A napernyő
A napernyő
Párom felhívta figyelmemet arra, hogy a napernyőt fel kellene szerelni a középső balkon asztala fölé, mivelhogy úgy látszik, végre tartósan betört a nyár. 2014. július 17-ét írunk. Mit csinál ilyenkor az erősebbnek vélt fél?
Hát először is azt mondja, hogy:
Persze drágám! azonnal, hol az a fránya napernyő? ha jól emlékszem (egyáltalán nem emlékszik) ősszel Te raktad el.
Mmm, azt hiszem, tudom, hol van, mindjárt hozom, válaszolt párocskám végtelenségbe merülő tekintettel.
A halkan kiejtett szavakat, comme d’abhitude, tett követte s alig telt el, mondjuk öt perc, párom diadalmas mosollyal jelent meg egy napszítta, fakó-kék napernyővel.
Nna, dünnyögtem magamban, nézzük csak, mi hány méter? Ácsi, ácsi! Hogy is volt ez a szerkentyű tavaly fölszerelve? A talapzaton kívül…, talán nem a korláthoz volt valahogy erősítve, stabilizálva? hm, hm, ha jól emlékszem (egyáltalán nem emlékszik) slangszorítóval. De hát, hol van a slangszorító?
Egy megfelelő slangszorító felkutatása, a bejárat melletti szerszámos bódéban (a valóságban irdatlanul kupis lomtár), valamint a középső szint klotyójában lévő mindenes-szekrényben és a szerszámosládákban egy jó fél órát vett igénybe. Találtam egy kb. 20 centiméteres, rozsdamentes slangszorítót, de arra kellett volna egy megfelelő lukat fúrni, hogy egy csavarral fel tudjam erősíteni a balkonkorlát felső, vastag gerendájára. A rozsdamentes fémek általában keményebbek, mint a közönséges vas. Tehát kellett egy olyan fúró, amivel át tudom fúrni azt a fránya, rozsdamentes pántot. Kihoztam a barkácsoló satupadomat, rögzítettem a pántot s előkészítettem a fúrógépet. Ezek után nekiálltam átkutatni minden hihetőleg vasfúrót tartalmazó zugot, de vasfúróimnak nyoma sem volt. Ezzel is elment egy jó fél óra mire rájöttem, hogy vasfúró készletemet tavaly nyáron kölcsönbe adtam Bencének…
A túrót (most emlékszik, részben): a talapzatból följövet a napernyő az asztal széléhez volt erősítve valamilyen módon! Nézzük, mi van lenti bódéban, ahol többnyire kerti szerszámok és megannyi mindenféleség van elraktározva.
Megnéztem.
A kedves olvasó most képzeljen el kb. négy üres oldalt, illetve négyoldalnyi szöveget, melynek papírra vetését illemtudatom tiltja.
Ott feküdt „a” napernyő, teljes hosszában, ott a bódé kellős közepén! Hogy Kristinám hogyan tudta azt oda berakni…, ugyanis, azt a bódéból kiszedni… Ki kell rámolni az ajtó felőli végéből mindent, állapítottam meg – higgadtságomat valamelyest sikerült visszanyernem. Egy karóvastagságú borókafenyő dorong került elsőnek kilakoltatásra – rajta egy darázsfészekkel – a fészket a bódé homályában a nem vettem észre, de szinte rögtön, miután a dorongot kidobtam a gyepre. A darazsak nem vették a lapot, egyáltalán nem tetszet nekik a kilakoltatás, még kevésbé annak meglehetősen durva módja. A fészek kettétört s belőle egy darázsfelhő kezdett összegyűlni keresvén a tettest, aki (gondolom) több heti munkájukat tette tönkre. Az erős zümmögésük nyilvánvalóvá tette, hogy irdatlan dühösek lehettek. Tökéletesen megértettem őket. Erőfölényük felől nem volt semmi kétségem. Stratégiai visszavonulást rendeztem s az ajtót gondosan behúztam magam mögött. Tudtam, egy másik lomtárban van egy Radar spray. Szerencsémre most csak néhány perces keresés kellett ahhoz, hogy megtaláljam. Visszamentem, majd az ablakon át kellő felderítés után óvatosan kinyitottam az ajtót. A darázsfelhő a kettétört fészek körül keringett szédítő sebességgel.
Néhány másodpercig némán figyeltem őket: hihetetlen pontossággal navigáltak, egyikük sem ütközött össze a másikkal. Micsoda bravúr! És én most, pár perc alatt, ezeket a lényegében teljes joggal feldühödött, szupernavigáló élőlényeket el fogom pusztítani. Hát most mondja valaki, hogy van igazság e világon! Hazugság az egész! Ráadásul, ezeknek az úgy lelketlen, mint ostoba ínszektáknak fogalmuk sincs a modern harcászathoz! A fészek már úgyis menthetetlen, akárcsak a bennük ápolt darázsfiókák: nézve helyzetükre a sündisznó-állás egy megbocsáthatatlan stratégiai baki. Rajokba oszolni, bekeríteni az ellenséget és úgy megszurkálni, hogy belepusztuljon. Nem, ők mind sűrűbben és sűrűbben tömörültek a szétrombolt fészek körül.
A támadás kb. két méterről érte őket. A két-három másodperces „permetezés” totális telitalálat volt. Vagy nyolcvan százaléka alig egy-két másodperc múlva kalimpálva hullt le a gyepre, míg a túlélők, már amennyire erejükben voltak ahelyett, hogy bőrüket mentve eliszkoltak volna, ellentámadásba indultak. Szédítő sebességük most inkább lihegő kitörésnek tűnt, szinte szégyelltem magam, amikor egyenként permeteztem őket le. De egy hős mártír csak átszenvedte magát a Radar zárótűzén és a magasból – akár csak egy Stuka – lebukott és alaposan megszúrt bal mellbimbóm alatt. Kábult állapotában mellbimbómat egyik szememnek nézhette. Felemeltem a Radar sprayt, de nem permeteztem utána. Két méteres menekülés után ő is társai közé hullott a gyepre. Gloria victis!
Azért volt köztük néhány intelligens példány, nem sok, talán öt-hat, akik belátva, hogy minden veszve, kereket oldottak.
*
A bódéból Kristina evickélte ki „a” napernyőt, rajta volt minden herkentyű, ami csak kellett ahhoz, hogy szakszerűen rendeltetési helyére kerülhessen.
Bal mellbimbóm alatt még másnap is tenyérnyi, enyhén sajgó folt kényelmetlenkedett. Dacára a „Stukásnak”, a darazsakra nem haragszom. Tették, amit darázsságuk megkövetelt tőlük (bár mi, a teremtés koronái is ezt tennénk, ha nem is mindig, de legalább majdnem…). Ám a következőkben azért jobban fogok figyelni, ha valami dolgom akad majd a lenti bódéban.
Párom felhívta figyelmemet arra, hogy a napernyőt fel kellene szerelni a középső balkon asztala fölé, mivelhogy úgy látszik, végre tartósan betört a nyár. 2014. július 17-ét írunk. Mit csinál ilyenkor az erősebbnek vélt fél?
Hát először is azt mondja, hogy:
Persze drágám! azonnal, hol az a fránya napernyő? ha jól emlékszem (egyáltalán nem emlékszik) ősszel Te raktad el.
Mmm, azt hiszem, tudom, hol van, mindjárt hozom, válaszolt párocskám végtelenségbe merülő tekintettel.
A halkan kiejtett szavakat, comme d’abhitude, tett követte s alig telt el, mondjuk öt perc, párom diadalmas mosollyal jelent meg egy napszítta, fakó-kék napernyővel.
Nna, dünnyögtem magamban, nézzük csak, mi hány méter? Ácsi, ácsi! Hogy is volt ez a szerkentyű tavaly fölszerelve? A talapzaton kívül…, talán nem a korláthoz volt valahogy erősítve, stabilizálva? hm, hm, ha jól emlékszem (egyáltalán nem emlékszik) slangszorítóval. De hát, hol van a slangszorító?
Egy megfelelő slangszorító felkutatása, a bejárat melletti szerszámos bódéban (a valóságban irdatlanul kupis lomtár), valamint a középső szint klotyójában lévő mindenes-szekrényben és a szerszámosládákban egy jó fél órát vett igénybe. Találtam egy kb. 20 centiméteres, rozsdamentes slangszorítót, de arra kellett volna egy megfelelő lukat fúrni, hogy egy csavarral fel tudjam erősíteni a balkonkorlát felső, vastag gerendájára. A rozsdamentes fémek általában keményebbek, mint a közönséges vas. Tehát kellett egy olyan fúró, amivel át tudom fúrni azt a fránya, rozsdamentes pántot. Kihoztam a barkácsoló satupadomat, rögzítettem a pántot s előkészítettem a fúrógépet. Ezek után nekiálltam átkutatni minden hihetőleg vasfúrót tartalmazó zugot, de vasfúróimnak nyoma sem volt. Ezzel is elment egy jó fél óra mire rájöttem, hogy vasfúró készletemet tavaly nyáron kölcsönbe adtam Bencének…
A túrót (most emlékszik, részben): a talapzatból följövet a napernyő az asztal széléhez volt erősítve valamilyen módon! Nézzük, mi van lenti bódéban, ahol többnyire kerti szerszámok és megannyi mindenféleség van elraktározva.
Megnéztem.
A kedves olvasó most képzeljen el kb. négy üres oldalt, illetve négyoldalnyi szöveget, melynek papírra vetését illemtudatom tiltja.
Ott feküdt „a” napernyő, teljes hosszában, ott a bódé kellős közepén! Hogy Kristinám hogyan tudta azt oda berakni…, ugyanis, azt a bódéból kiszedni… Ki kell rámolni az ajtó felőli végéből mindent, állapítottam meg – higgadtságomat valamelyest sikerült visszanyernem. Egy karóvastagságú borókafenyő dorong került elsőnek kilakoltatásra – rajta egy darázsfészekkel – a fészket a bódé homályában a nem vettem észre, de szinte rögtön, miután a dorongot kidobtam a gyepre. A darazsak nem vették a lapot, egyáltalán nem tetszet nekik a kilakoltatás, még kevésbé annak meglehetősen durva módja. A fészek kettétört s belőle egy darázsfelhő kezdett összegyűlni keresvén a tettest, aki (gondolom) több heti munkájukat tette tönkre. Az erős zümmögésük nyilvánvalóvá tette, hogy irdatlan dühösek lehettek. Tökéletesen megértettem őket. Erőfölényük felől nem volt semmi kétségem. Stratégiai visszavonulást rendeztem s az ajtót gondosan behúztam magam mögött. Tudtam, egy másik lomtárban van egy Radar spray. Szerencsémre most csak néhány perces keresés kellett ahhoz, hogy megtaláljam. Visszamentem, majd az ablakon át kellő felderítés után óvatosan kinyitottam az ajtót. A darázsfelhő a kettétört fészek körül keringett szédítő sebességgel.
Néhány másodpercig némán figyeltem őket: hihetetlen pontossággal navigáltak, egyikük sem ütközött össze a másikkal. Micsoda bravúr! És én most, pár perc alatt, ezeket a lényegében teljes joggal feldühödött, szupernavigáló élőlényeket el fogom pusztítani. Hát most mondja valaki, hogy van igazság e világon! Hazugság az egész! Ráadásul, ezeknek az úgy lelketlen, mint ostoba ínszektáknak fogalmuk sincs a modern harcászathoz! A fészek már úgyis menthetetlen, akárcsak a bennük ápolt darázsfiókák: nézve helyzetükre a sündisznó-állás egy megbocsáthatatlan stratégiai baki. Rajokba oszolni, bekeríteni az ellenséget és úgy megszurkálni, hogy belepusztuljon. Nem, ők mind sűrűbben és sűrűbben tömörültek a szétrombolt fészek körül.
A támadás kb. két méterről érte őket. A két-három másodperces „permetezés” totális telitalálat volt. Vagy nyolcvan százaléka alig egy-két másodperc múlva kalimpálva hullt le a gyepre, míg a túlélők, már amennyire erejükben voltak ahelyett, hogy bőrüket mentve eliszkoltak volna, ellentámadásba indultak. Szédítő sebességük most inkább lihegő kitörésnek tűnt, szinte szégyelltem magam, amikor egyenként permeteztem őket le. De egy hős mártír csak átszenvedte magát a Radar zárótűzén és a magasból – akár csak egy Stuka – lebukott és alaposan megszúrt bal mellbimbóm alatt. Kábult állapotában mellbimbómat egyik szememnek nézhette. Felemeltem a Radar sprayt, de nem permeteztem utána. Két méteres menekülés után ő is társai közé hullott a gyepre. Gloria victis!
Azért volt köztük néhány intelligens példány, nem sok, talán öt-hat, akik belátva, hogy minden veszve, kereket oldottak.
*
A bódéból Kristina evickélte ki „a” napernyőt, rajta volt minden herkentyű, ami csak kellett ahhoz, hogy szakszerűen rendeltetési helyére kerülhessen.
Bal mellbimbóm alatt még másnap is tenyérnyi, enyhén sajgó folt kényelmetlenkedett. Dacára a „Stukásnak”, a darazsakra nem haragszom. Tették, amit darázsságuk megkövetelt tőlük (bár mi, a teremtés koronái is ezt tennénk, ha nem is mindig, de legalább majdnem…). Ám a következőkben azért jobban fogok figyelni, ha valami dolgom akad majd a lenti bódéban.