patkobandi.blogg.se

 

                                 THINSZ GÉZA

* Budapesten 1934. június 9. † Stockholmban 1990. július 14.

 

Költő és műfordító, 1956 őszén érkezett Svédországba. Tanulmányait az Uppsalai Egyetem Bölcsészeti Tanszékén fejezte be. Haláláig a Norstedt könyvkiadó vállalatnál lektorként dolgozott. Borbándi Gyula következőképen méltatta Gézát: „Thinsz Géza költő, aki a magyar költészet tolmácsolásában és a svéd költészet magyarországi megismertetésében szerzett hervadhatatlan érdemeket. Egymagában irodalmi intézményt testesített meg. Magyar költőként és ebbéli tevékenysége mellett három évtizedet töltött el azzal a jelenkori magyar költészet számos jelentős alakjának verseit ültette át svédre, helyi költőket nyert meg magyar versek fordításának, kiadókat mozgósított ezek kötetbe gyűjtésére és kinyomtatására, svéd költőket fordított magyarra és tette műveiket magyar nyelven közkinccsé. Tevékenysége csak a párizsi Gara Lászlóéhoz hasonlítható.

Izabella Thinsz férjéről, Gézáról: „Gézával 1959-ben találkoztam, akkor már három éve élt Svédországban. Jól beszélt svédül, sőt nagyon jól. ’56-ban, a magyar forradalom és szabadságharc után jött ki Svédországba, huszonkét éves korában. Számomra igazi nagy élmény volt a vele való találkozás; egészen más volt, mint a svéd fiúk, akikkel addig találkoztam. Élénk volt, minden érdekelte, és annyi mindent szeretett volna csinálni. Nagyon fontos feladatának tekintette, hogy be tudja mutatni a magyar irodalmat a svédek számára. Meg akarta mutatni, micsoda hihetetlen kulturális kincs található Magyarországon, amely Svédországban teljesen ismeretlen volt. Emlékszem, amikor legelőször találkoztam vele, szembe jött az utcán, Uppsalában, menet közben írt, egy versen dolgozott. Huszonnégy éves volt akkor. De később is, akármikor találkoztam vele, mindig írt. Szerintem mindenki így ismerte őt, hogy Géza ír. Még az egyetemi előadásokon, munkahelyi értekezleteken is írt. Persze úgy tett, mintha jegyzetelne, de mindenki tudta, hogy verseket ír. Séta közben is írt. Nagyon szeretett úszni. De amint kiért a medencéből, már is rohant feljegyezni, amit úszás közben költött. Mikor aztán beteg lett és kórházba került, akkor is a végsőkig írt…

Először csak 1971-ben utazhatott haza. Nagyon sokszor járt Magyarországon. Mindig fáradtan, teljesen kimerülten érkezett vissza. Egyik versében azt írta, hogy Magyarországon svédnek, visszaérkezve magyarnak érzi magát. Kétnyelvű és kétnemzetiségű volt.

Géza sokat fordított. Első sorban Weöres Sándort, akinek verseiből egy önálló kötetet jelentetett meg, és Illyés Gyulát, Pilinszky Jánost. Ezek a költők meglátogatták őt Svédországban, szoros barátság alakult ki közöttük.

Az utolsó éveiben a Norstedt könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként. Sokan szerették és azt hiszem, sokaknak hiányzik.

Jánosi Antal: „Mint a Magyar Televízió Magyarország 2000 szerkesztőségének munkatársát régóta foglalkoztatott az az elképzelés, hogy következetes rendszerességgel be kell mutatni a hazánkon túli magyar kultúra legjelentősebb művelőit, íróit, költőit; kultúránk, anyanyelvünk őrzőit, ápolóit és megtartóit. Régi álmom volt, hogy az emigráns költészet egyik legtehetségesebb alakjával, Thinsz Gézával, ismertessem meg a magyar hallgatókat”.

 

Tanárára, Cs. Szabó Lászlóra szeretettel emlékszik 1984-ben az Osztályfőnök úr c. versében:

 

Csak kék tintával tudok írni rólad

a József Attila utca sarkán, Budapesten.

Tudtam persze, hogy te is szaporítani fogod

hallottaink számát, de halálod híre

nehezebb volt, mint hittem volna.

Laci bácsi, nem akarok érzelmesedni

ezen a sarkon, végül is beállványozták

a szemközti házat, – a kőművessel, aki, aki épp

fölmászik ezen a magyar (számomra túlkomplikált)

lajtorján, s aki épp úgy épít – megőriz – tataroz,

ahogyan te tetted, miképen érthetném meg

önösségemet? Magaddal vittél valamit

múltamból, ami él még.

Laci bácsi, itt a József Attila

utca sarkán nem érdekel, milyen osztályzatot adnak majd

erre a versre – te biztosan megérted ezt a fura

kitárulkozást: hiányod fáj, nem a halálod – – –

 

Az 1989-ban megjelent Ismétlődés misztikája c. kötetből két sor:

 

Külhoni sírfelirat

 Éltem. Mint aki hazaérkezett.

De nevemről nem hullt le az ékezet.

 

Thinsz Géza ez év július14-én lett volna 80 éves. A skoklosteri temetőben nyugszik – Géza a helységet humorosan csak Cipőkolostornak nevezte.

1990 áprilisában kezdte a szörnyű betegség teljesen a hatalmába keríteni. Fájdalmas így visszanézve, mert akkor még nem tudtuk az agyat romboló betegség okát. Szörnyű volt, mert Géza a szavakkal való kifejezés mestere rohamosan vesztette el az emlékezést, a szókincset, a kifejezést. Egy évvel halála előtt ágya mellett ülve próbáltam beszédre bírni, de ő csupán tudott ismételni: nevetséges…, nevetséges... Azt hiszem ő arra a rémálombeli állapotra értette, hogy nem tudja mondanivalóját szavakba összerakni.

A Vizek távlatai c. kötetben már az 1970-es években megírta:

 

 Búcsúzó

 A tengerbe hullik egy könnycsepp:

ez a halál. Csak ennyi. Ne sirass.

Bölcs hullámoktól tanulom az öröklétet.

 

 Határ Győző, 1983: „Sokan az iróniát tartják Géza költészetének jellemzőjeként. Az igazság azonban az egy fajta misztika és annak egy fajta ritka individuális keveréke, melynek három összetevője van: A víz, a szerelem és az álom.

Víz az őselem: az úszás mámorában elélvező, kielégítő mozdulatok versre ihletése. Ha ehhez hozzá vesszük Géza személyiségének harmadik elemét az álmot, álmodjuk, hogy édesen – édes párunkkal egyé fonódva úszunk szerelmeskedve. Itt még hozzátenném a humort, pajkosságot, amit Géza vigyorgásnak nevezett”.

Egy másik recenzióból kiragadva, a Vizek távlatai c. művének megjelenése alkalmával: „Géza verseiben nem csak a kettős nyelvi és honi probléma szólal meg, hanem a svéd hétköznapok is: a szerelem, a magány és a tél”. Hát igen, a szerelmet, a magányt elviselte, de a telet nem.

 

 Ma lassan úsztam. Talán még

bőrödnél is érzékibb volt a víz.

Minden mozdulatomra válaszolt.

Velem lélegzett. Kívánt. Beszédesen.

Lehet, megcsaltalak volna vele

(a víznek olyan nehéz ellenállni)

de elébem vágott egy lány. Vonaglott, mohón

lihegve. Már-már szemem előtt szeretkezett.

Úszunk vagy élvezünk? Hát, nincsen, aki rászól?

A hétszázadiki méternél, nagy zavaromban,

lógó orral kiszöktem e vízi bordélyházból.

 

 Géza verseit bemutatni, elmondani csak ő maga tudta. Egy kivétel volt: amikor Stina Ekblad az 1986-os Svéd költőnapon, a Söder Teater-ban, sok neves svéd poéta versei között Géza verseit olvasta fel. Ezt Géza a következőképen méltányolta:

 

A szinésznő

 

Stina törékenyeb a nyárfalevélnél,

de tehetsége akár az acélszablya:

csorbíthatatlan. És mesterien forgatja.

Lépjen elébed bármilyen alakban,

csodálkozásod váltó-áram:

felmagasztosulsz sugarában.

 

Thinsz Géza „szószerészi” minőségében általában rövidre fogta mondanivalóját, sokszor oly tömören, metaforikuson, hogy a nyájas olvasónak, vagy hallgatónak, nagyon utána kellett gondolni. „De ő mindezeket” – egyik kritikusa szavaival élve – „bravúros eleganciával írja”. És mind kétlaki, alanyi költő és „északi szófuvaros” írja maga:

 

Két nyelvvel labdázik naponta,

két nyelven áll ki a porondra,

 

két nyelven káromkodik hiába,

két nyelvet nyújtogat a világra,

 

 két nyelven beszélhet a szélnek,

két nyelven várják a veszélyek,

 

két nyelven tévelyeg az életben,

aztán majd elföldelik. Két nyelven.

 

Thinsz Géza barátunk Någon dikterar c. verses kötetét a Norstedts kiadó jelentette meg. Több pozitív kritika jelent meg a kötetről. Kis idézet a SvD 1986. április 14. számából: Till Géza Thinsz väsentliga insatser bör man vid det här laget också räkna hans poesi på svenska. Som översättare och introduktör av ungersk poesi i Sverige och svensk poesi i Ungern har han förenat två mycket olika litteraturkretsar, i hans egen poesi har de smält samman till en brygd av stillsam originalitet.

Hans tredje diktsamling på svenska, Någon dikterar, visar honom som en mycket osvensk poet med osvikligt handlag när det gäller det svenska språket. På många håll i samlingen markerar han sin hemmahörighet i den ungerska kulturen.

 A Szabad Magyarok Tömörülése hosszú éveken keresztül a Magyar Házban otthont adott Gézának. Számos irodalmi esten hallgathattuk Géza saját verseinek felolvasásait. Úgy videoszalagon mint élő előadásban hallgattuk Géza alábbi két versét a Kaláka együttes zenei feldolgozásában: A búcsú (ld. fentebb) és az Éjfél után

 

Éjfél után, ha elhallgat a szó,

formát változtat. Nem zászlóként

lobog, dörömböl a beléd fojtott,

a beszéddel leplezett mondandód.

Éjfél után szót válthatnál magaddal,

de elnémulsz. Agyadra megy az agyad,

vagy a bor. Adj nyugodalmas álmot

mind valahányunknak, hallgatag arkangyal.

 

 Munkái, húsz versekötet, 1960-1990 között jelentek meg. Az 1960. évi kötet tartalmazza Magyarországon írt, 1956-os hangulatú két versét, melyeket az alábbiakban közlünk.

 

Levél Mihály barátomnak

 

Nézd: sötét van. Piszkos éjszaka.

Hiába díszíti fényes ragyogás,

hiába kiált a költő, szava

hiába harsan csillogva, csodás

zengésű, komor húrokon, -

ásítanak és unják az emberek.

Mert élt bár egyszer

Dante, Goethe, Shakespeare,

de „eljárt az idő a fejük felett” –

és otthon a gyerek sír,

mert nem kap vacsorát.

 

De ne csosáld, hogy közönnyel néznek

mindent ami szép;

hiába a legszebb beszéd –

fáradtan a sivár robottól,

az ember csak az üres hasára gondol.

 

Hát költő komám, dobjuk sutba mi is

csengő rímeinket,

mert korszerű kezével intett

a realitáas?

Mert ugye, valami más

kell most ide:

mindegy, hogy mi az,

csak könnyű íze,

s a veleje üresség legyen.

Amitől felriadna az álmos jelen,

arról úgysem írnának a lapok,

legfeljebb, így:

„a költő ezért a verséért öt évet kapott.”

 

Hát arról írj, hogy lyukas a cipőd,

ne is szidd a hideg időt,

mert nincs télikabátod, -

ne jajduljon benned a szó,

hogy kedvesednek csak

a tavaszi ragyogás

arany gyöngyeit adhatod,

s egy szál virágot is csak nehezen,

mert nincs pénzed sosem, -

írd le a „való” életet:

hogy milyen öröm neked

a csikorgó fogaskerékre nézni

és milyen „boldogok az emberek …”

 

De hát ez nekünk úgysem sikerül.

Járjuk mi Arany, Ady,

Tóth Árpád rögös útjait,

írjuk csak le azt, amit

le kell írni,

mert belső parancs,

s nem ember kényszerít, -

de fiókba tedd a verseket

s vagy ötven évig elő ne vedd,

mert sötét van, piszkos éjszaka,

hiába díszíti részeg ragyogás,

hiába kiált a költő, szava

hiába harsan csillogva, csodás

zengésű, komor húrokon, -

mindenki fáradt nagyon,

s mindent belepett az álmos unalom.

 

 

Az elítélt

 

A cellában ült, amíg én éltem

s élveztem levegőt, napot,

s Szép semmivé kopott a kezében

s napfény helyett csak szitkokat kapott-

 

Az Édes haját simogatva

az életet dicsértem minden ízemmel,

mikor talán az első pofont kapta

és feljajdult a való: „Íme az ember!”

 

s most itt van mellettem. „A hét éves vád koholt!”

- arcomra tapad a törtfényű szem. –

Míg én éltem, ő egy cellában volt.

Megbocsáthatja ezt nekem? -