikai adat. A 18. század első felében országosan átlag csak 5% alatt volt a részesedése a majorsági földnek az összes, megművelt földből. Az 1790 után megejtett felmérés szerint több megyében már a majorsági föld aránya meghaladta az összes  30%–át is. (ifj.Barta 1996. 65.) Ha a földesúr megszerezte a jobbágyok erdeit, ha azoknak földje szántásra alkalmas volt, kiírtatta, és az így megnyert majorsági földjén kezdetben robottal, majd odatelepített nincstelen zsellérekkel, mint cselédekkel, műveltette meg, termelt rajta gabonát. Ha a megszerzett erdő földje nem volt gabonatermelésre alkalmas, úgy abba faáru-termelésbe kezdett a földesúr. Dicsekszünk avval, hogy Európában az egyik legelső erdőgazdálkodási rendeletet Mária Terézia hozta. Ennek értelmében megtiltották az erdők mindenféle egyéb paraszti haszonvételét, legeltetését, a benne való gyümölcs-termesztést, korlátozta a favágást és az uradalmak arra törekedtek, hogy az erdőkben lehetőleg egy és egykorú fafajta legyen az uralkodó, melynek egyidős fái megfelelő sűrűségben, hosszú, egyenes törzset nevelve törekednek az ég felé.  Igen nagy hasznot hozott a földesúrnak, ha az erdőkben hamuzsírt égetett. Ez a termék kis helyen elfért, könnyen exportálható volt, főként Angliába ment ebből sok, az ottani üvegipar erre épült. A földművelésre alig, de sok minden más haszonvételre alkalmas árterületek is hasonló sorsra jutottak. Egyrészt a Habsburg kormányzat a magyar gabonakivitel megkönnyítésére akarta hajózhatóvá tenni folyóinkat, másrészt az árterületek is a parasztok közös használatában voltak, nem voltak jobbágytelkekre felosztva, így azok nagyobb részét, az erdőkhöz hasonlóan, kisajátítva magának és azt megmentve az áradástól, abból majorsági szántóföldeket alakíthatott ki magának. A 18. század közepén kidolgozott tervek többek közt az egész Balatont kiszárították volna, hogy azon a földbirtokosok majorsági gazdálkodást folytathassanak, csak egy szűk csatorna maradt volna belőle, amin a Maros, Tisza, Duna, Sió csatornán felvontatott búza a Zalán és Murán át megérkezhetett volna Grazba. (Andrásfalvy 2014a.26.) 

Mint az erdők kisajátítása, úgy a vízrendezések ellen is már a 18. század közepén tiltakoztak a parasztok, hiszen láthatóan mindkettő a természeti környezet sokoldalú kihasználását akadályozta meg nekik és a jobbágytelekrésszel nem rendelkező szegényebb társaik, a zsellérek számát és teljes kiszolgáltatottságát is megnövelte.  A Nyugat-európát járt, tanult mezőgazdászaink nem nagyon ismerték és semmire sem értékelték a magyar parasztság hagyományos mezőgazdasági kultúráját. Számukra is a haladást az olcsó, hatékony, földesurat gazdagító áru-termelés jelentette csak.  A keszthelyi Georgikon nem a magyar paraszti mezőgazdasági műveltséget emelte, hanem a földesurak gazdatisztjeinek, ispánjainak modern árutermelési tudását. A külföldön járt és tanult mezőgazdasági „szakemberek”, akik emelni akarták a magyar mezőgazdaság színvonalát, Tessedik Sámuel vagy Berzeviczy nem is tanulmányozhatták már a parasztok sokoldalú természettel együttműködő gazdálkodását, mert az ő életükben már megszűnt és rendeletileg is tiltották az erdők korábbi sokoldalú használatát, azt, amit még a természettudós Linné Skandináviában megfigyelt, és Gotland szigetén megcsodált, leírt. Ez a svéd, dán änge, német Laubanger, tulajdonképpen a mai angol-parkhoz hasonló növénytársulás, melyben az ember arról gondoskodik annak állandó kezelésével, hogy az idős, magában álló makktermő öreg fák, gyümölcsfák és 2-3 évenként lombtakarmánynak csonkolt fák, facsemeték és kisebb-nagyobb nyílt, füves tisztások egyensúlyban legyenek. Ebben sok makk és gyümölcs terem, bőséges a lombszéna és a napos, fátlan réteken termő fűnél sokkal dúsabb, értékesebb szénát kaszálhatnak a fák oltalmában nagyobb harmatot őrző gyepen. Ennek a mesterségesnek, emberalkotottnak nevezhető növény együttesnek fennmaradt a régi magyar elnevezése is. Berzsenyi Dániel írta 1812-ben egyik levelében Kazinczy Ferencnek: „Egyszer kérdezted tőlem, hogy mi a pagony. Akkor nem tudtam, de most tudom, hogy az nem egyéb, mint Revier, vagy az erdőnek különös szakasza, melyet vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas megyei szó…” Innen vette Ballagi szótára is a szó magyarázatát. Zalában még élő szó a pagonyos, ami a fentebb leírt, nagy fák, bokrok és füves terek együttesét jelenti. Használatának néhány elszigetelt elemére Magyarországon is rátaláltunk a 20. század végén. Például több helyen is emlékeztek arra, hogy valamikor az első háború előtt az őseik közt volt olyan ember, aki tavasszal járta a határt és a magával vitt nemes gyümölcsfa ágacskákkal beoltotta a közös erdőben vagy akár ismerős kaszálójában talált vadfákat, anélkül, hogy azért fizetséget várt, vagy igényt tartott volna annak termésére. (Zengővárkony, és a moldvai csángók körében. Lényegében erről szól Mécs László költeménye is, mely egy kötetének címet is adott: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld…”) A régi, paraszti erdőhasználat mikéntjét sejtetik a 18. századvégi megyei rendeletek sora, melyek szigorúan megtiltották, hogy ott, ahol még a parasztság legeltethetett az erdőkben, az állatokat kísérő pásztorok nem vihettek magukkal baltákat. Nyílván azért, hogy ne vághassák le azokat a lombos ágakat kedvenc jószágaiknak, melyeket a marhák, lovak szája már nem ért el. Röviden itt csak utalnék arra, hogy azok a római-kori írók, akik foglalkoztak az akkori mezőgazdaság kérdéseivel, így Vergilius és Columella, részletesen bemutatják, melyik fa lombja, mikor és mely állatoknak a legkedvesebb. Akkor és később az európai középkorban egészen a 17-18. századig általános volt a falevelek legeltetése és a lombszéna készítése szinte egész Európában. Skandináviában és nálunk Erdélyben a 20. századig megmaradt ennek gyakorlata. Legértékesebbnek tartották a berkenye és kőrisfa zöldjét. A 18. század folyamán Keletről behozott szederfa levelének az értéke a lucerna tápértékének több, mint kétszerese, amint ezt éppen egy magyar vegyész a múlt század harmincas éveiben kimutatta. Ereki Károlyt az angol-amerikai szakirodalom a biotechnológia szó kitalálójának és első művelőjének tartja.

Az ókori mitológia több eleme emlékeztet a lombtakarmányra. A Venus, a szerelem istennőjének neve visszavezethető arra, az állatok számára legkívánatosabb leveles ágakból kötött csokorra, mellyel az ember kedvenc állatait magához csalogatta. (Trier 1963.)  A fás legelőkben, vagy legelő erdőkben szinte a mai napig is, ha igen megtépázott és csonka formában, fennmaradt a régi paraszti gazdálkodásnak sajátos haszonvételi formája. Például a Dunántúlon, Tolna megyében az elhíresült bogyiszlai, Somogyban a böhönyei, a baranyai nagydobszai, fás legelő, melyben hatalmas, száz évnél is idősebb tölgyfák állnak  egymástól -- ma már ugyancsak megritkulva, -- 40-60-80 méterre is egymástól. Ezek hatalmas, kúp alakú koronája, mivel körülsütheti a nap, szinte minden évben bőséges makktermést hoz, s ez jelentősen hozzájárul a legelő állatok táplálékához. Ugyanakkor ezek a nagy fák fékezték a hajnali légjárást, késleltetve a harmat felszáradását és ez hozzájárult a köztük lévő fű dúsabb regenerálódásához. Nyáron a tűző nap elöl e fák árnyékába húzódva delelhetett a jószág. Ilyen fás legelők valaha igen elterjedtek voltak, és a faluközösséget is összetartó eleme, szerepe is volt. Húsvét táján a falvakban a gyereksorból kiemelkedő fiukat ekkor avatták fel legényekké az ünnepélyes határjárással. A falu ifjúsága vidám csapatban bejárta a község határait, megújítva a határjeleket, megtisztítva a forrásokat és a legelőt is a gaztól.  A fás legelőben kivágtak minden, a jószág számára haszontalan gyomot, a tüskés vadrózsát, kökényt, galagonyát és az ágakat összehordták, abból építve fel a jószágtartó aklok, szőlőskertek kerítését is. Ott ahol egy nagy fa kiszáradt, vagy villámcsapástól elpusztult, ott pótoltak azt, mégpedig úgy, hogy a kijelölt helyen egy-két négyzetméternyi területen nem vágták ki a tüskés bokrokat, hanem meghagyták. Előbb utóbb, egy-két éven belül, csak kinőtt e tüskés növényzet védelmében egy tölgy vagy vadkörte, vadalma csemete, melynek gyenge törzsét még három négy éven át is megvédtek a tüskés bokrok nemcsak a legeltetett jószág, hanem a vadak, a szarvasok és őzek szájától. Mikor a kis fa a bokrok fölé emelkedett, törzsének kérge megkeményedett, árnyékával is meggyengítette az őt felnövésben védő tüskés bokrokat, majd egy másik tavaszi határjáráson ki is takarították a fák alját a fiuk. A természeti környezet ilyen szervezett védelme össze volt kötve a falu ifjúságának ünnepével, mellyel az megismerkedett szülőfaluja határaival és tevőlegesen részt vett a faluközösség földjének művelésében. Egyébként az ilyen legelőerdő számos, keresett gyógynövénynek és kedvelt, szép madárnak is életterét jelentette. Napjainkban nemigen láthatunk szántóföldek tábláiban magányos, öreg fákat, de több történeti adat alapján valószínűnek tartom, hogy két-háromszáz évvel ezelőtt megszűnt, régi talajváltó földhasználat idején, amikor bizonyos, több éves időközökben a szántóföldeket felhagyták és területét több éven át legelőként használták, nem vágták ki ezeket a fákat, meghagyták a szántóföldi használat idején is, amikor körülötte és alatta gabonát termeltek. A paraszti erdőhasználatot a biodiverzitás, tehát a sokféle fa, bokor együttélése jellemezte, szemben a földesúri homogenitásra való törekvéssel. A biodiverzitás előnyeivel a mai biológia és gyakorlati mezőgazdaság is foglalkozik tudományos alappal és kísérletekkel. (Az agróerdészet az Egyesült Európa központilag támogatott „projektje”. Hazánkban is vannak olyan kísérleti földek, melyeken fák és szántóföldi növények együttes művelésével és termeléssel kísérleteznek, például Fajszon.)  A biodiverzitás előnyei valamikor a paraszti talajváltó, és később az örökszántós  földművelési rendszerben is érvényesültek. Közelmúltban eltűnt paraszti földművelésben ez azt jelentette, hogy például a kukorica sorai között babot, tököt, napraforgót és cirokot is termeltek és csak századunkra szűnt meg a kétszeres, a búza és rozs kevert termelése. A bab gyökereivel megkötött anyagok segítették a kukorica növekedését, a kétszeres pedig szárazabb időben bővebb búzát, nedvesebb, hidegebb időjárásban több rozsot termett.  A modern, áru termelő gazdaság nem tűri meg ezt a biodiverzitást.

Összefoglalva a paraszti erdőgazdálkodás termékeit, hasznát, legfontosabbnak magát a fát, mint mindenféle eszköz, használati tárgy nyersanyagát tekinthetjük. Különböző fák, különböző tárgyak készítésére voltak alkalmasak, a gerendától a mezőgazdasági munka-eszközökig, edénynek, bútornak, kocsi tengelynek, rúdnak, koporsónak és fejfának stb. Az erdő terményei a különféle makkok, dió, körte, cseresznye, meggy, gesztenye, szilva, berkenye, mogyoró. Erdei bogyók, málna, eper, áfonya stb. mellett a középkor óta az erdőkben nagyszámban voltak oltott gyümölcsfák. (Erről részletesebben az ártéri haszonvételek kapcsán szólnék.) Faháncs, fakéreg. különféle gyógynövények, gombák valamint ma már elfelejtett, de valamikor jelentős egyéb növények termése, zöldje, gyökere, gumója, pl. csalán, csicsóka, medvehagyma stb.

Az erdei legeltetés jelentőségéről mára teljesen megfeledkeztünk, beleértve a gazdaságtörténeti és néprajzi kutatásokat, irodalmat is. Igen jelentős volt a paraszti méhészet különféle formája, a házi méhészkedés és a vadméz-gyűjtés egyaránt. Magyarország nagyhatalom volt a méztermelésben, amint nyelvrokonaink is azok voltak a Volga mentén és az Ural hegység lejtőin.

Szerencsénkre több helyen fennmaradtak mentesítetlen árterek, de itt is már korlátozott haszonvétellel, melyeket tanulmányozhattam. Néprajzi szakíróink viszont a 19. század végén az árteres, mocsarasnak megmaradt területekben fennmaradt „nyerstájakat” láttak, melyeket elkerült az emberi paraszti gazdálkodás, ott a termelő tevékenységet még nem folytató ősember ősfoglalkozását, a gyűjtögető, zsákmányoló életforma emlékét vélték felfedezni. Nem tudhatták még, hogy ez a mocsár-világ, például az Ecsedi Lápon, Sárréten, az elhibázott vízrendezés következménye volt, egy elrontott, egykor sokoldalúan kihasznált táj romjain.

Röviden bemutatnám most, az elfelejtett, csak az utóbbi évtizedekben feltárt az ártéri gazdálkodás lényegét. A természet sokszínűségében és abból élő ember idővel megismerte annak részeit, elemeit és a természetben lezajló folyamatokat is. Különösen a hegységekben forrásozó folyók, középső és alsó szakasza mentén, síkabb tájakon élők megismerték és együtt éltek e folyók változó vízmagasságával, áradással, apadással, szárazsággal is. Például a Duna és tőlünk Keletre lévő folyók áradása nem a folyó középső vagy alsó szakaszainak csapadékbőségéből indult meg, hanem azok forrásvidékének tavaszi hóolvadása és azt kisérő esőzések után megkésve, a nyár elején érkezett meg a folyó hosszú, középső- és alsó szakaszára. A folyó a maga építette övzátonyok közt megduzzadva, hol itt, hol ott áttörte azokat és elöntötte az azokat kísérő, néha igencsak kiterjedt alacsonyabb felületeket. Az év nagyobb részén, szárazon maradó ártérben szétterülő, sekély víz gyorsan felmelegedett és abban a folyóból az áradással együtt kiúszó halak igen kedvező szaporodásra alkalmas környezetet találtak. Ma is megfigyelhető, hogyha egy folyó kiárad, a legtöbb halfajta, például a ponty is, igyekszik a kiáradt vízzel együtt kijutni erre az elárasztott területre. Halak élettanával foglalkozó tudósoktól hallottam, hogy a ponty elöntött, víz alá került szárazföldi növények kemény szárára, levelére teszi le ikráit, az állandó vízmedrek iszapjában elmerül az ikrája. Minél nagyobb kiterjedésű az ártérre kiáradt, a napfénytől felmelegedő, s kikelő halak táplálására alkalmas élőlánc jön létre, annál gazdagabb lesz a halállomány megújulása. Az elárasztás azonban nem tart sokáig, egy idő után bekövetkező apadást is azonnal észreveszik a halak, és megpróbálnak minél hamarább visszajutni az élő vízbe, a folyóba. Ez azonban nem mindig és mindenhol sikerül a halaknak. Az áradáskor hordott szerves-anyagok, szemét miatt gyakran elzáródnak a visszavezető utak, és, a kint rekedt halak, öregek és a kikelt szaporulat a felmelegedő és elpárolgó posványban tömegesen pusztulhat el. Az ember megismerve ezt a folyamatot, egyrészt segíti a folyó vizének kiáradását, nemcsak az övzátonyok, mint természetes gátak átvágásával, hanem magában az ártérben, akár több száz méter hosszú árkok ásásával is elősegíti azt, hogy a víz minél nagyobb területet öntsön el és biztosítsa ezzel a halak szaporodását. Másrészt apadáskor e kivezető fokok, árkok tisztításával biztosítja azt is, hogy a halak, kicsik és nagyok is, visszajuthassanak a folyóba. Ahol még ilyen ártéri, áradáskori vízhasználat fennmaradhatott egy ideig, az emberek emlékezete szerint, ott ahol a fok, vagy a vízvezető árok a legkeskenyebb volt, ott bizonyos helyi szabályok szerint falábakon álló magas emelvényt építettek, honnan az alkalmi paraszthalász figyelhette a víz mozgását. Amíg az kifelé, az ártér felé ment, nyitva kellett tartania, hogy azon a halak kiúszhassanak. Amint megfordult a víz és ezzel a halak is megfordultak, ráccsal lezárhatta a víz folyását, melyen át a kishalak átjutottak, de a nagyok fennakadtak és azokat az „emécsővel” (emelőhálóval) kiemelhette. Az emécsőn ülő halász éjjel parázsló taplódarabokat dobott a vízre. hogy annak megfordulását időben észrevegye, s akkor lezárhatta a rekeszt, előbb azonban egy perccel sem, a helyi szokásrend szerint.  A fokok, mesterséges árkok nemcsak a folyómedret kísérő természetesen kialakuló övzátonyokon át vezették ki a vizet, hanem az ártérben kialakult mélyebb részeket, állandó vizű holtágakat, tavakat egymástól elválasztó hátakon, göröndökön keresztül is, ezzel igyekeztek minél nagyobb árteret elönteni, tavak vizét felfrissíteni, mert ezzel növelhették a hal szaporodására alkalmas teret, csökkentették a kiáradt víz magasságát, egyben ezzel megöntözték az ártérben oltott fáikat. Fontos megjegyeznem, hogy egy nagyobb, a folyót kísérő, övező, több mélyebb és magasabb felülettel változatos árterületi szakaszt mindig, a folyó folyási irányában a legalsó részén nyitották meg, így az ártér mintegy alulról, a folyó irányával szemben töltődött fel. Ezzel érték el azt, hogy a víz csendesen nyomult felfelé, nem rombolta sebességével az árkok oldalait és apadáskor maradéktalanul távozhatott vissza az folyóba.  A változatos felszín formáinak, sajátságainak igen gazdag névszókincse alakult ki, egyes vízfolyásoknak és nagyobb, áradáskor kialakult nyílt vízfelületeknek, tavaknak tulajdonnevei voltak.1774-ben, a Duna szabályozás előkészítésében Tolna megye elrendelte a Duna mentén lévő részében a fokok összeírását, ennek során 217 fokot találtak. Több foknak a 19. század elején készült térképeken még annak készítőjére, használójára utaló elnevezését is megtaláljuk: „Tót Tamás foka, Borbás fok, Vidrátz fok…” Egy 1771-ben, Mohács és Kölked közti határperben olvashattam: „A kérdésbe vett fokot tudgya és ismerte, mely fokot a régi időkben mohácsi Pere István ásta és tsinálta volna…azértis nevezik Pere fokának.”  A fokok emberkéz készítette voltára a13. századi okleveleink latin szavai is utalnak, ugyanis fossatum (árok), canalis (csatorna), ostia v. porta aquae (vízkapu) szóval fordítják. Figyelemre méltó egy határperben olvasható magyarázat: „ez nem a Vajas (nevű vízfolyás), hanem egy másik, nemrégen készült csatorna (aliud fossatum, non diu factum)”. Ortvay Tivadar,,Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig” c. munkájában 1050 halastó nevét gyűjtötte ki, 3050 folyó- és pataknév mellett.(Ortvay 1882.) Pesty Frigyes 1867-ben, helynévgyűjtése egyik eredményeként középkori halastavaink számát 3-4 ezerre becsülte. (Pesty, 1867.) Hermann Ottó, aki a 19.-20. század fordulóján kutatta a magyarság ősfoglalkozásaként jellemzett halászatot, szembeszállt ezekkel az adatokkal, kijelentette, hogy ezek legfeljebb halászó helyeket jelöltek, s nem tavakat. Halastavakra nem volt szükség folyóink gazdag halállománya miatt,  -- jelentette ki. Ezzel tulajdonképpen tagadta a magyar nép vízkezelési műveltségét, amint azt  szinte máig nem fogadta el a magyar történetírás. Az ellentmondásokat már Bél Mátyás megfogalmazása feloldhatta volna, amikor azt írta 1730-ban: „De míg külföldieknek a halas vizek gyakran nagy költségükbe és mesterkedésükbe kerültek, a magyarok számára a természet nyújtotta. És ha itthon sem hiányoznak, akik maguk építettek halastavakat, kevés volt mégis, aki nem ilyen helyeken épített, amelyeket már a természetes körülmények a halak szaporítására alkalmassá tettek.” (Bél, kézirat.) Magyarország csodálatra méltó halgazdagságáról számos középkori és újkori külföldről jött utazó megemlékezett. Ez csak e fentebb, leírt, a természettel való együttműködés eredménye lehetett. (Bővebben: Andrásfalvy 2007. 11-22.) 

A magyar parasztság vízkezelési műveltsége nemcsak a folyókat kísérő árterek művelésében fedezhető fel. Csak a közelmúltban figyelt fel a magyar történetírás arra, hogy hazánk dombvidékein is sok száz, a völgyek vízfolyásait gátakkal való elzárásával létesített halastavaink is voltak. Első nagyobb áttekintés erről a kérdésről Sztripszky Hiador adta az erdélyi Mezőség halastavairól, még a 19. század végén. A Dél-Dunántúli dombvidék, a Völgység egykori halastavairól Tóth József számolt be századunk elején. Ezek a Tolna, Baranya és Somogy megyei halastavak már nem szerepelnek a hazánk első, részletesebb térképén, II. József császár katonai felmérésében. Úgy találtak rá ezekre a Völgységben, Györe és Izmény határában, a 18. századelején ide érkezet német telepesekkel feltöltött, napjainkra már elnéptelenedő falvak egykori legelőinek feltörésekor, hogy egy a falu történetével foglalkozó helyi tanító a friss szántásban, apró, halat, békát ábrázoló cserépfigurákat talált marokszám, melyekről kiderült, hogy azok hálónehezékek voltak. A meghívott geológusok talajréteg vizsgálatai segítségével megállapították, hogy több más falu egykori völgytalpi legelői is egykori halastavak helyén alakultak ki. Ezek mind, még a német telepesek érkezése előtt, valószínű, legkésőbb, még a 17. század folyamán megsemmisültek. (Tóth 2007.) Feltételezem, hogy a Duna-medence más, dombosabb tájain is lehettek ilyenek, csak fel kéne kutatnunk azokat is. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az árterületeket időszakosan elöntő vízfelületek, hanem a dombvidékek tavai, és az ugyancsak nagy mennyiségű vizet megőrző és párologtató erdők hozzájárultak az egész ország éghajlatának javításához, ami a csapadék növelését is befolyásolhatta. A dombvidékeken a halastavak körüli domboldalak fásak voltak, gyümölcsösök és fás legelők borították és a szántóföldek többnyire a dombok tetején helyezkedtek el, de azok sem voltak teljesen kopárok. A fákkal, bokrokkal szegélyezett dűlőutak, melyek több részletre osztották fel a felületet, nagyban gátolták az oldalak erózióját, a termőföld csapadék általi lemosódását. (Ezeket a gépek jobb kihasználására hivatkozva, a napjainkra kialakult nagyüzemek hatalmas táblákba összeszántották, vészesen megnövelve a humusz vesztését.)  

A vízjárás, összességében több száz négyzetkilométerre kiterjedő, emberi munkával való kezelése (annakidején minden szintező műszer, fizikai, elméleti tudás, épített műtárgyak, pl. zsilipek és vízemelő szerkezetek, szivattyúk nélkül,) -- valóban csodálatra-méltó. Miként irányította, szervezte a falvak népe az ártéri munkákat, szabályozta vagy ellenőrizte tagjainak az ártéri haszonvételekhez való jogát és mennyiségét, -- kérdezhetjük. Sajnos, kevés adatunk van erre vonatkozóan, mert a vizek és árterek paraszti haszonvételéből a 18. - 19. század folyamán a földesurak kiszorították alattvalóikat. A folyók főfolyásának legértékesebb halai, a vizák és tokok kifogása, már a középkorban királyi adományozások tárgya lett, de ezek munkáit is a jobbágyok végezték a földesúr „szakembereinek” irányításával.  Ennek a munkának nehézségeiről egy fennmaradt panaszlevél tudósít: gyakran kellett a több öl mélységű rekeszeket, a vizafogó cégéket a víz mélyére lebukva építeni, javítani. A hagyomány szerint ezek a cégékkel csak a főfolyás szigeteinél, a Duna egyik ágát rekeszthették el, hogy a halak vonulását teljesen ne zárják el. (Ennek egyik emléke a Margit szigettel átellenben lévő Vizafogó.)  A kifogott vizát, tokot hordókban lesózva a magyar királyok gyakran küldték ajándékba uralkodó társaiknak. A paraszti halászatú ártérben, az egyes halfogó berendezések, rekeszek, vejszék stb. elhelyezésének és használatának jogaira a közösség választotta fok-  vagy tóbíró ügyelt és hozott ítéletet társai segítségével vitás ügyekben. Feladata volt az is, hogy a fogásból a földesurat illető hányad, valamint a szerződésben rögzített pénteki vagy ajándék hal időben eljusson az úrnak vagy kolostornak. A parasztok közös, ártéri és halászati munkálatait, például a nagyhálós, 8-10 ember együttműködését igénylő őszi lehalászást a tómester irányította, vezette.          

A magyarok ez irányú műveltségéről, gyakorlatáról, akkor, amikor eleink, még a Volga mellékén, Magna Hungaria területén éltek, ahol Juliánusz barát később még rátalált az ottrekedt maradékra, már Inn Ruszteh, arab földrajztudós hírt adott a 8. században. Magna Hungária táján az évi csapadék-mennyiség jóval alatta volt, lehetett a Magyar Nagyalföldének, mégis vizekben gazdag, fás földnek írja le, melyen kiterjedt szántókat is műveltek és vízvezető csatornáikra is utal. (Pauler – Szilágyi 19oo.)                   

A fentebb leírt ártéri gazdálkodás, vízkezelés nemcsak a halak szaporítását és a halászat megkönnyítését szolgálta, hanem más haszonvételek lehetőségét is segítette. Az ártérnek nagy jelentősége az állattartás megkönnyítésében, szolgálatában, mert benne, jóformán minden emberkéz által készített téli takarmány nélkül áttelelhettek a lovak, marhák, sertések és juhok is. Nemcsak az időszakosan elárasztott réteken a különféle füvek nagyobb mennyisége, hanem az alacsonyabb, mocsarasnak is nevezhető szinteken termő nád, sás és gyékény is fontos téli takarmányt jelentett. A nádhajtások (nádkattyú) kora tavasszal, és a gyékény, miután a korai őszi fagyok megpuhították merev szárát, legelhetővé vált. Átéri téli legelőkre sokszor befogadták távoli, mezőségi falvak jószágait. (Több helyen kettős névadás is utal erre. Mezőszilas a mezőségi, ármentes földön épült település, Rétszilas annak ártéri párja. A rét szóval hasonló értelmű, jelentésű ezekben a névpárokban a sár előtag is. Ez nemcsak azt jelenthette, hogy a falu lakosai télen az ártéri, nyáron a mezőségi  tájon laktak, hanem két falu együttműködését is jelenthette, hogy télen az egyik, nyáron a másik falu fogadta be a párkapcsolatban lévő másik falu állatait. Ilyen kapcsolatok még a 19. század végén, és a 20. század elején is működhettek, például a Dráva meneti és a mecseki falvak között. (Lényegében sokkal nagyobb földrajzi távolságokban hasonló volt ehhez a transzhumáló, főként kisállatokkal való szervezett legelőváltás egész Európában. Az állatokat az áréri, téli legeltetés idején, az abban épített, sokszor mesterségesen is magasított és árokkal, sáncokkal és magasra növesztett árnyékoló tölgy és gyümölcsfákkal körülvett, szállásokban háltatták. Több helyen itató kutat is ástak a közelében és nádkunyhót is emeltek az állatgondozók számára. Tavaszi, nyáreleji magas vízszint idejére az állatokat kihajtották az ártérből, gyakran, ha megkéstek, az alacsonyabb, már elöntött részeken átúsztatva azokat. Annak az emlékét is feljegyezhettem, hogy a Duna közelében lévő szállásokról egyszerűbb volt az állatokat a Nagy-Dunán átúsztatva a keleti part magasabb részeire menekíteni, mint a Sárköz nyugati szegélyét alkotó dombokig, több vízálláson, éren, fokon, Kis Dunán és Sárvízen át. A Nagy-dunát még a kismalacok is átúszták anyjuk mellett, lényeges volt, hogy a pásztor csónakon a jószágokat sekélyebb partszakaszok felé irányítsa, mert a meredek parton a vízben megpuhult körmökkel nem tudtak volna felkapaszkodni, és ha így visszazuhantak, könnyen megfulladhattak. A nyárra kiürült szállásokon, az ott összegyűlt ganétól termékeny és meleg földben, párás környezetben, az árterekben paprikát, káposztát és más zöldségeket termeltek országszerte, ezért találjuk ezek legfontosabb termelő központjait árterekben: Kalocsa, Bogyiszló, Cece, Szeged környéke, Tápé stb. Ezt a kertészkedést nagymértékben az ártérben bőven termő gyékény is elősegítette. Gyékény szőttesekkel takarták le a ganés melegágyban fejlődő palántákat az éjszakai lehűlés és fagy ellen, az üvegházak megjelenése előtt. A gyékény volt több száz éven át az egyik legfontosabb nyersanyaga a paraszti házbelsőnek és eszközkészletnek. A nedvességet és hőt jól szigetelő gyékény-szőttesekkel borították be a földházak padkáit, ülő- és tároló bútorok fából igen későn jelentek csak meg és drágák voltak. Gyékényből készültek a méhkasok, terménytartók, a kocsin utazókat és áruikat gyékény árnyékolta és védte az eső ellen, gyékényre rakták ki a földön az árut vásárokon, gyékényfonattal látták el a fa szék vázakat és használták gabona kévék és szőlő kötözésére is. Még a 20. században is sokan jöttek távoli vidékekről a gyékény-fonással foglalkozók az árteres vidékekre nyersanyagért. Jelentőségében ma már alig elképzelhető jelentősége volt az ártéri gyümölcstermesztésnek. Az ártéri erdők voltak régen annak legfontosabb helyszínei. Egyedül a Tolna megyei Madocsa egykori gyümölcstermeléséről vannak annak nagyságát sejtető adatok.  A 18. század végén a Mária Terézia kezdeményezte úrbéri rendezés értelmében a földesúr Madocsa parasztjaitól is elvette az erdők nagyobb részét. A parasztok azonban ebbe nem nyugodtak bele és nem voltak hajlandók lemondani gyümölcsöseikről. Ezek értékét bizonyítandó 1793-ban összeírták, ki hány gyümölcsfát használ az erdőben. Például volt, akinek 7 alma, 1 körte és 14 szilvafája, és volt, akinek 76 alma, 48 körte, 635 szilvafája volt. Az összeírásból kiderül, hogy a gyümölcsfák termésére ekkor már kialakult valami jog féle, de ez még nem, jelentette a fa tulajdonlását. A földesúrral szemben nem nyerhették meg a pert, aki ekkor más faluból Madocsára rendelt jobbágyaival kivágatta az erdőben a gyümölcsfákat. A madocsai egyház jegyzőkönyvében erről ezt olvashattam: Mivel a földesurak „nem látták magukat a tőlünk elfoglalt birtokaikba megerősödve, edgymás után mind ki vagdaltatták szegény Házunk  népének élelmet adó drága gyümölcsfáinkat…szívfojtó érzés volt látni, hogy a mint atyáink terhes munkával kiirtott s megtisztított  Földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 80 esztendők alatt nevekedtenek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztíttatnak el! Életemtől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve a sok síró szegény, csak fáimat, gyermekeimet tápláló fáimat kíméljék,” (Andrásfalvy 2007.235-236.) Más forrásokból is tudjuk, hogy abban az időben sokkal többféle és több gyümölcsöt fogyasztottunk, nemcsak nyersen, hanem aszalva, bornak és ecetnek feldolgozva és lekvárnak befőzve. (Ma Európában egy főre számolva hazánkban fogyasztjuk a legkevesebbet gyümölcsből és halból egyaránt.)  A gyümölcsöket károsító különféle rovarok és gombák pusztítását is nyílván mérsékelte az, hogy a fáról leesett férges és rothadó almát, szilvát stb. azonnal felfalta a fák alatt legelésző jószág. Ugyanakkor az év nagy részében az ártérben legelő állatok ürüléke nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor az ár elöntötte a réteket, erdőket a napfény hatására felmelegedő sekély vízben ez a trágya meggyorsította a halak táplálékát képező élölény-láncolat kifejlődését a moszatoktól a szúnyoglárvákig. (Még a 20. század végén is gyakorlat maradt a halastavak élővilága kialakulásának meggyorsítására a halastavakba sertések és juhok ganéját szórni.)

Mára már szinte teljesen elfeledett, egykor nagyon is jelentős ártéri haszonvételek közül még megemlíteném a fumonyászást, a tavasszal, nyár elején az árterekben költő vadkacsa /régi nevén a fú/ tojásának gyűjtését. A nálunk költő vízimadarak tojásait csapatostul keresték fel elsősorban az asszonyok és gyerekek, és azokból jelentős mennyiséget is össze tudtak szedni, de úgy, hogy a megtalált fészekaljból nem vették ki az összes tojást, abban 3-4 darabot hagytak a madarak szaporodására. A nagy tömegben összegyűjtött tojásnak egy részét megsütötték, más részét liszttel elkeverve tarhonyaként tartósították a télre. Külföldi utazók említették, hogy Magyarországon, a nagyobb vásárokon sokféle madarat és tollait is vásárolni lehetett, darut, kócsagot, vadkacsát, vadliba fiókát, galambot. Szinte a mai napig is a Duna-menti vásárokon lehet vásárolni a hínárszerű vízi növény, a súlyom tüskés termését főzve, ezt vitték a szegényebbek vásárfiaként az otthonmaradt gyerekeknek. Valaha, háborús időkben a főtt sulyom gesztenyéhez hasonló, életmentő ínségtáplálékként is jelentős volt, főként a rabló ellenség elől az árterek mocsaraiba menekültek számára.

A magyar nép vízzel kapcsolatos műveltsége nem csak annak gazdasági kihasználásából állhatott. Utalnék itt Takács Károly, győri régész kutatásaira, melyet az Árpád házi királyok korában készült, nem csak az egykori ártereket érintő, épített csatorna-rendszerek vizsgálatával végzett. (Takács 2000.) Elgondolkoztató két adat. A magyarok győzelme a 907-es pozsonyi csatában azért volt lehetséges, mert a magyar sereg az egyesült német hadat egy olyan Duna-átkeléssel lepte meg, melyet azok nem is tudtak elképzelni. Amikor Konrád német császár 1030-ban István király országának teljes megsemmisítésére betört, a korabeli források szerint a magyarok a német sereg útját vízzel elárasztották. Ennek mikéntjéről máig nem tudunk semmit. Végül minden utánpótlásától megfosztott és kiéheztetett sereget Szent István fegyverletételre kényszerítette, majd a fegyvereitől megfosztott harcosokat hazaengedte. (Győrffy 1977.311-12.)                                                       

A magyar paraszti műveltség több száz éven át nagyszerűen kielégítette a nép lelki, érzelmi és anyagi szükségleteit. Minderről a magyar történetírás szinte semmit sem írt, mert az csak egy szűkebb, nagy hatalommal rendelkező társadalmi réteg kapzsi, nyereségéhes érdekei szempontjából vizsgálta múltunkat. Ideje van már, hogy a nemzet fogalmát és irányítását kisajátító rendi nemzet történelme helyett a magyar nép többségének, a magyar parasztságnak múltját és műveltségét végre megismerjük, melynek sorsától függött az egész ország jó és balsorsa, pedig Werbőczy a parasztság, a jobbágyok magyar voltát is kétségbe vonta. Nemcsak történelmünk megértéséért lenne ez szükséges, hanem jövőnk alakítása szempontjából is. Múltunkat és jövőnket nagymértékben vízzel való kapcsolatunk határozta meg.  A Kárpát-medence, történelmi hazánk középső része csapadékban szegény, de életsokféleségben, biodiverzitásban és napfényben gazdag.  A parasztságunk a természettel való együttműködéssel a környező hegyekben bőségesen lehulló csapadék évenként ismétlődő árvizét a folyókban nem kergette át az országon, hanem visszafogta és nagy részében megőrizve tárolta az árterekben és az egész medencében mindenütt létesített halastavakban és erdőkben is.  Az így vízzel, párával ellátott napfényes föld emberi gondoskodással a legjobb minőségű növényi és állati termelvények, termékek előállítását tette lehetővé. Hazánknak az Egyesült Európában, a leggazdagabb tőkések érdekeit szolgáló élelmiszer- nyersanyag-termelő szerepet szánták, ezt javasolta Zwi Lerman csatlakozásunk előtt, ezért javasolta ő azt is, hogy Magyarországon ezért nem szabad korlátozni a birtoknagyságot.  (Andrásfalvy 2014a, Tanka 2011.)  A 19. század elején szabályozott és lerövidített folyású Tiszán, a magas gátak közé szorítottan hatalmas édesvíz-tömeget kergetünk a Dunán át a Fekete-tengerbe, melyben, napjainkban évenként többezer tonna szinte trágya értékű humuszt is visz a víz, ami azelőtt itt az országban szétterülve hasznosult.  A folyók gátjai közt a hullámtér felszíne évenként emelkedik, ezzel szűkül a folyó vízvezető kapacitása, ezért a gátakat amióta a 19. század elején megépültek, már többször is emelni kényszerültünk, és emelnünk is kell még a jövőben. Napjainkban árhullámok idején az ország mezőgazdasági területéből mintegy 15.000 négyzetkilométer van lejjebb a folyók vízszintjénél, honnan a belvizeket csak szivattyúk tömegével tudjuk beemelni a gátak közé. Ezek a belvizekkel sújtott területek termékenysége, azok víztől való megszabadítása után  is, csekély.  A nagyüzem persze kártalanítást kap, amit a társadalom fizet ki, nincs nagyon érdekelve a helyzet változtatásában. Ha ezeken a területeken a régi, ártéri gazdálkodás valamelyik formáját elevenítenénk fel, négyszer-ötször nagyobb értéket termelhetnénk ma is, mint amikor ugyanezen a területen búzát vagy repcét termelnénk. (Oláh 2002. 91-92. Andrásfalvy 2010a.)  A folyók kisvíz idején, rövidítésükkel elmélyített medrükbe folyamatosan leszívják a környezet talajvizét, így az Alföld kiszáradása, sivatagosodása ezzel is gyorsul.  A Kárpát-medence nagyobb vízfelületei és több vizet tározó fái, erdei egykor nagyobb táj éghajlatát is megjavították, élhetőbbé tették, amikor itt a magyar parasztság Európa legértékesebb és leghíresebb gyümölcseit, veteményeit, húsát, halát és mézét termelte. Igen értékes édesvíz- és gyógyvíz-kincsünket, ha nem pazarolnánk el, mint ahogy azt most tesszük, nemcsak mi, országunk nyerne vele sokat, hanem az egész földrész.  Amíg nem tudjuk ezt a mai vízkezelési gyakorlatunkat megfordítani, addig is ellent kell állnunk mindannak, ami vízgazdálkodásunkat veszélyezteti, például nem szabad engednünk a Duna és más folyók, medrének elmélyítését a nemzetközi hajózás érdekében és nem szabad engednünk a termőtalaj szerves anyagának további csökkentését, például a szalma, mint megújuló bioenergia elégetését. Szorgalmaznunk kell, különösen dombvidékeken a nagykiterjedésű, több egykori dűlő összeszántásával kialakított táblák felosztását, az eróziót gátló, évelőkkel vagy fákkal beültetett sávokkal. Hozzuk vissza a legeltető állattartást, a változatosabb vetésforgókat, tegyük kifizetőbbé az emberi élőmunkát, a természettel együttműködő családi kisüzemet és a minőségi termelést és feldolgozást. Mindazt, amit parasztságunk magas, de íratlan művelődése megteremtett egykor.

A magyar parasztságnak az árutermelő nyereség-központú, sem a társdalom egészével, sem a jövővel nem törődő nagybirtokos rablógazdaság által elpusztított vízgazdálkodása nem áll egyedül a világtörténelemben. Ázsia ás Afrika nem egy tájának hasonlóan egykor magas-szintű vízgazdálkodása hasonlóan pusztult el a hatalmat gyakorlók kapzsiságától.  Az egykori vízépítéses gazdálkodás nyomai, csatornái és azzal összekapcsolt kultúra nyomai Belső-Ázsiában, Nyugat-Ázsiában a Közel Keleten, a Nílus völgyében, Afrikában homoksivatagok vagy steppék alá kerültek. Kambodzsa történetének rövid bemutatásában, egy idegenforgalmat szolgáló francia szórólapon olvastam néhány évvel ezelőtt: Itt van a Mekongnak egy mellékfolyója, melyben a víz fél évig Keletről Nyugatra, majd a másik félévben Nyugatról Keletre folyt. A medence, melyen átfolyt fél évig csodálatos halastó volt, melyben a halászok egy nap alatt fejenként több, mint egy mázsa halat fogtak, a másik félévben pedig rizst és egyéb gabonát termeltek. Ez a vízrendszer 300-400 évvel ezelőtt pusztult el a nagyhatalmú Kmer királysággal együtt. Nem lehet tudni a királyság azért bukott meg, mert a vízgazdálkodás tönkrement, vagy azért bukott meg a vízgazdálkodás, mert a Kmer királyság megbukott.  A magyarországi, egykor magas színvonalú, víz- és ártéri gazdálkodás akkor bukott meg, amikor a magyar társadalomban egy kisebbség hatalmával nem az ország egésze javát, hanem csak a maga kapzsiságát kezdte szolgálni.  Az egykor megirigyelt gazdag és erős ország azóta fogy területében, magyar lakosságában, gazdagságában és századok óta a vesztes oldalon maradt. Az anyagi szükségletek kielégítésében a legfontosabb szerepe a vízgazdálkodásnak volt és ma is az, de az csak a magyarság egységének helyreállításával, a parasztság művelődési értékeinek elismerésével és elfogadásával történhet meg.                                                                                                                                                          

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan: (2007) A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium.                       Budapest.

(2010) A magyarságkép torzulásai a Világban és bennünk. Szent György Könyvek. Balaton Akadémia Kiadó, Keszthely.

(2010a) Víz és társadalom a magyar történelemben. In: A víz kultúrája. Szerk.Bartha Elek… Debrecen.

(2012) Őshagyomány és népköltészet. In: Tükröződések. Ünnepi tanulmánykötet Domokos Mária…tiszteletére. Szerk: Szalay Olga..L’Harmattan. Bp.15-27.p.

             (2014) A szeretet a néphagyományban. Magyar Művészet. II.évf. 3-4. szám. 98-106.p.

             (2014a) Magyarország földjének és népének múltja, jelene és jövője. MÁS-KOR

             könyvek 29. Balaton Akadémia, Keszthely.

Barta János, ifj: (1996) Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása. 1722-1790. In: Magyarország agrár-története. Szerk: Orosz István, Fűr Lajos, Román Pál. 33-80. Mezőgazda. Bp.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Berzsenyi Dániel: (1956) Összes művei. Budapest.

Győrffy György: (1977)  István király és műve. Gondolat. Budapest.

Hofer Tamás: (2009)  Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának

európai párhuzamai. In Hofer T: Antropológia és/vagy néprajz. MTA Néprajzi Kutató Intézet, Budapest.

Gowdy, John M: (2004) A biodiverzitás értéke. Kovász VIII. 1-4. 44-73.

Kopp Mária –Skrabszki Árpád. (1993) Magyar lelkiállapot. Budapest.

Oláh János: (2002) Ártéri erőforrások és haszonvételek a Tisza völgyében. In

„JUTEKO 2002”.szerk, Szabóné Dr Komlovszky Ildikó. Szarvas.

Ortvay Tivadar: (1882) Magyarország régi vízrajza a XIII, sz.végéig. Budapest.

Pauler Gyula-Szilágyi Sándor: (1900) Magyar honfoglalás kútfői. Budapest.

Pesty Frigyes: (1867) Magyarország régi vízhálózata. Századok. I.k.       

Takács Károly: (2000) Árpádkori csatornarendszerek kutatásáról. In: Táj és Történelem. Szerk R. Várkonyi Ágnes. Osiris. Budapest.

Tanka Endre—Molnár Géza:(2011) Nem én kiáltok, a föld dübörög. A földről És a vizekről. Budapest.

Tóth József: (2007) Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. FRIG Kiadó.

Trier, Jost: (1963) Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln- Böhlau.