Egy vénember elengedi gondolatait...
Hajh, beh rég volt az, amikor Svédhonban a sajtó valóban szabad volt, önérzetes munkatársakkal, akik az ötvenes években tudósítottak, rovatoztak. Intelligens, izgalmas és felvilágosító viták kényeztették el majd minden nap az érdeklődő olvasót úgy belföldi, mint külföldi témakörökben. De a legfontosabb és valóban becsülendő az akkori zsurnalisztikában, legalábbis az ország egészét vagy a nagyobb részeket fedő komolyabb sajtóprodukciókban, az akkor még uralkodó, általános érvényességű szállóige valósága volt: Egy svéd inkább leharapja a nyelvét, minthogy valótlanságot mondjon vagy írjon. Néhány, fehérholló számban menő, mai itt-ott és néha-néha „megszólaló” kivételével e tét érvényessége már vagy negyven éve szinte teljesen megszűnt. A régi, „nyelv-leharapó” zsurnaliszta-gárda manapság már vagy alulról szagolja az ibolyát vagy a hamut is mamunak mondja.
Az Angol hidegvérrel gyakorolt, szemrebbenés nélküli hazudozás a hetvenes évek elején jött igazán divatba, amikor a közismert majd láb alól eltett P. miniszterelnök úr által megreformált MINDEN szabadjára engedte a CÉL érdekében körömszakadtáig harcolni hajlandó media-gerilláit (egyáltalán nem állítom azt, hogy az angolok szemrebbenés nélkül hazudnak).
Az Újságíró Főiskola élére állított professzor J. I. által illetve az ő szellemében kikeltett (ld. A. Huxley: Szép Új Világ) újságírógárda szinte valamennyi tagja pipacsvörös lenne a zavartól, ha vitatható kérdésekben a valóságot mondaná, vagy amellett állna ki, főleg ha az az ÉRDEK által megfogalmazott céllal ellentétben áll. És, ami homályos és emiatt jóformán kezelhetetlen, az nem maga a CÉL, az tisztán látható minden normális adottságú ember előtt: az állampolgár lába alól kihúzni a szőnyeget majd feltételekhez kötni az eltaknyolást megakadályozó megkapaszkodási lehetőséget, hanem az, hogy biztosan csak az ÉRDEK fullajtárjait, azok a CÉL elérésének érdekében kiadott munkálkodásait tudjuk azonosítani. Az ÉRDEK, melyre nem tudunk, még, ujjal rámutatni, nem annyira személy, mint elképzelhetően inkább egy ÉRDEKCSOPORT lehet, mely mesterien álcázza magát. Az álca, a takaró aztán lehet bármi, még merőben ellentétes fogalmak is, mert a fullajtárok az ÉRDEK által definiált CÉL szerint „értelmezik” a fogalmakat, a manapság általuk teljesen uralt (megbízásból) sajtóban és a legtöbb médiában (állításaikat kritizáló írásokat egyszerűen nem közölnek le mondván, az „nem aktuális”, vagy valami ehhez hasonló marhaság.). Ilyen fogalom lehet pl. az egyenlőség, a demokrácia, a szabadság, az emberi jog, a feminizmus és még vagy egy tucat különböző -izmus. A hetvenötön túli vének, merem állítani, valamennyien, vagy legalábbis túlnyomó többségükben pontosan tudják, hányféle képen lehet ezeket a fogalmakat „megmagyarázni”. Nem mellveregetés az, amikor mondjuk: mi tudjuk! A rázós kérdés az, hogy mi, akik tudjuk, vagy azok, akiket mi neveltünk tudják-e továbbadni ezt a tudást. Legyünk derűlátók, higgyünk abban, hogy IGEN!
Engedtessék meg, hogy megemlítsek néhány, idevágó nem is olyan régen lejátszódott eseményt.
№ 1. A kommunistaérzelmű Tavaresgyerek jelentése az EP-nek Magyarországról. Egy mákszem nem sok, de annyi igazságot sem tartalmazott. Magyar posztkommunisták által sebtében összehordott, szemtelen hazugság, „ától – zettig”, amit az EP baloldala, nemcsak hogy megtapsolt, hanem szavazással jóvá is hagyott. Ez önmagában nem is olyan furcsa tünemény, a baloldal mindig is hazudott és üvöltött, akár többségben volt akár nem.
№ 2. Egy magát a demokráciának elkötelezett ország (bizony!) Közszolgálati tévéje egy kizárólagosan hazugságokra alapozott programot sugárzott Magyarországról. Tette mindezt Magyarország egyik nemzeti ünnepe esélyén. A programvezető szerint ez nem készakarva lett úgy, a dolog csak úgy sikeredett („det bara slumpade sig så”). Csúcspofátlanság, de pont ezt a feladatot kapta. Szemrebbenés nélkül tette.
№ 3. Nem is olyan régen egy ÉRDEKCSOPORT-fullajtár javasolta az EU-nak, hogy az Unió büntesse meg Magyarországot, mert a magyar kormányzat nem hajlandó szolgamódra követni az EU liberálisai által fémjelzett utat a liberális boldogság felé illetve azt a liberális boldogságot mely mára már tisztán áthatóan kirongyosodott, s melyet a fentebb említett fullajtár hazájában most eszeveszetten próbálnak foltozgatni az újonnan hatalomra kerültek.
№ 4. A Navracsics urat kihallgató bizottság elnöke azzal vezette be a kihallgatást, hogy „tekintettel a belülről valamint kívülről elhangzott Magyarország elleni kritikák értelmében a bizottság néhány kérdést óhajt tisztázni N. úrral”. Habár az elnök asszony bevezetője bőven túlhaladt a nevetségesség határán a leg gyalázatosabb az volt, hogy egy magát „függetlennek” valló (bru-ha-ha) EP-i képviselő megkérdezte N. urat, hogy kőtelező olvasmánnyá óhajtja-e tenni az agybeteg Dolfi „Mein Kampf”-ját. Ám, ami még ennél is gyalázatosabb volt, az az, hogy az elnök asszony nem utasította rendre azt németül felszólaló kötözni való bolondot.
Eme utolsó példával egy keveset külön foglalkozva felmerült bennem néhány kérdés, de csak egyet említek.
Ugyan mit szólna egy civilizált ország civilizált parlament elnöke, legyen, mondjuk éppen Svédhonban, ha egy „független” parlamenti képviselő (jelen pillanatban ilyen nincs, szedjük elő hát a kiutált Svéd Demokratákat) megkérdezné pl. az újonnan kinevezett egészségügyi minisztert, hogy szándékában áll-e újranyitni a Fajbiológiai Intézetet melynek eszmei öröksége alapján még a hetvenes években is tucatjával heréltek, sterilizáltak a „fajrontó” svéd állampolgárokat.
Persze azonnali kiebrudalásról nem lenne szó (képviselői védelem), de hogy kikapná a magáét, méghozzá cudar alaposan, az sicher! De egy ilyen szemen szedett baromság a svéd parlamentben természetesen elképzelhetetlen, mondjanak bárki(k)ről bármit is.
A fámához tartozik, hogy az ÉRDEK liberális (mindenkinek mindenben szabadságot akaró/ígérő) fullajtárjai illetve médiái hazudozásaiknak semmi nemű, formájú megválaszolását nem hajlandók leközölni, jöjjön az a megsértett nép egy volt miniszterétől vagy jelenlegi Nagykövetségétől. – Ennyit a manapság hőzöngő liberális demokráciáról. Summa summarum: Magyarország valamint a magyar kormány szinte szüntelen szapulása nem Európának szól – meg van annak a maga baja –, hanem a magyaroknak, megfélemlítésül (keverve alapos irigységgel a kétharmad miatt – a liberálisok dőre álma). Ezért, kedves honfitársaim, ne rezeljetek be, írásom csak Európa rosszabbik feléről szól. A leges legtöbbje drukkol nektek, követi példás előre meneteleiteket, munkátok, összefogástok eredményességét. Izéljetek – gondolatban – a lefetyelők markába, mikor netalán nem találnátok értelmesebb elfoglaltságot.